Au-pair vagyok Angliában

Ma fizioja volt Yasmininak reggel, 8-ra készen álltunk a nőcire, aki késett... és ezt Yasmin szóvá is tette neki. Nem éppen lopták be egymást a másik szívébe, dehát ő az „államis” nő, nincs mit tenni, néha muszáj fogadni. Ők suliba rohantak, én meg a házban tettem ugyanezt, kicsit vasaltam is. Anyuék tegnap este elpakoltak egy csomó mindent, azért, hogy a kiürült helyre ma új dolgok kerülhessenek... de legalább már lehet közlekedni :)

Nagyapának tényleg biztos ízlik a csoki, mert ma is azt mondta, hogy próbál csak hármat enni esténként, de nagyon nehéz, mert már évek óta nem evett ilyen fincsit... Majd haza is viszek, hogy leteszteljétek anyus, én annyira nem vagyok csokis, hogy ennyit költsek magamra :D

Becsuktam a kis Zulut és Thulát, aztán rohantam az irodába. Ma tök jó napom volt, jó kedvem, pedig semmi extra nem történt. Jajj, képzeljétek, megkérdeztem Olliet a konyhában, hogy kér-e a gyümölcsteámból? Igen, megkóstolja... gondosan kiválasztotta, milyen fajtát szeretne, aztán mikor visszamentem, hogy az immáron forró vizet rálöttyinthessem a filteremre, látom, hogy Ollie-énak nagyon fura színe és illata van: tett bele kávét, cukrot, és úgy a teafüvet... nem nevettem ki, de magamban azért jót kuncogtam... szegény, nem tudom mit gondolt. Nem fogta fel, hogy az tea, pedig mondtam előtte, hogy se tej, semmi nem kell hozzá, csak forró víz, meg ha akarja, cukor... Matt amúgy ma elbeszélgetett vele, és visszaállították a heti négy napos helyett a heti egynapos munkarendet... nem akarja elküldeni, de majdnem az van, hogy még így, szuperolcsón sem éri meg neki alkalmazni, mert nem a legjobb munkaerő szegény.

Ahogy hazaértem, átmentem, elkezdtem a rántott husit. Sietni kellett, mert Seb fél 5-re ment teniszre, így csibeburgert vacsiztunk. Yasmin szóval tartott közben, alig várta, hogy kész legyen, el sem mozdult a konyhából. Mondta, hogy már családtag vagyok és maradjak náluk jövőre is... Ezt szinte 100%-ig mondhatom, hogy nem fogok. Eredetileg nem is akartam egy évnél tovább au-pairkedni... Na meg egyelőre az idei évvel foglalkozzunk... mondtam, hogy ez is „veszélyben van”, ha továbbra is így viselkedik. Visszatérve a házi csibeburgerre: Yasmin természetesen két szelet husikát tett bele, az összes közül a két legnagyobbat :) Mint mindig mindenből. Nincs ezzel semmi baj, mármint én nem sajnálom tőle. Életem során drága hugicám jóvoltából egyébként is hozzászoktam már, hogy mindenből a kisebbet kapom :))) Ugye Orsika????? :D Elnyomásban nőttem fel, nincs mit tenni... terrorizált a húgom :) De mostmár más a helyzet! hahaha :)

Vacsi után tusi, de előtte még egy vita anyával... mármint Yasmin vitázott. Aztán azt kívánta bárcsak én lennék az anyja, mert én nem kiabálok vele annyit. Mondtam neki, hogy arra mérget vehet, hogy ha az én lányom lenne, én is legalább annyit kiabálnék, mint Karen... egyetlen oka, hogy nem vesztem el a fejem olyan gyakran, hogy au-pairként ezt nem tehetem meg. És hogy higgye el, hogy rengeteg dühöt és keresetlen szót magamban tartok... ami tuti kijönne, ha az anyja lennék. Mondjuk ezt sem most hallotta először :) Nem ritkán csitítgatom magam hangosan, ha felhúz...

Öltözés, aztán segítettem az újabb adag cucc asztalról való eltüntetésében, kaptam ma is egy pár konyhai cuccot. Anyutól kaptam egy filmet is, na meg enni-innivalót :) Lehet, hogy tusi után el is kezdem nézni, bár már fél 10. Eddig takarítottam, pakoltam magamnál, volt mit... bankos papírokat is rendezgettem, mindent. Végre nem úgy néz ki a kis szobácskám, mint ahova betörtek és mindent felforgattak...

No meg is néztem a filmet (Love Happens)... egyszernézős. Bár nem idióta vígjáték... De mostmár késő van, lassan fél egy... mindjárt szól az ébresztőm...

Ja, és majd’ elfelejtettem: ma nagyon hideg volt, és a hó is ijesztgetett. Remélem változatlan marad a helyzet ezen a fronton... tavaszt akarok!!!!

Nem tudom hogy történt, de reggel megviccelt az új teló. Ma fél 8-ra mentem, mert karatés szerda van, apu vitte mindkét gyerkőcöt fél 8-kor, így nem kellett negyedre mennem. Felkeltem háromnegyed 7-kor (legalábbis azt hittem), bekapcsoltam a gépet, elkezdtem nézegetni a szokásos reggeli oldalaimat, hallgatni a Bumerángot, amikor is láttam, hogy a gépecském 7:18-at mutat a sarokban... gyors csekkoltam a karórámat, és egy hangos „basszus, tényleg negyed múlt!” után gyorsan összekaptam magam, amikor is a telón még mindig alig múlt háromnegyed. Tegnap egyébként nem tudom mi történt vele, de egy időre kivonta magát a működés alól... a ma reggeli kis incidens is ezzel állhat összefüggésben... már azt hittem ezt is sikerült egy hét alatt tönkretennem, több telefont biztos nem adnak már :))

Gyerekek nélkül elvileg gyorsabban kellett volna haladnom, de nem így volt. Pedig nem is álltunk le beszélgetni... mindenféle mesteremberek jöttek-mentek, Bert is fent munkálkodott (állítólag tényleg isteni finom a csoki, és a doboz is tetszik neki:), a csempés pasi egész nap dolgozott, remélem holnap végez. Anyuéknak pedig le kellett menniük kipakolni a nyaralóból, mert tegnap aláírták a szerződést, és abban egyeztek meg, hogy péntekre kiürítik... anyu még holnap is visszamegy a maradék cuccért. Pedig ma is hazahoztak egy csomót... részletek később. Portörlés, értelmetlen ablaktisztítás volt a program, aztán Zulu-kísérgetés a kertben...

Nem volt sok időm elkészülni, de még időben sikerült elindulnom... még arra is jutott a drága perceimből, hogy a félúton leesett lánccal szenvedjek... grrrrrrrr.... eddig, ha leesett, a hátsó részén tette, amit csak simán visszaakasztatottam... de most elöl, és nem egy mozdulat volt... Közben esni is elkezdett, tiszta olaj lett a kezem. Legszívesebben visszafordultam volna. De aztán jó volt a munka. Képzeljétek, hallottam (mivel legtöbbször figyelem, hogy mit mondanak a telefonban), hogy Sarah épp azért kér bocsánatot egy utastól, mert rosszul foglalták a nevét: Viktoria helyett Victoriaként :) Gyors felhívta az EasyJetet, aztán megnyugtatta a pasit (ő a főutas), hogy ki van javítva. Kérdeztem később, hogy nem magyarok voltak-e? És de, aztán véletlenül hozzám is került a foglalás csekkolásra. Igazából nem jelent semmit, de akkor is úgy megörültem :))) A második magyar pár, akikkel így „találkoztam” :) James-szel beszéltem is a konyhában, ő foglalta rosszul... kérdezte, hogy nem én vagyok, ugye? :))

Pont egyszerre értünk haza: én a munkából, ők a suliból, de még volt egy kis szabadidőm. Beköszöntem és egy „holnap találkozunk” kíséretében rögvest be is csuktam az ajtót. Kívülről. Ilyet ember ebben a házban, legalábbis a földszinten még nem látott... Szinte MINDEN – ami a nyaralóból jött - be volt zsúfolva a nappaliba és az előtérbe. Lépni alig lehet, de komolyan.

Én mondjuk csak jól jártam ezzel az egésszel: pár konyhai cucc mellett gazdagabb lettem egy szép nagy tükörrel is (mostmár csak azon kell dolgoznom, hogy az onnan visszamosolygó ismeretlen valaki is tetsszen, nem kell egészen olyan nagynak lennie, mint a tükör:))

Yasminival ketten voltunk egy darabig, tusiztunk, pakoltam/pakoltunk... A vacsi ma is fergeteges volt (pie darabos krumplipürével), mondtuk is ismét apunak, hogy ideje volna normális fogásokkal előállni :D Na meg a gyerkőcök lehúzták a krumplit... az enyém sokkal jobb :) Ja, és ha már itt tartunk: Sebastian eldöntötte, hogy nem eszik ezentúl csirkét, kivéve az én rántott husimat :) Előbb-utóbb szerintem ő is vega lesz, mint Pauline, meg mint Lisa férje és a kisebbik lánya... talán jövőre. Mikor már az én csirkém sem lesz terítéken :D Visszatérve apura: ma is bocsánatot kért, hogy ezzel szúrta ki a szememet, jó kis piszkálódás kerekedett ebből is, ami aztán mindenféle más témákra gyűrűzött át :) Például hogy miért is kell óvatosnak lennem éjjelente a kertben, ha nem akarok kutyát pisiltető, alulöltözött férfiakkal találkozni... és mire kell annak figyelnie, aki nálam szeretne aludni? :D ésatöbbi :)

Yasmini – aki ma is makulátlanul viselkedett - kifizette adósságát. Azon röhögtünk, hogy ha fordítva lenne, azaz én tartoznék neki akár egy pennyvel is, már rég óriási zűrben lennék. De nem így van, így a kisasszony elfelejti :) Ja, azt is megbeszéltük, hogy ki venne fel egy „egy pís”-t, ha mondjuk az utcán találnánk... anyu nem, én tuti, apu pedig még a kutyakakiból is kiszedné :)

Ja, arról is szó volt, hogy Ollie milyen munkaerő az irodában, és hogy nekem milyen mázlim van... itt sem működnek másképp a dolgok. Nyilván otthon is el lehet indulni, és lehet érvényesülni a munka kegyetlen világában kapcsolatok nélkül, de ez a könnyebb, és sokak által használt mód, amit mindenki megtenne, ha volna rá lehetősége. Ja, és már sokszor mondták Yasminnak, hogy 16 éves korától nincs mese, munkába áll apunál... kíváncsi leszek. Mert hogy suliba nem fog járni azután, az szinte biztos. Hacsak addigra fel nem emelik 18-ra a tankötelességet, terveznek ilyet. Vagy már lehet, hogy meg is változtatták...

Hú, olyan sokmindenről volt még szó, képtelenség lenne mindenről beszámolni. De jó hangulatban telt az este :) Fél 7 fele még egyszer megköszöntem a „fenséges” vacsit, aztán elvonultam az új „lakásfelszereléseimmel”.

Anyusékkal skype-oltam egy kicsikét, tusi, írás és alvás.

Sziasztok!!

Először is bocsi a nagy elmaradásért, megpróbálok mindent behozni. Bár most este fél 10 van, most ültem le először ma... persze ha az irodában töltött 4 órát nem számítjuk :) és még mindig anyuékra várok.

Ezt még tegnap este írtam... és pont meg is érkeztek, úgyhogy nem folytattam...

Próbálom összeszedni a történéseket, végiggondolni, hogy mikor mi volt :)

Péntek – Napocskaaaa!

Reggel szokásos rohanás és szeretgetés, takarítás, vasalás, majd iroda. Délelőtt még átjött Pauline egy kicsit beszélgetni, amikor egyedül voltam. Kérdezte, hogy mit tehetne ő személy szerint, hogy jobban érezzem magam? De mondtam, hogy higgye el, mindent megtesznek. Azt mondta nem is :D Aztán vicces véletlen történt útban a Qwerty felé: nem tudom mennyi esély volt rá, de pont „összetalálkoztunk”. Mármint anyu, apu meg én. Én rohantam az irodába, apu onnan haza, anyu pedig Yasminért a suliba. És pontosan egyszerre voltunk mindhárman a körforgalomnál :)))

Az irodában egyre jobb, na nem a lányokat kedvelem jobban, hanem a feladatokat, amiket kapok. Szeretek foglalásokat csekkolni, bár lehet, hogy főszezonban már nem így fogok nyilatkozni e kérdésről :) Mondjuk mivel nem dolgozom minden nap, nem minden napot nekem kell majd csinálni. Ennyi órában lehetetlen is lenne... Ja, és vittem be egy doboz gyümölcsteát még a múltkor, hogy legyen, mert szeretem, és hogy akkor is tudjak valamit inni, ha nincs tej éppen. És attól nem kell tartanom, hogy elisszák előlem :) Sam az egyetlen, aki néha iszik ilyeneket, de amúgy mindenki fujjog rá. Apu jobbkeze meg is kérdezte egyszer Sam konyhában felejtett teájáról, hogy enyém-e az a fantasztikusan kinéző gusztustalanság a pulton? :))))

Mire hazaértem, már a konyha is ki volt mázolva. Apu pakolt, takarított, porszívózott!!! Én segítettem Sebastiannak lehozni a snooker-asztalt fentről, meg egyéb kellékeket a szombati bulijához. Aztán apuval közösen megpróbáltuk visszaakasztgatni a képeket a falra a konyhában... ám nem volt problémamentes a művelet... na nem technikai nehézségeink akadtak... az egy dolog, hogy mindketten nap mint nap „nézegetjük” őket... de ott volt basszus vagy 20 kép, amiből 18 a gyerekek műve... és két fő hely van, ahol tartózkodtak a festés előtt. És a legtöbbnél azt sem tudtuk eldönteni, hogy melyik oldalon volt. Csak álltunk ott, néztünk, mint két tökfej, Aztán végül csak feldobáltuk őket, miközben jókat nevetgéltünk :) Mondtam, hogy az is gáz, hogy én egy éve nézem őket, és fogalmam sincs, de az még nagyobb, hogy ő évek óta, és még annyira sem emlékezett, mint én :D

A lányok is hazaértek időközben az utolsó fizioról. Kicsit még pakolásztunk, minden szépen visszakerült a helyére. Én próbáltam összerakni egy kispolcot a kisfürdőben (az ajtó mögött, ahol a törülközőket tartották mindig is), de ahogy anyu mondta: speckó módja van, Bert eszkábálta egyszer. Hát fel is adtam, berágtam :) Matt mondta, hogy párszor már majdnem kivágta az egészet, ő még hamarabb feladta, mint én :D

Anyu lasagnet csinált, és közben megjött Anna, a német fizios nő is. Február elején lesz egy SDR-konferencia, és szeretné, ha Yasmin és Karenék is beszélnének, bemutatnának egy kis videot, stb. Ennek megbeszélése volt jövetele fő célja. Apropó szereplés: van egy angol női magazin, a neve most nem jut eszembe, de valószínűleg abban is lesz Yasminról egy cikk. Mondjuk anyu egyáltalán nem volt elragadtatva az újságíró kérdéseitől... a szerveződő SDR-partin (szombaton lesz) keresztül jutott el a nő hozzájuk, de fogalma sincs az egészről. Honnan is lenne mondjuk, én sem tudnék semmit erről a betegségről, ha nem itt élnék velük. Szóval Karen szerint a nő nem igazán fogott fel semmit mindabból, amit mesélt... végig ilyeneket kérdezett, hogy „és akkor hamarosan fog tudni táncolni, mint minden korabeli lány?” – azt gondolta, hogy ez úgy megy, hogy műtét előtt 10 év kerekesszék, aztán egy csapásra talpra áll, jár, ugrál, fut, táncol, megváltozik az élet... ami így is történt, megváltozott, de a nő nem „vette” a lépcsőket, amik a táncig vezet(het)nek – szerencsés esetben. Sajnos Yasmini lépcsője ennél rövidebb. Ő sosem fog táncolni. Ez a nő „szenzációt” szeretne, és Yasmin sztorija – a kívülállók számára talán jelentéktelennek tűnő fejlődéssel – lehet, hogy nem elég szenzációs. Mindegy, nekünk az :)

Vacsi után snookereztem Sebastiannal, megnéztem egy-két pár évvel ezelőtti videot Yasminról. Megdöbbentő, hogy 3-4 éve is mennyivel jobban sétált, mint a műtét előtt. És a műtét nélkül mostanra csak tovább romlott volna... Na de majd még írok Yasminiról a későbbiekben. Jó sokáig ott voltam, azt hiszem fél 10 fele jöttem haza. Ja, a vezetés is megint szóba került: apu kocsijára 1600 font lenne a biztosítás. Szinte pontosan kétszer annyi, mint anyuéra. Elég durva. Nem gondoltam volna, hogy egy BMW ennyivel „értékesebb”, mint egy Chrysler...

Szombat – Egy este Hajnikával

Mint szinte minden szombaton tavaly április óta, ezen a reggelen is az irodába igyekeztem. A csekkolással elég gyorsan telik az idő, egyelőre legalábbis így érzem. Volt egy kis szünetem, amikor mást csináltam, de lényegében ez tette ki a napi teendőim nagy részét.

Miután hazaértem, gyors átszaladtam felköszönteni Sebastiant, ugyanis szombaton volt a szülinapja. A „könnyű-olvasós” könyveknek annyira örült, amennyire vártam és amennyire egy gyerek könyveknek örülhet :) Bár látszólag örült azoknak is: 10 kis Ben10-es sztori, egy 10 éves gyerekről egy 10 éves gyereknek :) És tök vagány kártyát is találtam neki hozzá, na meg a kiskutyás falinaptárnak is örült, de legjobban a fülbevaló láttán kiáltott fel, az tuti jó válaztás volt: azóta azt hordja :) Nem maradtam nagyon sokáig, mert jött Hajni 7 fele, de ennyi idő is elég volt, hogy Yasmini idegesítsen, pusztán azzal, ahogy anyuval viselkedett...  akinek már nem kicsit volt elege a kishölgyből...

Hajnival iszogattunk egy kicsit, aztán vacsizni készültünk a közeli pubba, ahol 9 után közölték, hogy már nincs egy pár fajta kajájuk, stb, úgyhogy sajnálják, de bezárt a bazár. Éhesek voltunk, és mivel nem akartunk take away-t, beültünk abba a kis indiai étterembe, amit egyszer apu már említett, ami előtt minden nap elmegyek, de még sosem voltam ott. Ha a pubban nyitva lett volna a konyha, talán sosem mentünk volna ebbe a kis miniétterembe :) Én a legcsípősebbnél eggyel enyhébb curryt ettem (a pincérfiú figyelmeztetett, hogy nagyon erős, biztos bírni fogom-e?:), isteni kókuszos rizzsel és fokhagymás kenyérrel. És egyébként annyira nem is volt csípős. Lehetett érezni, persze, de lehet, hogy egyszer kipróbálom a legcsípősebbet is :))))

Innen 11 körül továbbálltunk szeretett kis pubomba. Akadt társaságunk is, egy rózsaszínes-mályvaszínű-pulcsis fiú :) Azt mondta járjunk oda gyakrabban :D És nem ő volt az egyetlen, aki érdeklődött a nemzetiségünkről. Nem ritkán gondolják azt, hogy lengyelek vagyunk.

Egyszercsak hazasétáltunk, szerintem volt legalább egy óra, mire hazaértünk, és még később, mire lefeküdtünk. Még beszélgettünk egy kicsit. Olyan jó volt kimozdulni és csapni egy laza, beszélgetős, borozgatós estét! :)

Vasárnap – Szülinapi „büfé”

Reggel jött az ébresztő. Fél 10-kor teló, aztán Bert is munkához fogott... Délután Seb partiján bocsánatot is kért, de valamit muszáj volt megcsinálnia hétfő reggelre. Azt mondta majd megjegyzi a fél 10-et :)

Délben átbattyogtam, iszogattunk, ettünk jó sok szendvicset, ezt-azt. Apuval megbeszéltük, hogy pont elkerültük egymást a pubban. Rugby után söröztek egyet, egy párat... Azt mondta, hogy nem biztos, hogy emlékezne, ha találkoztunk volna is. Nem is volt jól, Dave is meg ő is meg voltak zuhanva egy cseppet. Nem voltunk sokan amúgy, csak Pauline-ék, a kedves Lisaék családostól meg Dave és Lisa, az összes gyerekkel :) A többiek valami keresztelőre mentek.

Mindenki hazament olyan négy fele, én olyan 5 körül jöttem el, bár pakolni nem engedtek. Ennyi volt tehát a vasárnap, nem túl eseménydús, mondhatni uncsi :)

Hétfő – Végre no fizio, no betegség!

Elérkeztünk egy újabb héthez, ami ismét első valamiben: az első hét idén, amikor nincs fizio!! Ami azt jelenti, hogy Yasmin az egész napot a suliban tölti. Az, hogy ez nekem jó-e avagy sem az új rendszerben, még nem tudom... Az új terv a következő: Yasmin minden reggel 10 percet evez suli előtt, ugyanis most 6 Oxford-mentes hét következik. Van más fizioja, de nem minden napra, így muszáj itthon is csinálni. Becky, a rendkívül kedves mobilfizios hölgyemény múlt héten adott életet egy kislánynak, úgyhogy egy pár hétre most ő is kiesik...

Iszonyat stresszes mostanában Yasminnal minden... Karennek is fogy a türelme ahogy látom, és egyáltalán nem csodálom. Apu szerint túl kemény vele anyu, hiába mondjuk neki, hogy máshogy nem lehet. Most hétvégén is nagyon felhúzta anyut, többször is. Vasárnap is, a kinti úszkálás utáni öltözéskor például. Bár annak is voltak előzményei, az előző pár hét mondhatni, de legalábbis a legutolsó... Karen is ugyanolyan fejjel hagyta el a szobát, mint én szoktam sokszor. Aztán persze kiabálás, hiszti, stb... Apu az, aki ha olyan kedve van és arról van szó, akkor odamond úgy, hogy nincs menekvés... ettől fél is Yasmin, de ő az is, aki kiszed egy harmadik adag lasagnet neki, mert szegény gyerek alig evett egész nap...

Na de most visszanavigálom magam a fővonalra: tehát a Yasmini-okozta olykor stresszes légkörnél tartottam, különösen a reggeleken érzékelhető ez :) Még különösebben a hétfő reggeleken. Nem kis vita árán végre hajlandó volt anyunak szót fogadni, és többek között a Manic Monday című, az aktuális hangulatot hűen tükröző dalra elkezdett evezni.

Én rohangáltam mint egy idióta egész délelőtt, ágyneműt mostam, stb... fél 11 előtt aztán sietve átöltöztem, és 11-kor már munkába is álltam az irodában. Na jó, egy icipicit késtem. Szokásos csekkolást csináltam, meg aztán a gépen is kijavítgattam az általam talált hibákat és úgy vittem fel magába a rendszerbe, amit mi csak „Traveller”-nek hívunk.

Munka után kicsit még ottmaradtam apu titkárnőjével-mindenesével, segített egy-két dologban. Ezután siettem haza, 4-kor átmentem.

Pont kész lett a vacsi, beszéltem anyuékkal kb. 2 szót, aztán mentek is a nyaralóba pakolni. A vacsi egyébként narancsos csirke volt... Múlt héten is csinált már... anyu!!! :) Illetve hétfőre hagytak nekem a vasárnapiból, és amikor anyu mondta, hogy ő csinálta, azt hittem arra gondol, hogy ő tette el nekem :) Aztán a hétvégén valahogy kiderült, hogy ő csinálta :) Vicces volt, mert Karen kint volt, Yasmin pedig akkor mondott valamit a narancsos csirkéről, meg hogy anyu milyen finomra készítette múlt vasárnap... Kifelé mutattam az ujjammal, hogy ő??? :) Aztán jól kipörögtük, mikor bejött :D:D:D Múltkor is „beszóltam” egy kicsit neki, amikor valami sütiféléről beszéltek, amit régen Pauline sokszor sütött. Én erre megkérdeztem Sebastiant, hogy „a te anyukád vajon milyen sütiket sütött valaha is??” :D

Szerencsére Yasmin már túl volt a tusoláson, így azzal nem kellett már bajlódnom. Így sem ültem le 9-fél 10-ig. Annyi pakolnivaló volt...a konyhában meg mindenhol. És amíg a gyerekek ébren voltak, a konyhán kívül sehol nem haladtam. Állandóan kellett valami... Na meg mostam-szárítottam non-stop. 8 előtt ágyba dugtam a gyerkőcöket, és még vasaltam is egy kicsit.

Fél 10 után jöttek aztán haza Karenék, ahogy azt fentebb olvashattátok :) Még megtárgyaltuk, hogy mi legyen az alsó szinten (szőnyeg, fapadló vagy járólap). Jelenleg minden nap változik az állás... 10 óra már elmúlt, amikor hazajöttem. Első mozdulatommal szinte sikeresen kitálaltam a Barclay’s-os papírjaimmal... mindenfelé, fele le a lépcsőn, át a korláton... Nem volt kedvem blogot írni...

Kedd – Bert szülinapja

Tegnap este megbeszéltük anyuval, hogy a reggeli rohanás okozta stressz minimalizálására való törekvés jegyében mától negyed 8-ra megyek fél helyett. Yasmin amúgy is korábban kel Zulu miatt... játszani akar vele, és az is benne van, hogy nem akarja, hogy Sebastian (aki mindig is korán kelt) több időt töltsön az új családtaggal, mint ő.

Tehát ma már negyedre jöttem... sajnos nem vettem észre, hogy annyival több időm lett volna a reggeli dolgokra... El is késtem suliból, bár éppen csak. A spanyol és a szlovák lány már nem is járnak, más környékre költöztek, úgyhogy az újak közül csak a német lány maradt. Óra után nem mentem sehova, és milyen jó döntés volt, ugyanis nem sokkal később, miután hazaértem, elkezdett esni. Minő meglepetés...

Blogoltam kicsit és Orsikával is beszéltem, aztán 2 fele átballagtam, és vasaltam. Miután a gyerekek hazajöttek a suliból, átjött Bert és Pauline, hiszen nagyapának ma volt a 78. szülinapja. Én még reggel felköszöntöttem, tökre örült, legalábbis úgy láttam, és aztán mikor délután találkoztam Pauline-nal a posta előtt, ő is mondta, hogy mennyire kedves tőlem, és Bert tényleg örült.

Tehát volt egy kis pihi mindenkinek, poénkodtak, hogy itt állandóan "happy birthday"-éneklésre kényszerítenek :) Aztán vacsiztunk, majd tusi, és kész. A kedd a busy nap: Seb teniszre, Yasmin pedig színházba megy. Mivel apu vitte Yasmint, és én már mindennel végeztem, eltávot kérvényeztem :)) Ők is le akarnak lépni, azt mondták, mármint anyu és apu :)

És most néhány témát még sorra vennék:

Lassan, de biztosan...

Egyértelműen elmondható, hogy a műtét nélkül valószínűleg szépen lassan csak romlott volna az állapota élete hátralévő részében. Viszont: fura, de valamennyi merevség visszatért a lábaiba. Amerikában nem volt, és most sem jelentős, de érezhető. Alig, de néha, mikor ráadjuk a cipőt mondjuk, még mindig érzünk egy kis ellenállást, de természetesen össze sem hasonlítható a műtét előtti állapottal. Illetve nagyon is összehasonlítható :) Folyamatosan, hétről-hétre fejlődik, annak ellenére, hogy a mostani három hétből egy hét betegség miatt kimaradt... az utolsó héten viszont mindent beleadott... ezt értsétek úgy, hogy minden energiája mellett minden pimaszságot is kiadott magából. Nem egyszer volt nézeteltérése a fiziosokkal, de ezt most nem részletezném... A lényeg, hogy egyre ügyesebben sétál, ma megkapta azt a járókeretet, amit nem húzni, hanem tolni kell, és amivel ügyesebben tud járni. Egyetlen hátránya, hogy nem tud vele fordulni, mert csak két kereke van, a másik két lába tappancsos, és elég nehéz a szerkezet maga, még én is mondtam, hogy sokkal nehezebb, mint a sima járókerete. Ezenkívül nagy előrelépés, hogy valamelyik nap meg tudott állni 5 másodpercig magától, mindenféle támaszték nélkül. Egyelőre ez a rekord, de lesz ez még jobb is. Sokat próbálgatja, csak sajnos magának nehezíti meg, mert mindent rögtön akar, ilyenkor persze kapkod, és nem foglalkozik vele, hogy milyen alapállásból indítja az „akciót”, és ha anyu segíteni akar neki rendesen beállítani a lábait, fenekét, stb... ráordít, hogy hagyja... így nehéz segíteni, ugyanez a helyzet az új járókeret esetében is... Yasmini fizikális állapotáról most ennyi, és akkor ha már így elkezdtem, szépen, ésrevétlenül átkígyóznék a következő témára:

A kisasszony viselkedése

Csütörtök óta még jobban imád, szeret... Egy párszor megkérdezte, hogy ugye tényleg nincs még lefoglalva a repjegyem, ugye maradok, stb... Milliószor bocsánatot kért, viselkedni fog, és azóta valóban nem volt semmi durva. Inkább anyuval hadakozik sokat... aki egyre kevésbé bírja, ahogy látom. Néha tényleg úgy beszél vele/velünk, mintha a szolgái lennénk. Mindenki: apu, anyu, Sebastian és én. Ha ezt szóvá tesszük, márpedig mindig figyelmeztetjük, hogy nem így működnek a dolgok, akkor türelmetlenek vagyunk, stb... a lényeg, hogy ő természetesen (még mindig) nem hibás soha semmiért... És amivel továbbra is halálra idegesít: játszik a hajammal. Anyu is utálja, ha az ő haját piszkálja, ezzel én sem vagyok másképp. Még egy dolog, de ő sajnos ilyen, egészen biztos vagyok benne, hogy ez sosem fog változni: mindig mindent tudni akar, mindig mindenhez van hozzáfűznivaja, és MINDIG MINDENKINEK megmondja, hogy mit, mikor, hogyan csináljon, szervezkedik... Például minden egyes alkalommal, amikor mondjuk a konyhába indul négykézláb, elmondja, hogy csak a szőnyegen mászhat, mert a kemény burkolaton fáj a térde. Na ne mondja!!! Ilyenkor mindig megkérdezem, hogy tettem-e valaha is a kemény járólapra??? És hogy nem gondolja-e, hogy 1 hónap (ezzel kezdtem tavaly februárban, ugyanis kb. azóta unom ezt.... mostmár egy év:) alatt megtanultam?????? És mindig, mindennek úgy kellene történnie, ahogy ő akarja, akkor, amikor ő akarja. Az nem számít, ha ő húzza az időt, mint általában, de ha nagyritkán sietni akar, akkor sürget, kapadozik, poénkodik, holott nem vicces. Az is jó, amikor éppen mondjuk öltöztetem, de már rögtön kellene neki az x csat vagy éppen valami a konyhából, esetleg abban a szent pillanatban akar fülbevalót cserélni. Persze mindezt egyszerre, lehetőleg a kérések elhangzásától számított egy percen belül. Ezzel csak szemléltetni szerettem volna, hogy előszeretettel gondolja, hogy Vikinek és édesanyjának is legalább 25 pár keze van, amivel egyidejűleg több műveletet is tudnak rajta/vele/érte végezni... Legtöbbször kér, de utasít... és ebből már elegünk van. Valószínűleg hiába mérgelődik ezen anyu is én is. Ő ilyen. A legjobb, amikor keres dolgokat (például a telefonját, ami 10 centire a kezétől, a lábához érve hever mellette a kis fotelben), és rögtön kéri, kiabál, mielőtt akár 90 fokban is elfordítaná a fejecskéjét... Na most jól átment panaszkodásba ez is... Yasmini mindig is ilyen volt, csak most valahogy jobban érzem/érezzük. De ha csak az elmúlt pár napot nézzük, és nem számítjuk ezeket az örök „el-kell-fogadni-mert-ő-ilyen”-tulajdonságokat, meg azt, ahogy anyuval viselkedett, akkor meg kell, hogy dicsérjem. Velem ugyanis normális. Kíváncsi vagyok meddig. Tegnap este is: megvolt, hogy fél 8 fele azért ágyban kellene lenniük. Nem aludni, de ágyban. Sebastian nézett valami dokumentumfilmet, így engedtem őket egy kicsit tovább. Yasmin facebookon beszélgetett egy SDR-kisfiú anyukájával, akit ma műtöttek... már 40 volt, amikor WC-re ment, és elkezdett nyavalyogni, hogy mennyire fáradt, nem tud mászni... előtte közölte, hogy anyu megengedte, hogy az ágyban még negyed órát gépezzen... és ez valóban így van. De ezt is tudom már!!! Na még ez is: mindig elmondja, hogy anyu és/vagy apu mit engedtek meg. Tegnap is legalább 10-szer hallottam, hogy adhat Zulunak kutyakekszet, és legalább ennyiszer megkérdezte, hogy tudom-e, hogy hol van az a zöld doboz, amit itt meg itt vettek és xy a neve?? „Tudom, és igen, adhatsz neki, senki nem mondta, hogy nem...” ááááááááááááááá És „anya megengedte, hogy egyek egy csokis kekszet lefekvés előtt”, lehet ezt, lehet azt. És tudom, hogy lehet, és egy szóval nem mondom, hogy nem... de ő akkor is elmondja. Ilyenkor egyre nehezebb türelmesnek maradnom, általában csak veszek egy nagy levegőt, és nyugodtan válaszolok. A vicc az egészben az, hogy ezeket legtöbbször azzal a lendülettel el is felejti, tegnap sem evett senki kekszet: sem ő, sem Zulu. És nem azért, mert nem adtam, amikor kért... hanem azért, mert vagy jó előre közli, kéri ezeket, vagy rögtön akarja, de néha beletörődik, hogy akkor valamiért éppen nem kivitelezhető a dolog:)) Visszatérve a tegnap estére: tehát mondtam, hogy ha annyira fáradt, akkor rögtön alvásidő van, nyilván nagyon álmos. Tehát választhat: boldogan felveszem és ágyba teszem, de akkor nincs gépezés. Az „ágybaölelés” és a 15-ről 10 percre csökkentett laptopozás közül a kis pirosat választotta, így – a rendkívüli fáradtság ellenére – pillanatok alatt képes volt a szobájába mászni, hogy minél több időt netezhessen... Na mostmár tényleg itt a vége :)

Barclay’s – HSBC

Azt tudjátok, hogy a múlt héten nyitottam a Barclay’s-nál egy számlát, a fél vagyonom már ott is van. Ma úgy gondolom megkaptam az utolsó levelet, kódot, tájékoztatót is, így most már elvileg semmi nem gátol meg abban, hogy kiélvezhessem az új bankom adta szolgáltatások és lehetőségek teljes sorát :) Remélem minden rendben lesz, talán holnap, vagy ha legközelebb lesz időm, letesztelem a kártyámat (ami szép kék, szebb, mint az HSBC-s – mintha ez számtana:) A netbankom működik, az itthoni kártyaolvasó masinám is, amit használnom kell – biztonsági okokból. Tényleg nagyon remélem, hogy ők nem szívatnak majd meg, mint az HSBC tavaly. A náluk tett múltkori látogatásomról nem készült feljegyzés, hiszen csak az infos nővel beszéltem, ezért ma felhívtak, hogy mivel már egy éve velük vagyok, most van lehetőségem váltani, ha szeretnék, nem akarok-e valamikor befáradni, és megbeszélni? Mondtam, hogy már meg is tettem, elmondtam, hogy mi a harci helyzet, a nő hümmögött, hogy hát igen, ha még mindig nincs semmi más UK-cím-bizonyítékom, akkor nem olyan egyszerű a helyzet, bla-bla-bla. Mondtam, hogy pénteken amúgy is be akartam menni. Azt egyelőre nem mondtam, hogy meg akarom szüntetni a számlámat, ráér pénteken is, ha eljutok a bankig... Előtte mindenképpen meg akarok bizonyosodni róla, hogy a másik működik... Ennyit a bankról.

Az új szerelem - a kis Zulu

Nem gondoltam volna, de teljesen beleszerelmesedtem ebbe a kis szőrgombócba. Holnap most már tényleg nem felejtem el, és átviszem a fényképezőt :) Imádnivaló, játékos, nincs megijedve a nagyobbaktól. Megzabálom, amikor a nála nagyobb plüssjátékkal küzd, cipeli :) Mint egy baba: alszik, eszik, ezenkívül sokszor kimegy pisilni... és sajnos sokszor nem... párszor tegnap este is megdolgoztatott, de belefér. Ha anyuék itthon vannak, nem én takarítom a koszt... Karen szerint azért pisilt ennyiszer, mert nem figyeltük :))) Valóban nem, mondtam, hogy helyette a rendetlen és piszkos házát próbáltam élhetővé varázsolni :)))))) Szóval nagyon cuki, én is felveszem, ölelgetem (puszi nincs!!!!), teljesen meglágyult a szívem vele kapcsolatban :) De akkor sem lesz kutyám bent!!! SOHA!!! :)

Na most ismét elláttalak Benneteket olvasnivalóval, jól esett már kiírni. Ha van időm, nincs is ezzel semmi gond. Csak péntek óta nem nagyon volt...

Oh, és még egy – abszolút irreleváns – dolog: nem tudom hányan hallottátok, hogy a múlt héten (lehet, hogy most is, nem tudom) a Bumerángban nyerhető ajándéktárgyak táborát gazdagította a Zsigmond Király Főiskola által felajánlott pendrive! Fura a sulimról ilyen körülmények között hallani :)))) Úgy látom jól megy az üzlet :D

Minden szinte pontosan úgy történt, ahogy az előző mini-bejegyzésben írtam, ennek következményeként elég fáradtka vagyok most. Jó volt már kimozdulni, élveztük a tegnap estét, és a mai szülinap is jól sikerült :) Remélem holnap este már lesz energiám egy kis összefoglalóra :D Ezentúl nem akarok "stresszelni", ha pár nap kimarad... és összecsapni sem, mint ahogy már hónapok óta sokszor tettem/teszem... inkább korán lefekszem ma, hogy holnap újult erővel kezdhessem a hetet, szükségem lesz rá azt hiszem.

Úgy döntöttem, hogy a mai bejegyzést inkább el sem kezdem írni, inkább kialszom magam :) Holnap iroda, aztán megyek Sebastiant köszönteni, majd jön Hajni (úgy néz ki végre összejön: nem dolgozik és én sem sittelek), talán megyünk is valahova, vacsizni biztos :) Vasárnap délben Sebastian családi szülinapi pörije lesz, úgyhogy lehet, hogy csak vasárnap este írok legközelebb. Nyugodjatok meg, ma már jó napom volt. Ahogy a cím is sugallja: jó idő volt. Hideg - sőt este már fagyott is - de szép idő volt. És ez sokat dobott a hangulatomon :)))))

Jó hétvégét mindenkinek!!!!!

A reggel egy kisebb drámával indult... ezúttal én voltam a „hunyó”. Valószínűleg kijött rajtam az elmúlt napok depije, egy kicsit kiborultam - először, mióta itt vagyok. Pedig ma még nem is mondhatnom, hogy nagyon bunkóci lett volna a kisasszony... no mindegy... ő is kiborult, nem gondolta, hogy nekem sok dolog rosszul esik (mintha nem mondanám el neki minden alkalommal, amikor úgy gondolom, hogy most túllőtt a célon)... anyu mondta neki, hogy másokkal is viselkedhet normálisabban, a családban mindenkivel... én kivonultam, mert még bevágott egy „köszi szépen”-t, anyu még jól elbeszélgetett vele... még egyszer... aztán én is újra és újra, egész nap tulajdonképpen. Anyu mondta neki többek között, hogy szerencséje van velem... azért is, mert felnőtt módon viselkedek, és hogy elmegyek, ha nem változtat... ezután azzal jött ki a szobájából sírva, hogy adjak neki pár napot... ne foglaljam még le a repjegyet, stb... Mondtam, hogy nem mennék én rögtön, ha mennék egyáltalán... (meg azért nem akarok hazacuccolni...,) Hát de a repjegyet előre szokták foglalni az emberek, és még ne foglaljam. Újra olyan lesz, mint tavaly, csak adjak neki időt, hogy megmutathassa, stb... mert persze imád, én vagyok a legjobb, mennyire örült, amikor megkérdezték anyuék nyáron, hogy szeretné-e, hogy maradjak, ha én is belemegyek, stb... Este is erről folyt a szó, a kiskutyázás közben (arról majd később). Megmagyarázta, hogy a „köszi szépen” azért volt, mert nem tudja magát kontrollálni ilyen szitukban (láttam már mondjuk kiakadni... hihető), és mennyire sajnálja, bla-bla-bla... Tippeket adott, felettébb kedves volt. Gondolom holnap reggel majd megint morog...

Ja, mindez mellesleg a legnagyobb felfordulásban zajlott: ma festették a nappalit és az előszobát, holnap jön a konyha. Anyuval is dumálgattunk, miután kidobta őket a suliban. Tök rendes volt, megölelgetett, megtárgyaltunk mindent.

Nem nagyon akartam menni sehova, de mivel a mai nap volt az egyetlen, utolsó lehetőségem, hogy Sebnek és Bertnek ajándékot vegyek, muszáj volt bemennem Camberley-be. Az eső persze kb. 5 perccel azután kezdett el esni, miután elindultam... majdnem visszafordultam, de aztán szembenéztem vele :) Egyébként már tegnap is, meg  ma is sokkal hidegebb volt, mint eddig idén bármikor. Remélem nem tart sokáig, olyan jó volt az a 10-14 fok.... Az ajándékokra visszatérve: Seb a könyvsorozat mellé kap egy - szerintem - tök vagány fülbevalót, meg fél fontért megláttam egy kiskutyás hajtogatós falinaptárat. Nagypapinak pedig csokit vettem, állítólag jó fajta. Durva, hogy egy éve itt vagyok és ma először mentem be abba a csokiboltba. A közvetlenül mellette lévő Accessorize-t viszont annál többször látogattam :) Ez is mutatja, hogy inkább sósszájú vagyok :) Ha már a városban voltam, a bankot is elintéztem. Nem az HSBC-t, ott még nem zártam be a számlámat, meg akarom várni, hogy emez beinduljon: be is fizettem ma az első csekkemet :)

Hazafelé beugrottam (jó nagy ugrás, főleg biciklivel) a TK Maxx-be, ahol csak melegítőgatyát vettem, meg harisnyát. A hazaúton szintén csepegett az eső...

Átmentem, megismerkedtem az új jövevénnyel: annyira, de annyira édes!!! Szerintem még az én anyuskám is megenyhülne :) Apuval is beszélgettünk... nagyon jófejek :) Vasaltam egy kicsikét, aztán hazaértek a lányok. Kiskutya-kiskutya-kiskutya :) Ekkor még névtelenül :D Gyorsan visszapakoltunk mindent a nappaliban. Gyorsan szárad a festék: 4-kor még a falat festette a pasi, fél 6-kor már fent voltak a képek :D Elég rémisztő és szégyenteljes (magamra nézve), hogy egy csomó apróságnak, amiket nem pakolgattam minden héten, nem tudtam a helyét :)) Mondjuk mentségemre: az utóbbi időben sok varia volt :D Most egyébként annyira pasztel minden, nagyon fura. Mondta is anyu, hogy túl egyszerű. Mondtam, hogy inkább túl angol :) Ő ugyanekkor mondta, hogy nagyon hasonlít Pauline nappalijára :D Megbeszéltük, hogy mi hova megy majd, apu néhány dologgal nem ért egyet :)))) Valamelyik reggel anyuval végigvettük, hogy mi hol mutatna jól, és egy tükröt is megszavaztunk, apu annyira nem támogatja :)

Vacsiztunk, tusoltunk, iszogattunk, beszélgettünk, mindenki. Sokat. Jól esett. Máskor is beszélgetünk, erről is beszéltünk már sokszor, de most más volt. Jó volt. Szerencsés vagyok velük. Ja, és a kutyának is lett neve: Zulu :)

8 fele eljöttem, blogoltam, pakoltam, és ma anyáékkal is tudtam egy kicsit skype-olni. Most megyek tusizni, és holnap PÉNTEK! :)

PS: Egy kicsit jobban ki szerettem volna fejteni a reggeli drámát, de iszonyat fáradt vagyok. Utoljára a kézilabdás korszakomban éreztem ennyire a fáradtságot a lábaimban... És aki rendszeresen olvas, az úgyis tudja, hogy mi van a háttérben, valamint Yasminit is „ismeritek” már annyira, hogy kitalálhatjátok, hogy miféléket mondhatott még :)

Igazán jól indult a napom: a mosásra várakozó ruháimat kiborítottam a kosárból útban kifelé, szerencsére még bent :) Aztán Yasmini is felhúzott... volna, ha hagyom magam. Először úgy tűnt, hogy bal lábbal kelt fel, vagyis inkább fel sem kelt :) Kérdeztem is, hogy ilyen akar lenni egész nap vagy tervezi, hogy normálisan viselkedik? Aztán az utóbbi lett szerencsére, de azért nagyon próbálgat már. Lehet, hogy hamarosan megint el kell vele beszélgetnem... Anyuék annyira szeretnék, hogy mindenkivel mindig minden körülmények között felettébb illedelmesen és tisztelettudóan beszéljen és viselkedjen Yasmin, hogy sokszor olyankor is leszidják, amikor igazából nem is mond bántót... és ez nem mindig jó, mert így néha úgy érzi, hogy – még ha közvetve is – én keverem bajba. Persze azt már megszoktuk anyuval, hogy mindenért vagy ő (az esetek többségében:) vagy néha esetleg én vagyunk a hibásak, Yasmini természetesen soha semmiért nem felelős... Apu meg azért nem, mert tőle nagyon fél. Na mindegy, azért persze inkább legyenek ilyenek anyuék, mint hogy mindent elnézzenek neki, azt hiszem néha magamra tudom vállalni a „bűnbak” szerepét, amíg nem érzem terhesnek :) Lehet, hogy nálam most jön az, ami a korábbi au-paireknél már vagy az elejétől megvolt vagy pár hónap után kezdődött és/vagy tetőzött...

Délelőtt folytatódott a pakolás, jött felmérni a szőnyeges pasi, magyarul a kárpitos :) Kiderült, hogy a hatalmas tükör alatt ott figyel apu egyetlen „festménye”, amit a falra pingált. Egy arc... kérdeztem, hogy azért festette-e, mert tudta, hogy úgyis odakerül a tükör, vagy azért került oda a tükör, mert festegetett? :))) Nem mindegy az ok-okozat :D Bírom, hogy már szavak nélkül is megértjük egymást, mindkettőjükkel, már nem is kell kérdeznem például, hogy kérnek-e kávét, csak odamegyek, nézek, néznek, és kész. Ez különösen hasznos ilyenkor, amikor sok a dolog, mint például ma :) Borzasztó sok kávét (mondjuk instantot) iszunk egyébként: reggelente legalább 2-3-at, anyu mindig csinál nekünk, legtöbbször én is, néha apu is, ha itthon van... és az irodában is szoktam inni általában.

Ma is azt hiszem kettőt ittam bent. Ma mindenki tök normális volt az irodában. Az egyik srác nagyon durván nyomja, nem tudom mióta nem vágta már le a haját és a szakállát... vörös... elég furin néz ki, kb. mintha 10 évet öregedett volna. Nem merem megkérdezni, hogy ez most csak valami fogadás és hamarosan újra ember lesz vagy így marad? :) Ja, és képzeljétek, ma Renaldo is belátogatott. Tudjátok, a dél-afrikai fiú, aki Matt és a család barátja, valamint egy nagy transzfercég tulaja. Igaz apu nem volt bent (Yasmint vitte fiziora), de ahogy láttam Matt két „jobbkezével” is nagyon jóban van. Most otthon töltött három hónapot Dél-Afrikában, ráfért a pihi szegényre... Első kérdése a „hogy vagy?” után az volt, hogy mi történt azóta a fiúval a repülőről? :))) El is felejtettem, hogy pont itt volt, amikor hazaértem a kis londoni kalandomból. Sajnálattal hallotta, hogy – ahogy akkor is mondtam neki – túlságosan a földön járok az ilyenekhez :D Hála az égnek... :)

Ma amúgy 5-ig dolgoztam, mert csak este érkezett a többség. Apu fizioról már nem is jött haza, mert Mancheseterben van a kiskutya, így ő fent maradt, majd holnap jön a kis jövevénnyel. Sebnek ma snowboard-órája volt, szintén arrafelé...

Fél 6 felé átmentem, befejeztem a takarítást és bepakoltam a törékeny cuccokat a szoba közepére, ahogy anyu kérte. Remélem a kutya nem végzett semmilyen pusztítást, amíg egyedül volt... 7 körül jöttem haza, nem hallottam, hogy ők mikor érkeztek.

Netezgettem, ismerkedtem a telefonnal (apu kiirtotta az e-mailjeit is mostmár), és Bumerángot hallgattam. Volt benne egy annyira laza nagymama, végignevettem a vele folytatott beszélgetést, de Bochkorék is :D Tusiztam, most pedig álomra hajtom a fejem az utolsó „egy-darabig-mini” boxador-mentes éjszakán... Poénkodtak, hogy majd nálam alszik :D Még csak az kéne! :)

Ja, és végül, de nem utolsó sorban a nap híre: nagy gratula a hugicámnak, aki 5-ösre teljesített ma a régóta rettegett szigorlaton, egyedüliként kapott mindhárom tételre ötöst!!! Büszke vagyok Rád! :)))

Tegnap este jó későn feküdtem le, fél 1 volt kb. Egy kicsit korábban már rájöttem, hogy náluk hagytam a telefonomat, de már késő volt. Pedig szóltam volna nekik, hogy ha reggel nem az én ébresztőmre akarnak felriadni, akkor kapcsolják ki, de erre nem került sor :) Szerencsére már ébren voltak... mindkétszer :) Apu aggódott, hogy majd nem lesz mire felkelnem, de a jó öreg nokiám itt van, csak folyamatosan töltőn kell lennie szinte. Mondta anyunak, hogy majd jól odalép a Jagnek reggel, arra majd felkelek... amúgy is fel szoktam rá ébredni, ha indul, ha csak simán lép oda, akkor is... ha a BMW-vel megy, akkor viszont meg sem hallom. Bár most, hogy visszaállt a parkolási rend a munkások és velük együtt minden építőeszköz távozásával, és már nem az én ablakom alatt indítja a motort, lehet, hogy nem fogok felébredni ezentúl...

Reggel kitaláltam, hogy ma kiveszek egy szabadnapot a suliban. Csak úgy. Anyu azt mondta, jól teszem. Mondta menjek vásárolni, ha akarok :) Mondtam, hogy ha már kimozdulok, akkor azért elmennék órára, de inkább szépen kényelmesen végzem a dolgom. Így dumálni is volt időnk egy kicsit. Beszéltünk a „Bridget Jones-szindrómámról” :) Adott egy pár tippet, sőt utasítást, ha úgy tetszik parancsot :)) Ja, meg megállapodtunk, hogy milyen nehéz Yasmint fogyasztani, legalábbis megtartani a súlyát, Sebastiant pedig hízlalni... Úgy, hogy nem Yasmin az kettejük közül, aki megeszik minden zöldséget...

Vasaltam, pakoltam, duguláselhárítottam... na jó azt nem én, csak megállapítottam a problémát. Berttel nevetgéltünk egyet, aztán elvonultam.

3 felé visszamentem, előkészítettem a rántott husit, aputól kaptam „nekem új” telefont... mert Yasmin régijével van valami: ha anyuval beszéltem, vagy Yasmin hívott, szinte mindig nagyon rossz volt a vonal, és akkor sem volt sokkal jobb, ha mással cseverésztem. Mondták, hogy van sok régi telefonjuk, majd hoz. Egy régi blackburryről volt szó először, aztán végül apu előző telefonját kaptam meg. Nem rossz, sőt... nem is lenne szabad ilyet a kezembe adni :) Nokia E71, nagyon üzleti. Semmi baja nincs, a középső gomb lefelelé egy kicsit nehezebben mozog, ez mind. Túl jó ez nekem, mondtam, hogy erre majd megpróbálok vigyázni, és ahogy Imru mondta, nem az árokpartról összeszedni :))) Egyébként csak zárójelben jegyzem meg, hogy az sem az árok partja volt, csak az út széle :D

Ja, segítettem is apunak ezután fent pakolni, jobban mondva arrébbmozgatni a cuccokat. Minden apró tárgytól, ereklyétől kezdve a súlyos szekrényekig, asztalokig, ágyakig mindent... hogy a festő pasi tudjon haladni és hozzáférjen mindenhez. Jó sokáig elszórakoztunk vele az óriási porban, tiszta fehér lett mindenem. Kérdezte, hogy még mindig 5-ös vagyok-e (a 10-es skálán), és mondtam, hogy ne aggódjon, már nem :) Kérdezte, tehet-e bármit értem, hogy még jobb kedvem legyen? :D

Gyors elkezdtem husit sütni, az egészséges életmód jegyében főtt borsót és főtt kukoricát ettünk hozzá. Megint halálra dicsérték, de ez már alap :) Mondták, hogy ki kellene próbálni disznóból is. Mondtam, hogy a pulykát támogatom, de a pocát annyira nem. Nem arról van szó, hogy nem enném meg, de nekem a rántott husi főleg szárnyas... kiskoromban mindegy volt, de az évek során finnyás lettem e téren. Aztán megállapodtunk, hogy majd rántok valami általam is kedvelt tengeri herkentyűt egyszer :)

Yasminit letusiztam, anyu elrohant Sebbel teniszre, én még elpakoltam, majd útnak indítottam Yasminit apuval a színházba, mivel kihisztizte, hogy ma ő vigye... Anyu pont hazaért, mikor jöttem volna el, még dumáltunk egy kicsit.

Itthon blogot írtam, anyusékkal skype-oltam, How I met your mothert néztem.

Ma már sokkal jobb kedvem volt, végre nem esett, és még a nap is sütött!!! Lehet amúgy, hogy a rosszalkodó női bajok is közrejátszottak a tegnapi rosszkedvemben. Ma már rögtön reggel nevetéssel indult a nap: Yasmini a melltartóméretemet találgatta :)

A mai nap hivatalosan is 2011 legdepresszívebb napja volt, tudtátok? (Tényleg van ilyen, Blue Monday a neve, minden év harmadik hétfője.) És valóban. Az átkozott eső csak szakadt és szakadt vasárnap délutántól kezdve, valaki nagyon nyitva felejtette a csapot... A reggel még egész jól indult ahhoz képest, hogy hétfő volt. Yasmini mondjuk fárasztó volt, most minden a kiskutya körül forog... na meg közölte, hogy át akar jönni este, megígért mindent: gyors vacsi, gyors tusolás, stb... Annyira nem volt hozzá hangulatom, szerencsére nem is lett belőle semmi, sértődés sem :)

Délelőtt végeztem szokásos hétfői teendőimet, miközben mindenki rohangált a házban, mert ma kezdték a festést... elvileg hétvégére kész lesz. Úgy legyen! :) Apu érdeklődött is, hogy mi van velem? Megint kérdezte, hogy egy 10-es skálán jelenleg mennyire vagyok jól? :) Nem hiszitek el, mennyire rossz ez a sok eső. Ömlik. Pillanatok alatt megtelt Thula tálkája is kint... Hatalmas pocsolyák, sár mindenhol, folyamatos kopogás a tetőmön... borzasztó.

Anyu rendes volt, elvitt a bankba, mondta, hogy ilyen időben ne biciklizzek. Mára volt időpontom a Barclay’s-nál. A fene sem gondolta, hogy ilyen sokáig fog tartani: fél 11-től majdnem délig ott üldögéltem a kis szobácskában a nénivel, aki felettébb kedves volt, és mindenről tudni akart. Anyu mondta, hogy lehet, hogy csak kíváncsiságból kérdezett a kötelezőkön túl ilyeneket, hogy mit szeretek csinálni a szabadidőmben, stb... De végig láttam a képernyőt, és valóban ott voltak ezek a kérdések. Megbeszéltünk mindent, nem erőszakosan bár, de azért rá akart beszélni a havi 5 fontos számlára (mert ugye mégsem 8 font, mint amennyit most a konkurenciánál fizetek) , ami valamivel többet nyújt, de csupa olyat, ami nélkül tökéletesen megvagyok. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de az egész bankváltási herce-hurca lényege az volna, hogy NE fizessek - lehetőleg semmennyit. Nem azért csinálom, mert annyira szeretnék új bankkártyát, új mindent, hozzászokni egy új netbankhoz (amihez elvileg majd küldenek egy kis számológép-kinézetű kütyüt, amibe majd mindig bele kell dugni a kártyámat, ha valami tranzakciót szeretnék online lebonyolítani)... tehát egy teljesen új rendszerhez. Nem beszélve arról, hogy nincs rá semmi garancia, hogy ők nem fognak olyan dolgokat művelni, mint az HSBC tavaly. Bár remélem, hogy minden rendben lesz! Tehát nem szeretnék fizetni, és ezt meg is értette :)

Innen rögtön munkába mentem, pont délben értem oda. Most nem a saját magam által csekkolt foglalások fizetéseit vittem be a rendszerbe, így sokkal tovább tartott. Nem értem miért nem lehet normálisan ellenőrizni az adatokat. Biztos sokszor van, hogy csak úgy elsiklik a szem egy-egy szám, stb. felett, de ennyiszer? Vagy gyakran az van, hogy bizonyos részek nincsenek is ellenőrizve, csak úgy kimaradnak. Ennek oka lehet puszta figyelmetlenség, vagy ha például a sales-es, akié a foglalás, nem nyomtatta ki a kifizetett/megengedett csomagok számát, vagy éppen az árat, és ha van, cégjutalékot tartalmazó oldalt. Most csak mondtam egy példát, persze sok dolog hiányozhat. Ezeket normál esetben annak kell pótolni, aki a csekkolást végzi. És ha nem is nyomtatunk ki mindent, akkor is fel kell bizony menni a szükséges weboldalra, és kikeresni az infot... maximum lefirkantod. Tehát például azt, hogy kinek hány csomagja lehet, hány kg, stb. A legtöbbször egyébként nagyon sok hibával teli „booking file” kerül hozzánk a sales-esektől. Csak annyi kellene pedig, hogy megpróbáljanak egy kicsit pontosabban másolni... ebben sajnos semmi javuló tendencia nem figyelhető meg, többszöri kérés ellenére sem. Van, aki nagyon jó, nagyon pontos, viszont van, aki minden második árat, foglalási számot, időpontot elír. Nem beszélve a formai követelményekről... Na mindegy, panaszáradat vége. Csak rossz, hogy én mindig megcsinálom ezeket, ha én csekkolok... és akkor is én csinálom, ha nem én csekkolok, de én csinálom a „fizetést”... Pedig ezeknek a hibáknak nem ebben a stádiumban kellene előbukkanni... Gyakran van olyan érzésem, hogy csak engem érdekel ott bent, hogy minden foglalás rendben legyen. De ezt már korábban is írtam szerintem. A többiek csak bent vannak, úgy-ahogy végzik a dolgukat, és ennyi... Mostmár tényleg befejeztem :)

Hazafelé kicsit eláztam... gyors felmostam a konyhában, nem bírtam nézni a gipsz-cseppeket (Sebastian alkotott szombat este egy köcsögöt:). Pakoltam, mostam-szárítottam-hajtogattam, aztán már meg is jöttek a csajok fizioról. Gyors vacsi: tészta, a szósszal jól megégettem a kezem, mikor kivettem a mikroból... igen, a mikroból :) Semmi extra nem történt ezután, a szokásos esti program után eljöttem 7 fele. Ja, előtte azért még facebook-segítettem nekik :)

Itthon aztán megnéztem a friss szülifeliket, majd Bridget Jones-szá változtam: borozgattam csendes magányomban (bár ő azt hiszem vodkát ivott, vagy legalábbis valami ütőset:)). Iszogatás közben értékeltem a helyzetemet, az elmúlt egy évet. Ugyanis tegnap volt egy éve, hogy megérkeztem ebbe az országba, amivel kapcsolatban mindig vegyes érzelmeim voltak, vannak és lesznek is. Amikor az idő ilyen fos (hideg mondjuk szerencsére nincs), akkor az „utálom-érzés” egy kicsit elhomályosítja és háttérbe szorítja a jó dolgokat Angliával kapcsolatban, mert természetesen azokból is van bőven. De mint mondtam: amikor az eső csak szakadatlanul ömlik, főleg az évnek ebben a szakában, hajlamos vagyok más dolgokat is borúsabbnak látni, mint amilyenek valójában. Ilyenkor elfog a „sokmindenből elegem-van”-érzés. Olyan dolgokból, amik mindig is zavartak egy kicsit, de vagy az ”el-kell-fogadni-és-meg-kell-tanulnod-vele-együtt-élni-amíg-itt-vagy”-kategóriába tartoznak, vagy negatívumaik mellett számos előnnyel bírnak, végül pedig itt vanak azok a dolgok, amik csak rajtam múlnak... Az utóbbi egy kicsit persze mindenre igaz, hiszen én alakítom az életemet... Na de hogy egy kicsit érthetőbb legyen:

1.kategória: lényegében a mindennapi apróságok, mint például hogy:

- miért pakolják néha úgy tele a kukát hétvégén, hogy szinte lehetetlen kivenni a zsákot hétfő reggel?

- az, hogy mindent állandóan széthagynak (ez most jó konkrét, ugye?:)

- hogy a kutya idegesítő (tegnap is például rámugrott saras lábbal, pedig esetleg egyszer még felvettem volna a pulcsit, ami fél napig volt rajtam)...

- Yasmin sokszor fárasztó, főleg, mikor okoskodik, hisztizik vagy nagylányt játszik :)

- a netem nagyon rosszalkodik, bár apu ma is mondta, hogy hamarosan előrelépés várható ez ügyben... kíváncsian várom :)

- ...stb... azért még tudnék ilyen apróságok mondani :)

- valamint ide sorolnám azt, hogy nincs rendes konyhám, így körülményes bármit is elkészíteni... Ez mondjuk már átmenet a kettes kategóriába, mert azért viszont borzasztó hálás vagyok, hogy külön lakrészem van, konyha ide vagy oda :))))

Ezek tehát abszolút nem olyan dolgok, amik megkeserítik az életemet, csupán könnyebb lenne, ha nem így lennének :D De tisztában vagyok azzal, hogy ezért kapom a heti fizetésemet, au-pair vagyok elvégre vagy mi, mind ezzel jár :)

2.kategória: ide azok tartoznak, amikkel kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak:

- ilyen például a tény, hogy a semmi közepén élek, és a - kocsi híján - ebből egyenesen következő biciklizés. Ami persze tök jó, mert legalább mozgok, és én tényleg szeretek biciklizni: zenét hallgatok (szigorúan csak olyan hangerőn, hogy a forgalom zaját még halljam!!!), egy kicsit kikapcsolok (persze csak éppencsak, nem akarok kihajtani senki elé csak mert annyira ellazulok :), és égetem a zsírt :) Az izzadás viszont nagyon nem fair. Egyenes és kis távokon nem is lenne baj, és ha nem időre kellene mindig mennem, és nem későn indulnék :) Viszont a felsoroltak közül egyik sem érvényes rám... Rengeteg olyan szakasz van, ami kocsiból egyáltalán nem  tűnik emelkedőnek, közben pedig... hajjajjjjj.... Hajni is meglepődött, amikor egyszer elbiciklizett hozzám :) Szóval ezeken egyszerűen képtelenség erőlködés nélkül haladni, feljutni, hacsak nem szállsz le és tolod. De nem szeretem feladni. Csak akkor szállok le, ha nagyon gyenge vagyok. Néha ez a helyzet, de igyekszem mindig végigmenni... ez is amolyan kis magammal szemben felállított szabály-féleség. Tehát nem szeretek megizzadni (szerencsére büdi azért nem leszek, jó kis deot találtam:))) A biciklizésnek egy másik hátulütője, hogy nem hordhatom azokat a ruhákat (főleg nyáron a szoknyáimat, ruhácskáimat), amiket amúgy hordanék például az irodában.

- a semmi közepének hátránya még, hogy alig laknak körülöttünk... nyilván könnyebb lenne szocializálódni, ha Camberley-ben laknánk. Minden közel lenne, valószínűleg többet járnék pubozni, „néha” talán bulizni is elmennék :) De így egyszerűen semmi lehetősége nincs az embernek, hacsak valaki nem hurcipálja a fenekét vagy nem költ vagyonokat taxira... bár a Rose-ba mindig el lehet sétálni, de oda sem akármiben, mert a magassarkút tönkreteszi az út... Viszont!: nem cserélném el ezt a nyugit semmiért... a repülőket és a katonák gyakorlatozását leszámítva nagyon csendes, és nem mellesleg gyönyörű. Na meg a medence... nem mintha olyan rengeteget használnám mondjuk :)) ma is rámparancsoltak, de nem volt kedvem...

- felemásan érzek anyu háztartás-vezetéshez való hozzáállásával, nem létező tisztaságmániájával kapcsolatban is: ezt pont nem is olyan régen írtam, ha jól emlékszem, hogy tök jó, hogy nem olyan, aki végighúzza az ujját, esetleg szól, hogy itt-ott-amott még szükség volna egy kis erre-arra... nem ilyen. A rá amúgy is jellemző lazaság e téren is megmutatkozik, de néha mondjuk érdekelhetné jobban, hogy a ruháik egy-két napig bizony ott büdösödnek a mosógépben, ha nem szárítja meg őket mondjuk egy péntek este... most csak mondtam egy példát. Máskor viszont rá sem ismerek, annyira rajta van az ügyön :))) De ez is csak egy mondvacsinált probléma, tudom én :)

3.kategória: dolgok, amik zavarnak, és csak én tudnék rajtuk változtatni:

- soha nem éreztem még magam ilyen rosszul a bőrömben, mint most. Úgy érzem, mintha 80 kg lennék... persze nem vagyok annyi, de jó úton haladok... olyannyira, hogy azt hiszem ideje visszafordulni :) Szerintem otthon csak azért nem mondta senki, hogy „Jé, te híztál?”, mert féltek, hogy megsértődöm :))) Ez azért is rossz, mert nyáron, mikor hazamentem, olyan büszke voltam magamra, hogy ugyanannyi kiló voltam, mint januárban... és én voltam az első au-pairjük, aki nem hízott :) Ez így is volt jó sokáig, aztán októberben anyáék hozták a sok finomságot, és hát mindent megettem...

- az angolom: úgy érzem, hogy kb. nyárig fejlődtem, azóta pedig szinte csak vissza... nagyon rossz érzés. Nyilván segítene, ha bárminemű tanulást véghez vinnék néha... de sajnos leszámítva az első 3-4 hónapot (akkor sem erőltettem meg magam nagyon), semmit nem csináltam/csinálok. A sulis cuccomat ki sem veszem a táskából, esetleg átrakom egy másikba... Nem tudom megmagyarázni miért van ez... egyszerűen képtelen vagyok rá. Megértetem magam, így vagy úgy :) ez a lényeg, de persze szeretnék jobb lenni. Csak nem tudom mitől várom a csodát...

- mostmár zavar a társasági élet hiánya. Tudom, hogy találkoznom kellene emberekkel, a cseh lánnyal mondjuk (decemberben majdnem találkoztunk, de nem tudtuk összeegyeztetni), de nem tudom, hogy akarok-e :) Meg mindig az, hogy hol, hogy jutok oda?; hogy jutok haza?; na meg az egyik legfontosabb, hogy mikor??? Azért hétvégére elfáradok. Nem kicsit. Nem lehet mindig menni... és amikor itthon töltöm a péntek és a szombat estét, nem bánkódom, hanem élvezem a pihit. Elég szomorú. Néha meg eluralkodik rajtam a „de-mennék-valahova”-érzés... na meg valami összeesküvés lehet amögött, hogy Hajni általában akkor dolgozik, amikor én ráérek, én meg általában akkor sittelek, amikor ő nem dolgozik... Ezen muszáj lesz változtatnom...

Nagy vonalakban ennyi. Nem mindent írtam azért le, de a lényeget szerintem összeszedtem. Néha azért nehéz. Persze minden sokkal nehezebb volna, ha a hangulat nem lenne odaát mindig olyan, amilyen: fellettébb vidám az év legtöbb napján. Tuti nem lennék már itt, ha nem lenne mindenki ennyire extraszuperjófej, és ha nem becsülnének meg ennyire. Az én érzékeny kis lelkemnek ez nagyon fontos. Egy átlag angol családnál valószínűleg már belebetegedtem volna az egész au-pair-létbe, a többiek tapasztalataira alapozva :) És itt mindenki azt szeretné, ha továbbra is nagyon jól érezném magam... nyilván miattam, de maguk és Yasmin miatt is. Csak néha pont Yasmin miatt érzem magam rosszul, mármint tudom, hogy sok dolgot csak úgy mond, mindenkit „oszt”: aput, anyut, nagymamiékat, és persze én is kapok. Csak az a baj, hogy bár ritkán, de néha azért sikerül átlépnie a vicc határát... és az bizony rosszul esik mindenkinek, nem csak nekem. De mostmár kamaszodik, várhatóan egyre több ilyen, lesz, fel kell készülnünk és ignorálni :) Hangulattól függően sokszor megy is ez, és csak nevetek, de néha nem... Mondjuk ilyenkor anyuék helyreteszik, bárkinek is mond oda a kisasszony...

Uh, azt hiszem most egy életre kipanaszkodtam magam, be is fejezem. Azért ne aggódjatok, nem látom olyan borúsan a dolgokat, mint első olvasatra tűnhet :) Csak akartam, hogy tudjátok, hogy bizony nálam is van, amikor nem felhőtlen a jókedvem... Egyszer majd a jó dolgokat is összegyűjtöm, ígérem :) De ez most Blue Monday volt, a szomorúság neves napja...

Világszerte értett és kedvelt szavacskák :) Részletek alább :)

Az 1 órából végül fél 2 lett tegnap éjjel. De nem volt gond, mivel ezúttal szerencsére semmi nem zavarta édes álmomat :) Kiderült amúgy mi volt, találkoztam Berttel az udvarban, és kérdezte, hogy volt-e múlt éjjel is biiip-biiip? Mondtam, hogy nem, de ugyan mondja már meg, hogy mi a pokol miatt nem tudtam aludni péntek éjszaka??? Ma megtudtam, hogy a füstjelző (legalábbis ez) ha merül, csipog. Folyamatosan. Nem áll meg soha... így jelzi, hogy új elemre van szüksége, mert hamarosan elhalálozik. Tehát nem tévedtem sokat akkor, amikor azt írtam tegnap, hogy valaminek nagyon fontos közlendője volt a nagyvilággal :)))

A napomat egyébiránt pohártöréssel kezdtem... nem törtem még semmit idén, ha jól emlékszem. Bár Yasmin szobájában a felső polcról megindultak a dolgok valamelyik nap porszívózás közben... de szerencsére minden ép maradt :) Na de vissza a mai eseményekhez: úgy volt, hogy Hajnika jön értem dél körül, és bemegyünk Camberley-be, de mivel emlékeztem, hogy a lányok is mennek, írtam gyors anyunak, hogy mikor, így elvittek. Pauline is jött egyébként, apu meg is jegyezte, hogy mi történik, hogy együtt vonul a női osztag. Apropó nők: pénteken mondta, hogy nem bánná, ha kan kutya kerülne a házhoz, mert már így is nagyon túlsúlyban vagyunk :)))

Amikor odaértem, Yasmini éppen serényen evezett. Nem nyújtja ki teljesen a lábát, de nagyon ügyes, nem is gondoltam volna. Ma is 10 percet lenyomott. Na meg a kiskutya miatt most van egy kis zsarolási potenciál anyuék kezében :))) Közben egyébként dicsérték a karkötőt, amit tegnap ügyeskedtem össze, az egész család „odavan” érte. Pauline eközben futott be, és már hozzá is eljutott a „hírem”. Csak ennyit mondott: „Mihez nem ért ez a lány?” :))) Hát azért több mindenhez nem értek, mint igen. Anyuskám mondta is, hogy ki gondolta volna évekkel ezelőtt, mikor fonogattunk, hogy egyszer újra szükség lesz a „tudásra”? :) Ez amúgy az egyetlen „kézműves foglalkozás”. amit űztem :)) Kifejezetten tehetségtelen rajzoló, stb. vagyok... Na meg türelmetlen az ilyesmikhez. Pedig a Rákok elvileg jók ezekben. A kivétel pedig erősíti a szabályt, mint tudjuk. Ettől eltekintve egyébként abszolút Rák vagyok :)

Na de megint nagyon elkalandoztam... Camberley-ben ettünk-ittunk-vásároltunk-beszélgettünk. Aminek a legjobban örülök: néhányan talán emlékeztek, amikor múltkor írtam egy leértékelt kis bőr topánkáról, türkiz-lila-sötétkék színben, és 5,5-es volt a legnagyobb, nem tudtak nagyobbat adni. Na képzeljétek: ma bementünk újra a Clarksba, és egyetlen volt: egy 6-os. Nem is hittem a szememnek! :) Azóta párszor már voltam itt bent, mindig átfutottam azért az akciós polcokat, hátha... És most ott volt, és még jobban is jártam, ugyanis mostmár nemhogy félárazva volt, hanem 70%-kal le volt értékelve. Múltkor még 25 font lett volna, ma pedig 13 font volt. A sorban előttem álló nő is megdicsérte, hogy milyen szépséges :) És valóban gyönyörűséges, kényelmes. Most mondjátok, hogy nem! :) :

http://cambridge.gumtree.com/cambridge/17/66477717.html

(Csak a kép miatt... a Clarks honlapján már nincs fent, ezt a hirdetést dobta ki: egy nő árulja a felemás méreteket. Szegénynek nagyon nem egyformák a lábai... így 2 párat vett belőle, milyen már ez? :)

Vettem még egy kabátot az ESPRIT-ben, ugyancsak télvégi leárazás... és még egy-két dologgal megleptem magam... az Accessorize-ban is leárazás van, na... :) Ja, a másik, aminek a legjobban örülök: begyűjtöttem az online rendelt fürdőszobai akasztós tárolómat. (Nem volt a boltban, így meg kellett rendelnem.) 3 kis polc, hogy ne a földön kelljen tárolni a cuccokat a tusolóban, és főleg, hogy ne boruljanak fel mindig :)

Hajni hazahozott, vacsiztunk virslit, boroztunk egy picit. 5 körül elment, aztán pakoltam, neteztem, amikor volt... Tusi, Grace klinika, most pedig korai fekvés.

... tehát a pihentető alvásnál hagytam abba. Álmomban esetleg. Oh, ott sem... Merthogy aludni sem tudtam. És hogy miért? A pontos okát nem tudom, illetve az okozóját. Valószínűsíthetően Bert garázsában gondolta úgy valamilyen gépezet, hogy komoly közlendője van a nagyvilággal éjnek évadján... olyannyira, hogy le sem állt, csak sípolt, sípolt és sípolt. Órákig. még reggel is, amikor dolgozni indultam... Biiip-biiip, biiip-biiip, biiip-biiip... Kipróbáltam mindent: bekapcsoltam a tv-t, fejemre húztam-nyomtam a párnát, takarót, ipodot dugtam a fülembe... de akkor meg féltem, hogy mi van, ha véletlenül sikerül úgy elaludnom, hogy nem ébredek fel és elkésem. A lényeg, hogy kb. éjfél-egytől ment ez az iszonyatosan zavaró ütemes sípolás, és már azt hittem megőrülök, de komolyan. Valamiért folyamatosan abban bíztam, hogy majd leáll, annyira nem akartam éjjel, hidegben levánszorogni. 4 óra körül aztán már több volt a sok(k)nál - lementem, de nem jártam sikerrel. Mondjuk csak a saját garázsomban néztem szét, mert nem akartam mindegyiket nyitogatni... bár lehet azt kellett volna... Berttel azóta sem találkoztam, de majd tuti megkérdezem, hogy van-e tippje mi volt ez?

A reggeli teendőimmel viszonylag gyorsan végeztem, annak ellenére is, hogy Yasmin otthon volt. Persze most is percenként kellett neki valami, zsepi, víz, ölelés... ezek a „menő” dolgok mostanság :)

Mivel tegnap már vasaltam egy kicsit, mára már nem jutott olyan sok, így volt egy kis pihim az iroda előtt. Az eső szerintem utál engem, vagy éppen nagyon szeret? :) Merthogy most is kb. 2 perccel azelőtt kezdett el esni, mielőtt indultam. Ma is ellenőriztem, rájöttem, hogy szeretem csinálni. Főleg, hogy – bár senki nem tanított meg – elkezdtem a bonyolultabbakat is, és láss csodát, megy :D Valami csak ragad rám...

Hazafelé beugrottam a tisztítóba, ahol ki volt írva, hogy foglalkoznak javítással is. Majdnem seggre ültem: 35 fontért cserélnék ki a cipzárat a kabátomban. Jó, ok, hosszú meg minden, de nem ennyire!!!!! Ennyiért egy új kabátot is lehet venni... Mondtam is anyának még korábban, hogy tuti megkérik az árát, mert itt már a kicsit is tönkrement ruhákat is eldobják inkább. Na de nem gondoltam volna, hogy ennyire!!! A pasi is mondta, hogy nem igazán éri meg, de sajnos ennyi. Kérdeztem, nem tud-e mást? :) Azt mondta, hogy mindenhol kb. ennyi lenne. Na most vagy igen vagy nem. Még lehet, hogy megkérdezem még egy-két helyen, ha látok ilyesmi hirdetést vagy táblát.

4 óra felé átmentem, már nagyban ment a munka. Illetve apuval és az egyik munkással már rögtön a garázsomba leérve találkoztam, ugyanis Bert garázsába hordták a gipszkartont, a kis „berlini falunk” darabjait, és mivel egy kis klikkelőn vannak a garázsok gombjai, és mert néha az is megnyomódik, amelyiknek nem kellene... na szóval majdnem összenyomtam őket :))) Tehát megszabadultunk a faltól, visszakaptuk a ház másik felét, sőt még egy kis extrát is. Nagyon jól fog kinézni, ha egyszer kész lesz végre :) Az emeleten pedig: anyuék fürdőszobája gyönyörű, különböző színekkel világító tusoló, stb... a vendégszoba maradt, csak egy kicsit csíptek le belőle egy vendégfürdőnek. Valamelyik nap már láttam a múlt héten, de most még jobb volt, teljesen befejezve. Mármint festés még nem volt, az majd ezután jön, de azt leszámítva minden kész van. Már csak pár hét a felfordulásból... Augusztus óta tart már az őrület. És végre újra használhatjuk a bejárati ajtót is!!! :)) A többiek augusztus közepén, az Amerikába indulás napján sétáltak ki rajta... És én sem használhattam sokkal tovább.

Az örömködés után azért én is munkához láttam. Anyu is porszívózott, takarított, stb. A munkások pakoltak a kocsiba és apu jóvoltából ittak. Karen szóvá is tette, hogy a keményen dolgozó nőknek miért nem jár jutalomital? :) Aztán Sebastian készített nekünk vodkanarancsot. Vagy inkább narancsos vodkát :))))) Szerintem meg akart bennünket mérgezni :D Azért elfogyott ajtópucolás közben. Lényegében én azokkal foglalatoskodtam, meg az új kis WC-nket takarítottam a mini-mosdóval. Bert meg is jegyezte, hogy „Viki, mit csinálnánk nélküled?” :) Valószínűleg ugyanezt, csak tovább! :) Yasmin mindeközben mindenkit halálra idegesített. Valahol érthető, mert már napok óta itthon van, beteg volt (bár ma már jelentősen jobban volt), unatkozott. De akkor is. Már apuék is kezdenek besokallni – mindkettővel, de főleg Yasminnal. A tegnapi nap folyamán ezt nagyon sokszor szóvá tették. Mintha visszafelé, dedóba fejlődnének ezek a gyerekek néha – ezt mondja anyu és apu, és kifejezetten idegesítőek is. Néha én is így gondolom.

Most is az volt, hogy amíg anyu elment Sebért teniszre, és apu vacsit készített, mi elmegyünk tusolni. Na hát hogy emiatt is milyen balhé volt... merthogy ő már éhes, nem fair, stb. Persze, soha semmi nem fair. És mindenki ellene van. És mindenki csak szidja, kiabál vele...

A vacsi egyébként burger volt salival, sült krumplival. Félig-meddig egészséges :) A téma: kiskutya... Lisa (nem a kedves) ma volt itt délelőtt, és beszéltek kiskutyákról (nekik is kb. 1 hónapja lett). Délután már üzent is anyunak, hogy pont látott egy hirdetést... és hogy ne őt okoljuk :) Fel is hívták, mindent tudunk már a kis boxerről. Jó kis témát szolgáltatott tehát a vacsihoz... és az is, hogy én ugyebár annyira azért nem ugrálok örömömben. És bár eddig apu volt jobban bezsongva, ma anyu tűnt türelmetlennek, apu pedig megfontoltabbnak. Engem is kérdeztek, hogy ha lehetne választanom, milyenre szavaznék? Mondtam, hogy olyanra, aki kicsi marad, legalább addig, amíg itt vagyok. És azért kifejeztem aggályaimat a kis jövevényből kipotyogó/-folyó dolgok feltakarításával kapcsolatba is. Mert az szép és jó, hogy a gyerekek nagyon szeretnének kutyát, de a nyúzásban nekik kimerül a gondozás fogalma... Viszont abban egyetértettünk, hogy – bár egy-két hónap múlva alkalmasabb lenne – ez még mindig jobb időpont „beszerezni” az új családtagot, mint mondjuk abban az időszakban, amikor Karen nem lesz itthon 10 napig. És hátha Thula lenyugodna, mert már ő is mindenki agyára megy...

Azért jókat nevettünk, húztak engem is, hogy majd rámhagyják, ha mennek 29-én az ottalvós SDR-partira. Mondtam, hogy jó pénzért bármit, még az ujjaimmal is mutattam. Sebastian azt mondta, ez az ő „szövege” :D Na meg hogy egyek még, csak azért, hogy legyen mit ledolgozni, ha majd az új kiskutyát sétáltatom :))) Azért már volt olyan része az estének, amikor elhangzott anyu szájából, hogy „várjatok, Viki már nem röhög” :)))

Amúgy tudjátok mennyiért árulják? Nyolcszáz font... Állítólag Thula is ennyi volt anno, Holly pedig ezer. No nem tudom, hogy döntenek. Igazából ha ketrecben lesz egy darabig, tőlem elfér. Nyúzni pedig szeretem a kis „dögöket” :)

Már 8 körül volt, hogy eljöttem. Itthon nem volt netem, ezért nem volt blog sem „időben”. Helyette lereszeltem a lakkot a körmömről. Nem tudom mi volt a neve a cuccnak, amit Icukám rákent, de tényleg kibír mindent. Majdnem három hétig rajta volt, dacolva vízkőoldóval, mosószerrel, stb. :) Bírta a gyűrődést :D És – nem mondom, hogy gyorsan – de viszonylag könnyen lejött. Köszönet a szuper reszelőért és a „buffiért” :) Még éppen nem súrolta a „felidegesítem-magam”-határt :)

Fél 11 körül le is feküdtem aludni, egy jó pihentető alvás reményében... folyt. köv...

Yasmini ma sem ment iskolába és fiziora (láz, orrfolyás)... nem is tudom, hogy ezek a reggelek nehezebbek, vagy a sulisak... Elpakolásztam, amit tudtam, gyorsan megírtuk Sebastian jövő heti party-meghívóit a barátokna, aztán még gyorsabban átöltöztem, és Pauline-nal irány a suli.

Óra után apu jött értem, mentünk a régi bankjába, a Barclay’s-ba. Mentem volna egyedül is, de mondta, hogy inkább eljön velem, hiszen rajta vagyok egy ideje a teendői listáján :) Kaptam is időpontot hétfőre. Bővebbet majd ha meg is nyitják a számlámat, és működik is :)

Átmentem megnézni ki-hogy áll, amikor hazaértünk, de el is menekültem, mielőtt Yasmin odaragasztott volna az ágyához és barátság-karkötő-fonásra kényszerített volna. Ugyanis megjött a várva-várt könyv, amiből elsajátíthatod eme csoda készítésének technikáit – mind a 10-et! Alig várom, hogy mindet kipróbáljuk! Már a színek is ki vannak osztva...

Itthon elpakoltam a ruháimat... tegnap mostam, és mivel szárító híján a korlátra teszek mindent, csak addig szeretem nézni így (illetve nem, mert ki sem látszik:) a korlátot, amíg feltétlenül muszáj. 2 felé már vissza is mentem, ahol Sebastian kivételével mindenki otthon volt. Utálok ilyenkor bármit is csinálni, egyszerűen azért, mert képtelenség haladni. Yasminnak komolyan legalább 2 percenként szüksége van valamire... ha másért nem, azért hív oda, hogy öleljem meg. Mindez persze aranyos, de nem a portörlés-faápolás-tükörtisztítás trió közepén... Ilyenkor anyu már nem volt otthon (egyébként inkább ő ápolgatja a kisasszonyt), ezért is próbáltam sietni, hogy végezzek mindennel, mire  Sebastiannal megjönnek a suliból... akkor aztán végképp nem lehet semmihez kezdeni.

Megvacsiztunk, Sebastian ott is hagyott asztalnál, mint mindig, gyorsan befejezte :) Karen adott egy pohár vörösbort társnak, azt mondta, élvezzem, hogy senki nincs, csak a bor és én :) Már „hiányzott” neki egy kis bor, elvégre tegnap csak én ittam, ő túl rosszul volt :) Vacsi után még vasaltam egy kicsit, inkább, mint holnap sokat... Yasmin kérésére anyuék szobájában, ahol az ágyat nyomta. Egyébként is ott szoktam, de most át akartam menni máshova... Erre nem a telefonját nyomkodta beszélgetés helyett? Kapott egy üzenetet az SDR-partyval kapcsolatban, és nagyon izgi volt... apropó telefon: apu mondta úton a bank felé, hogy millió dolga van, de Yasmin folyamatosan sms-ezik neki, és ha nem válaszol véletlenül, akkor addig írogat, amíg apu nem reagál... ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja, piszkosul fontos dolgot kellett megbeszélniük, gondolhatjátok :)

Amúgy Yasmin ma megjegyezte (apu szerint óriási dicséret), hogy én vagyok az egyetlen, aki nem hagyja figyelmen kívül, ha valamit kér – úgy általában, nem csak most, hogy beteg. Mondtam, hogy igen, általában, kivéve, ha meg sem hallom, mint ahogy most sem hallottam :)

Anyu is (mert apu márt mondott hasonlót) mondta egyébként ma, hogy a legnagyobb dolog, amire rájött a 2 Viki-mentes hét alatt, hogy könnyű tisztán tartani a házat (főleg egy felet:) és könnyű a gyerekekkel foglalkozni, de a kettő együtt nem működik... nem lehet haladni. És ismét mondtam: „Igen, ezért nem szeretem én a szüneteket.” :)

Beszereztem még pár villanykörtét nagyapától, aztán már fél 6 körül eljöttem. Ugyanis már napok óta folyamatosan csak este jutott eszembe, amikor elvonultam hangulatosan megvilágított hajlékomba – értsd: az öt lámpából kettő égett.

És most látom csak: milyen régen volt fél 6... Hova lett az idő???