... bár valószínűleg akkor még többet dolgoznék...
Andi kommentjére válaszolva (mintha tudtad volna, hogy ma akarok írni:) : hidd el, néha én is idekattintok, hátha valaki (vagy valami?:) bepötyögte azt a sok-sok gondolatot/sztorit, amit meg szeretnék veletek osztani... de sajnos még nem olyan high-tech a kapcsolat köztem és édes laptopom között, hogy ez megtörténhessen :)
Annak, hogy tavaly sokkal szorgalmasabban blogoltam, csupán egy oka van: az idő. Tavaly volt, most nincs. Mióta visszajöttem, minden nap irodáztam, kivéve az első hétvégét, amikor itthon kellett lennem, és amiről az utolsó bejegyzésben írtam is... augusztus utolsó hétfőjét, ami amúgy is munkaszüneti nap volt, de akkor is kellettem itthon... és a múlt hét hétfőt, amikor 1-ig takarítottam, majd 3-ig már nem mentem be, inkább elpakoltam magamnál. És ez volt az egyetlen este is, amikor se nem sitteltem, se nem bámultam a monitort bent... Ahogy Karen mondta: úgy döntöttem, hogy „élek” egy kicsit, még ha ez a saját szobám rendberakását is jelenti :) Mert nem vicc, tényleg arra sincs időm/kedvem/energiám...
A suli szeptember 6-án, illetve 7-én kezdődött a gyerekeknek. Holiday-időszakban minden nap fél 8-8 körül mentem át, megcsináltam, amit kellett, segítettem Yasminnal, aztán 1-2 körül eljöhettem, így általában csak 9-fél 10-ig maradtam az irodában. Annyiból volt jobb ez az egy-két hét, hogy nem kellett kapkodnom reggel, mert egyrészt nem kellett időre elkészíteni Yasmint, másrészt tudtam, hogy nincs értelme sietnem, mert 1-2-ig így is-úgy is ott kell maradnom.
Amióta viszont suli van... uhhh.... az első két napban hétre mentem, aztán ezt gyorsan háromnegyed 7-re változtattuk (tavaly, amikor idekerültem még fél 8-ra jártam, ha jól emlékszem:). Amíg viszonylag jó idő van, Yasmin anyuval úszik reggelente, háromnegyedkor kikapjuk a medencéből, gyors tusolás-hajmosás velem, aztán Karennel 7:40-ig megállás nélkül dolgozunk azon, hogy a kisasszony kész legyen, és az egyenruha minden része úgy álljon rajta, ahogy kell: az ing, a nyakkendő, a pulcsi, a zakó (mind ellátva a suli emblémájával), majd a szoknya (szigorúan szürke rakott), a zokni, neki a sín is tartozék, majd a cipő. Hajszárítás, copfozás vagy eltűzés, és kész is... ne tudjátok meg mit át nem élünk reggelente... Háromnegyedkor aztán kocsiba pattannak és indulás. Én maradok Sebastiannal, majd negyed-20 körül eldobom suliba, hazaérek, és kezdhetek takarítani... Általában 10 körül végzek, ha nem jönnek tv-s emberek, szőnyegesek, stb... innen megyek az irodába, majd onnan 3-kor Sebastianért suliba. Fél 4-re hazaérünk, aztán 5-10 perccel később anyuék is befutnak, Yasminnak bizonyos napokon van délután itthon fizioja (lesz, amikor a suliba megy a fizios). Ekkor vacsikészítés, folyamatos pakolás, mosás, néha vasalok ilyenkor is... ha Sebastiant teniszre kell vinni, akkor viszem, de nem mindig én leszek az, akinek kell, remélem... mert így is az a baj, hogy a fuvarozással csomó idő elmegy, és senki nem csinálja meg helyettem azokat a dolgokat ugyebár (és a ház is nagyobb lett!!!), amiket kell... Egy részem ezért nem akart vezetni (erről írtam is korábban szerintem), mert az „üres órákat” jelent, amikért nem fizet senki, csak a szabadidőmből vagy az irodai óráimból vesz el... de ezt a pár hónapot már kibírom így... és azt hiszem a vezetni akarás mindig is erősebb volt, úgyhogy összességében örülök, hogy végül így alakult :) De erről majd a későbbiekben. Tehát amint látjátok, minden nap háromnegyed 7-től este 10-ig szolgálatban vagyok, az irodai „forgósszéken” kívül nem ülök le... és amikor negyed 11-kor hazaérek, már nincs kedvem/energiám blogolni. Hétvégén pedig... várjunk csak, az mi is?? Oh, igen... a szombatokat az irodában töltöm... és a vasárnapok egy részét is. Tavaly április óta, amikor elkezdtem az irodában dolgozni, nem sok teljes hétvégém volt. Csak amikor Barcelonában meg otthon voltam, ja, meg tavaly október, amikor anyusék itt voltak. Ennyi... Most nem hogy teljes, de semmilyen hétvégém nincs. De ha a szezonnak vége, visszaveszek egy kicsit, ígérem. Csak most ki sem látszunk a munkából, valaki mindig szabin van... De az irodáról is majd később.
Jujj nem is tudom mivel kezdjem először. Megpróbálom sorra venni az eseményeket, mert egy-kettő azért megtörte az uncsi hétköznapokat :)
Az első azt hiszem augusztus utolsó szerdája volt, amikor is elbúcsúztattuk apu személyi asszisztensét – nem tudtak megegyezni az anyagiakban, így mondhatni közös megegyezéssel, félkeserű szájízzel megváltak egymástól... azért apu is ott volt a leaving do-n, igaz váltani kellett egymást – ő hazajött amikor én odaértem, mert akkor még nem emelgettük egyedül Yasminit... mondjuk most sem, ha nem muszáj... piszok nehéz... Semmi extra nem történt aznap egyébként, nevetgélés, iszogatás volt csak, még csak nem is tartott sokáig...
A következő esemény Leah lagzija volt (munkatárs)... aznap anyu maratoni távot sétált, úgyhogy apuval délelőtt osztoztunk a gyerekeken. Mondanom sem kell ki kapott többet belőlük :) 6-ra mentem át, mert apu vitte anyut és Sally-t a kiindulási ponthoz... Minden imám és reményem ellenére Yasmin negyed 7-kor már ébren volt (előtte nap fél 9-kor még 5 percért könyörgött...), így fél 8-ra már letusolva, felöltözve, kisminkelve készen állt a vásárlásra Camberley-ben, ahova a változatosság kedvéért én vittem őt és az ikrek közül Lucy-t, akit útközben szedtem fel... szerencsémre emlékeztem hol laknak (egyszer már voltam arra), mert ha Yasminra hallgatok (aki milliószor volt már náluk), akkor talán még most is a környéken keringünk :))) Na de nem ez a lényeg... ledobtam őket, aztán lenyomtam pár órát az irodában, majd este Natalieval tiszteletünket tettük a lagzin. A lagzi alatt természetesen nem egy otthoni lagzit kell érteni, de Natalie szerint nem is egy átlag angol lagzit... Folyamatosan mondogatta, hogy ne gondoljam, hogy ilyen egy angol lagzi... borzasztó volt... kb. háromnegyed óráig voltunk ott, egy golfklubban volt, nagyon büdi volt, fizetni kellett a piáért, volt édességes-asztal nyalókákkal, gumicokrokkal, stb... bacon- és sausage-szendvicsek, valamint egy fotó-fülke. És a zene... talán az volt a legborzasztóbb. A legrosszabb diszkózene.. tudjátok, amit az emberi fül még éppen hogy elbír... de komolyan... Natalie aranyos volt, végig „mentegetőzött”, és más esküvőkről mesélt :))) De el kellett mennünk, a meghívott 10 emberből így is csak hárman jelentünk meg... Sarah sajna nem győzte kivárni, amíg odaérünk, megunta az egyedül álldogállást a bárnál :) Innen Natalie-val elmentünk hozzájuk, mert természetesen nem bírta a cipőt a lába (mindig mondom nekik, hogy mi a francért vesznek meg/fel olyan cípőket, amikben 5 percet sem bírnak ki???? mert olyan széééép... ja...) Tőle eltaxiztunk Camberley-be, iszogattunk egy kicsit egy pubban, aztán átballagtunk a Qué Pasaba, ahova befutott SJ (Sarah) néhány barátjával, Natalie pedig hazament... Saraht már máskor is láttam így, az én kis helyi pubomban is sokat találkoztunk anno... és hát, jól el tudja magát intézni, az bizonyos. A világát nem tudta most sem... Nekem ismét akadt egy-két udvarlóm... Kicsit mérges voltam, mert már éppen kezdtem volna magam jól érezni, táncikálni, amikor is villany fel, zene ki.... 2 óra volt. Hát igen, ez Anglia sajnos... Innen elsétáltunk Sarah lakására (SJ barátnője is Sarah)... egy csúnya, de annál értelmesebb sráccal dumálgattam útközben. Sarahnál is volt egy kis chit-chat, aztán hazataxiztunk, mindenki egyszerre... Hétfőn mondta az irodában, hogy mondták neki vasárnap a fiúk-lányok, hogy mennyire nagyon szimpi voltam nekik :) Sokra megyek vele :D
Múlt hét szombaton voltam Guildfordban. Van egy magyar lány, aki nemrég költözött ki, és nem ismer senkit errefelé. Törölték a vonatot, amivel mentem volna, így nem volt olyan sok időnk dumcsizni... Így is éjfél volt majdnem, amikor hazaértem... Másnap pedig irodáztam, mily meglepő :)
Más említésre méltó nem is történt szerintem, hacsak a pénteki adománygyűjtős coffee morningot nem sorolom ide. Anyuék ugyebár gyűjtenek a Footstepsnek (Yasmin oxfordi lengyel fiziosai), de minden pénz Yasmin kezelésére megy. Ennek keretében csinálják októberben a Himalája-túrát is... nagyon tartok attól a 11 naptól... természetesen pont szünet lesz a suliban, csak két nap lesz sulis nap... majd kiderül, hogy ez jó-e avagy rossz... apu már mondta, hogy mivel mindketten szervezettek vagyunk, és szeretjük tudni, hogy mikor mi történik (igen, ezzel azt mondja, hogy anyu egyáltalán nem az:), majd jó előre csinálunk egy tervet, napi bontásban, hogy mikor mi lesz... furcsa is lesz, ha tényleg így lesz, annyira hozzá vagyok már szokva, hogy minden nap meglepetés... a fentiekben leírt menetrend csak egy váz, nincs két egyforma nap, és sosem tudom reggel, hogy aznap éppen változik-e a program, lehet, hogy mégsem én viszem vagy hozom el a gyereket a suliból, lehet, hogy beesik egy sittelés estére, lehet, hogy valami miatt csak jóval később vagy egyáltalán nem tudok az irodába menni a délelőtti műszakra... szóval kíváncsian várom a tervet, amiből két vagy három napról már tudom, hogy akkor apunak programja van. Mondta múltkor, hogy egy-két sittelés tuti lesz... mindkét szombat persze, nehogy ki tudjam pihenni magam... abból az egyik egész nap, reggel 7-8-tól hajnalig... mondtam, hogy ezt már nem sittelésnek hívják :)))) Arra a napra Anna, Yasmin német fiziosa meghívott magához egy bonfire-buliba, gyerekestől vagy anélkül... Yasmin elkezdett könyörögni, hogy vigyem el őket, de eszem ágában sincs. Anna egy hajón lakik, Yasmin számára egy rémálom, Karen már sokat mesélt róla. Úgyhogy megköszöntem, de tutira nem megyünk... Anna amúgy a múltkor már mondta, hogy ha márciustól nem lenne hová mennem, költözzek hozzá egy pár hónapra, szívesen lát. Hát, nagyon kedves, de valahogy nem vonz a „hideg, szűkös hajó” – ezt ő mondta, a kutyák meg pláne nem... belőlük van a leginkább elegem itt :))) És hát nem egy tisztaság- és rendmániás nőről beszélünk :) De tényleg nagyon rendes volt tőle, hogy felajánlotta :D Húú, jól elkalandoztam a coffee morningról... Szóval itt Angliában az emberek nem adakoznak csak úgy a semmire... az adománygyűjtőnek valamit aktívkodnia kell – Karennek volt már a tavalyi ékszereladós partija, a Santa Cycle, egy-két szervezett részvételi díjas erdei séta, és a mostani coffee morning is egy ezek közül. Volt kávé, tea és süti, rengeteg süti. 5 font volt a „beugró”, jut eszembe, én nem is fizettem :) Csütörtök este sütögettünk Yasminnal (tíz évet öregedtem a két óra alatt, mostanában ugyanis túl sokat kellett vele sütnöm, már vagy ötször, csak az elmúlt két-három hétben...) Sebastian panaszkodik is, hogy Yasminnal mennyit foglalkozom, vele pedig nem dartsozok, kártyázok, vagy akármi... Így múltkor dartsoztunk... igaz nem tudtam, hogy egy játék ilyen sokáig is tarthat :) Végül úgy kellett el elmenekülnöm :D
No de maradjunk a coffee morningnál: péntek reggel kapkodva feltakarítottam, elpakoltam, eldobtam Sebet suliba, majd hazaérve hipp-hopp összedobtam kb. 30-40 isteni csokis-banános muffint. Egy maradt :) Mivel hónapokig nem volt jó a konyhai mérleg, már szinte zavaró lenne, ha tudnám, hogy miből mennyit rakok. Profi vagyok már: „még egy kicsit ebből”, „még egy kanállal abból”, és tádám, kész is az isteni muffin :D Imádták. Jó kis délelőtt volt. Jöttek-mentek az emberek, beszélgettünk sokat, Sebastian két legjobb barátjának anyukájai is eljöttek, már sokadjára találkoztam velük, tök jófejek ők is. Igaz nem mindenki jelent meg, aki megígérte... volt egy katonanő viszont, aki már megfordult Irakban, Afganisztánban, stb... és most pasiknak tart tréningeket... nem semmi...
/Most már van egyébként mérleg, Matt kapott Pauline-tól a szülinapjára... ja, mert az is volt augusztus végén, tényleg, de már nem emlékszem, hogy mit csináltunk, szerintem semmit :) /
Hogy miért térek el mindig így a tárgytól, nem tudom :)))
Jaj, még egy esemény, és aztán rátérek Yasmini csípőjére, az irodára, és azt hiszem „a sorsommal” is tartozom még :) De először jöjjön Yasmini keddi szülinapja... teljes izgalomban volt már napokkal előtte, végül eljött a nagy nap. Amikor is Viki mit csinál? Na mit?? Hát persze, hogy elalszik. Eddig egyszer fordult elő, amikor fél 9-kor keltem, most végülis 7 helyett fél 8-kor mentem, ennyi volt :) De mivel a szülinapja volt, nem volt úszás, és az izgatottságtól amúgy is korábban kelt, így már kész volt, mire odaértem :D Azért vicces volt :) Egy cupcake-készítő készletet adtam neki receptkönyvvel, meg otthonról hoztam neki egy kis parfümöt, és hozzácsaptam egy bebe szájápolót is, mert imádta az enyémet. Anyuéktól tv-t, apróságokat és egy Abercrombie-pulcsit kapott, potom 65 fontért. Ez az egyetlen designer-cucca, amire hónapok óta vágyott, és annak ellenére, hogy megengedhetnék maguknak, nem érdeklik őket annyira a nagy márkák. Nem annyira, mint mondjuk Lisa lányait, akik meg vannak őrülve a Hollister, Abercrombie és Jack Wills cuccokért. Ez a nézet az egész családra jellemző amúgy, apu is ugyanúgy hordja a tesco-inget mint a Ted Baker-cuccokat. Nézzen ki jól, ennyi a lényeg. Mondjuk az tény, hogy tapintásra is egészen más ez a pulcsi, mint a 3 fontos primarkos – de Yasmini kedvenc boltja attól még a „primani” marad :) A vásárlás amúgy tegnap történt meg, együtt mentek Londonba Harlequins-meccsre (rugby) – az ország legjobb csapata... és mikor valami nagy ember meglátta Mattet, megkérdezte, hogy a gyerekeinek volna-e ugyan kedve bevinni a labdát a pályára, és előtte persze bemenni az öltözőbe, találkozni a srácokkal, stb. És Sebastian nem akarta... végül persze ő tolta be a labdát büszkén tartó Yasminit :) Komolyan, ezek a gyerekek fel sem fogják milyen szerencsések (Yasmin állapotától eltekintve persze)... mindig mondom nekik...
Ha még mindig az eseményeknél tartunk, a mai nappal zárnám. Yasmini szülinapja alkalmából elmentünk ebédelni a Virginia Waters-nél egy pubba. A kaja jó volt, nem is ez a lényeg – igaz vicces volt, mert mivel nem volt a csirke, amit választottam, anyu rábeszélt a roasted csirkére... én mondtam, hogy nem akarok egy fél csirkét... és basszus tényleg ott figyelt egy nyárson forgatott félbevágott csirke a tányéromon, aminek a harmadát sem ettem meg, csak a helyet foglalta. Nem baj, Holly-nak (nagymami kutyája) jó vacsorája volt ma :) Na de amikor kijöttünk a pubból... ez egy hotel is, és az egyik teremben, ami mellett elmentünk, bőrkabátokat árultak, amiből ki is volt akasztva néhány a teraszra, ami mellett elmentünk. Pauline és Karen, akik mindig mindenkivel poénkodnak, megkérdezték, hogy mennyiért adják őket. A pasi az első pillanattól kezdve tök arrogáns volt, rávágta, hogy 3000 font... mondtuk, hogy biztos viccel... erre mondja, hogy „Ugyan miért viccelnék már? Ha olcsót akarnak, menjenek a Marks & Spencerbe... Ezen a környéken meg kell fizetni a minőséget...”, stb... tök bunkó volt. Nagymami még próbált poénkodni, ahogy mindig, hogy akkor egy nagyon gazdag szerető kell neki, mert Bert elhagyná, ha ennyit költene kabátra, stb... De a pasi továbbra is paraszt volt... Akkor még nem tudtuk, hogy ez mind semmi. Benéztünk mi csajok, és mikor Yasmin bejött volna, a pasi beszólt neki, hogy a kerekesszékkel ki lehet fáradni, kb. ilyen stílusban... jó, ok, a földön is voltak kabátok, de bőven volt hely, hogy elférjen... mi ekkor már bent voltunk, így ebből kimaradtunk... amikor sétáltunk ki, a pasi odaszólt, hogy „menjünk is, mert amúgy is lebunkózott már”, Pauline kérdezi, hogy ki?? Hát az a pasi... mi mindhárman értetlenül néztünk, Pauline mondja, hogy nem tudja ki bunkózta le, de ekkor Matt már visszafele tartott, és egy csúnyábbat tátogott a pasinak. A „c”-betűs szót, ami a legeslegeslegsértőbb szó, amit angol embernek mondhatsz (még Grainne, apu személyi titkárnője tanította nekem...) Erre a pasi azt mondta, hogy „Lehet, hogy az vagyok, de legalább milliomos vagyok...És aki utoljára ezt mondta rám, úgy végezte, hogy a fiam rálőtt... olvassanak utána az újságban!” – így jöttünk el. Mint kiderült, miután Yasmint nem engedte be a pasi, elindult a kocsihoz, az apja kérdezte, hogy mi van, Yasmin elmondta, Matt pedig mondta, hogy ne foglalkozzon vele, csak bunkó. Én is ezt mondtam volna, és szerintem mindannyian... Csak a pasi ezt valószínűleg meghallotta... Na mindegy, gondolom nem azért árul földről kétes eredetű bőrkabátokat egy vasárnap délután, mert milliomos... Ennyi a mai sztori :) És ezért van most időm írni, mert 4-kor hazaértünk, és NEM MEGYEK SEHOVA! :)
Szegény Yasmini – mindig szembesülnie kell ilyen helyzetekkel. Ja, képzeljétek, múltkor ugyebár írtam arról, hogy a facebookon miket írogatott neki az egyik volt osztálytárs. Azóta többször is megtörtént, utoljára ilyeneket kapott, hogy : „szexelnék veled, de ... várjunk csak ... te egy retardált kerekesszékes vagy, aki nem tud szexelni...” és még sorolhatnám. Eddig válasz nélkül hagytak mindent, de erre apu visszaírt, hogy Yasmin apukája, és hogy biztos lehet benne, hogy ez nem marad majd titok a szülei előtt... Így is volt, egy este apu a kinyomtatott bizonyítékokkal bekopogtatott a kis zaklató ajtaján... két kissrác van, de az egyiknek a szülei is hasonló szinten vannak, mint a gyerek, úgyhogy nem sok értelme lett volna odamenni. A másik srác szülei viszont normálisak... anyukája volt csak otthon, nagyon-nagyon szégyellte magát... aztán este még telefonált az apa is, hogy bocsánatot kérjen... ennél többet nem tehetnek és nem is vártak Karenék... de ez borzasztó, szegény Yasmin. Nem sír az ilyenek miatt, de akkor is... legalábbis közvetlenül az ilyenek miatt nem sír, inkább helyesbítek... Mióta suli van, sokkal nehezebb vele újra... anyunak már nagyon fogy a türelme... Yasmin sokkal fáradtabb, újra megjelent a régi probléma, amivel a suli vége óta nem küzdöttünk... de most újra. Pedig 12 évesen, „középiskolásként” már macera ide vagy oda, ez nem mehetne így... Szerintem sokan tudjátok miről beszélek...
Egyébként elég jól helytáll a suliban. Jót tett neki a környezetváltozás, az új diáktársak, tanárok, és a gondolat, hogy már „nagy suliba” jár. Na meg már első nap megdicsérték, hogy milyen jólnevelt... Ezt a tulajdonágát itthon is villogtathatná egy kicsit gyakrabban, mondtam neki :) Pénteken már suli disco is volt, este 9-ig. De ha ránézek: a kortársaihoz képest is annyira kislány. Mindenki így gondolja. Belsőleg is... furcsa, hogy sok témában annyira tájékozott, annyira felnőtt tud lenni néha, máskor viszont... Na de most nem erről beszélünk. Tiszta izgatott, mert van már sulis e-mail címe, beiratkozott egy fotós-szakkörre, és néha ott fog maradni órák után házit csinálni. Ez a terv legalábbis... Ha nem lenne kerekesszékes, nem jutott volna be ebbe a suliba, a környék legeslegjobb állami sulija, Matt a csütörtöki mindent átfogó szülői (még órákat is adtak nekik) után azt mondta, hogy ez olyan, mint egy magánsuli... csak nem kerül évente 20 ezer fontba... Próbálnák Sebastiant is bejuttatni, de nem valószínű, hogy sikerül, mert nem ez az a suli, ahova lakhely szerint tartoznak, a testvérek pedig csak negyedikek a bekerülési listán...
Na már megint eltértem. Szóval Yasminnál tartottam. Augusztus 9-én volt a műtét ugyebár, és mostmár egész jól van. Még mindig fáj neki, de már nem fájdalomcsillapítóval alszik :) Még mindig gyenge... az úszás és a mindennapos fizio azonban sokat segít. Már rá rud állni a jó lábára, így egyszerűbb a WC-zés is például. Oh, majdnem elfelejtettem a szerdai sokkot... reggelente ugyebár anyu kiadja/kihúzom a medencéből, bele a tusolós székbe (aminek a lábtartója a műtét óta le volt szedve, hogy véletlenül se nehezedjen rá a rossz lábára). Mi tusolunk, anyu gyorsan elkészíti magát, és már csak akkor jön be, amikor mi már a szobában vagyunk. Mindig adunk neki 5 percet, most is így volt. Egyszercsak nagy kiabálás, berohanok... Yasmin a földön sír. Azt sem tudtam mit csináljak, kérdeztem, hogy történt??? Hülye kérdés volt, hetek óta mondjuk neki, hogy ne dőljön előre – a székben, az ágy szélén ülve, mindenhol mindig túlságosan előre dől, meggondolatlanul, hirtelen mozdul, sokszor már nem kevésen múlt, hogy nem történt baj... hát most történt. El se zártam a csapot, nem is gondolkodtam, kérte, hogy segítsem fel... ahogy megemeltem, gondoltam, hogy „Úristen, hagynom kellett volna, lehet, hogy ezzel még több bajt okozok.”, de akkor már késő volt. Mikor anyu bejött, már a székben ült újra. Elmondtam milyen helyzetben találtam rá, ami passzolt azzal, hogy Yasmin mondta, hogy nem esett a rossz oldalára... azért fájt neki... bár külsérelmi nyomok nem voltak... sírni pedig inkább az ijedtség miatt sírt. Én mondtam, hogy én is nyugodtabb lennék, ha azért megröntgeneznék. Így is lett, ezért borult a szerdai program is. Maradnom kellett a szőnyeges pasival. Ja, mert újabb (remélhetőleg egy időre az utolsó) változtatások történtek a házban: arrébbköltöztették a falat a gyerekek régi szobái között, így Sebastian is birtokba vehette új szobáját szerdán. Jupppi...
Na de vissza a szívrohamhoz... A röntgen alapján megállapították, hogy minden nagyon szép, a hatalmas csavarok (a hatalmas vágások alatt) nagyon szépen a helyükön vannak, de nem volt viszonyítási alapjuk, így elküldték Londonba a felvételeket, ott összehasonlították az övéikkel, és megnyugtató hírekkel szolgáltak: gyönyörűen gyógyul minden :))) Ez volt a heti sokk!!!
Yasminról tehát csak annyit mondhatok, hogy ugyanolyan, mint volt :) Többségében most nagyon szeret engem, de persze vannak napok/napszakok/órák, amikor mindenki ellene van és senki nem érti meg. Amikor például képes egy szerinte rossz narancs miatt fél órát hisztizni... a legnagyobb baj vele, hogy rákezd valamire és egyszerűen nem képes lezizzenni a témáról, bármilyen komoly vagy lényegtelen is legyen az, holott már senki nem foglalkozik vele... az elején még vicces is tud lenni, amikor mondja, hogy „apa, valami baj van ezzel a naranccsal” – apu: „Nem tán túl egészséges?” :) Hiszen Yasmini köztudottan a legválogatósabb emberi lény, és nem, nem a gyümölcsök és zöldségek a kedvencei :D Attól félek, hogy Sebastian is a nővérkéje nyomdokaiba lép, egyre több mindent nem eszik meg... bár ő sok salátát és egészséges kaját eszik, addig nincs baj :)
Hú, és akkor lépjünk a már régóta tologatott témára: rám :)
Még mielőtt hazamentem augusztusban, egyik este elmetünk vacsizni hármasban. Beszéltünk a március utáni időkről, de mindenekelőtt arról, hogy mi lesz szeptembertől. Anyu mondta, hogy mostmár mindenképpen biztosít a kocsijára, mert képtelenség lesz a két gyereket két helyre hordani, ugyanakkor... mondtam, hogy azzal én nem igazán lennék kisegítve, ha az ő kocsiját vezetném, hiszen nyilván nem használhatnám hétvégén, vagy amikor csak akarom. És mivel van pénzem, inkább vennék magamnak egyet. Ők pedig mondták, hogy mivel úgyis fizetnének biztosítást, kifizetik nekem, ami az én esetemben 740 font volt egy évre (+110 font azért, hogy fully comprehensive legyek, ne csak kötelező felelősség- meg lopás- és tűz-... az ismerősök közül senki sem fully compr, de én ezt akartam, így ezt az extrát én fizettem... ) Mivel ez már régen eldöntött, hogy csak márciusig maradok náluk a mostani rendszerben, abban állapodtunk meg, hogy ha március után akármilyen formában még segítek nekik (erről is beszéltünk már...), akkor nem fizetek vissza semennyit, ha igen, akkor az arányos részét visszaadom. Ez így fair mindenkivel szemben. Otthon nem sok időm volt nézelődni, és mikor visszajöttem, gyorsan besokalltam :) Minél többet keresgéltem, annál válogatósabb lettem. Míg eleinte mindegy lett volna, hogy milyen kiskocsi lesz, a végén már csak Nissan Micrát akartam, de azon belül sem volt már mindegy, hogy milyen... Végül augusztus utolsó hétfőjén elmentünk apuval megnézni egyet (ez volt a harmadik, amit megnéztünk), másnap pedig el is hoztuk életem első autóját: egy bézs színű cuki kis Micrát. 2003-as, ezért a pénzért vehettem volna újabbat is, de ez nagyon megtetszett. Elég jó állapotban van, tiszta. Hibái, amikkel tisztában voltunk a vásárláskor: hiányzik a kesztyűtartó ajtaja, de azt majd pótolom, van egy kis horpadás a vezetőoldali ajtón, és azért a 8 év alatt néhány karcolás is rákerült... Állítólag mostanában nem használták, és a pasi elég normálisnak tűnt, akitől vettük, és a lakása meg a családja is... két izzót cseréltettem ki rögtön meg fékolajat öntöttünk bele, azóta hogy lekopogjam minden rendben van a kicsikével :) Ami fura, hogy egyáltalán nem fura a másik oldalon vezetni!! Annyira megszoktam már a „rossz oldalt” és azért az automata váltó (ami amúgy nem volt feltétel:) is nagyban megkönnyíti a dolgomat, így tényleg csak a vezetésre kell koncentrálnom. Azt mondják jól megy :) Már mindenki megfordult a kocsiban, Yasmint azelőtt fuvaroztam, mielőtt anyu „letesztelt” volna, megbíznak bennem.
És hogy mi lesz márciustól? Abban állapodtunk meg apuval, hogy a szezont még kihúzom az irodában szeptember-októberig, aztán majd meglátjuk. Találnom kell majd albérletet, lakótársat, stb. Egy részem már nagyon várja, hogy március legyen. Annak ellenére, hogy tudom, hogy nem lesz ilyen „kényelmes” életem, sokkal nehezebb lesz, nem fogok tudni sokat félretenni... Kb. ugyanennyit fogok keresni, sőt valószínűleg jóval kevesebbet, mint most egy nagyon munkás hónapban, és most nem kell lakhatás és kaja miatt aggódnom – egyik sem olcsó itt kint. Mondjuk az is igaz, hogy azt a pénzt nem napi 15 óra munkával+hétvégékkel fogom megkeresni. És még ha lenne egy másodállásom heti néhány nap... majd meglátjuk. De már nagyon várom, hogy ne kelljen a kutyákat nap mint nap elviselnem (valamelyik nap is mondtam nekik, hogy az itt töltött évek csak megerősítik a véleményemet a lakásban tartott állatokról...), hogy legyen helyem és megkockáztatom, hogy a mostani 0-nál egy picivel több időm főzőcskézni. Tudom, hogy a saját pénzemből kell majd megvennem az alapanyagokat, és nemcsak kaját, hanem mindent, ami a megélhetéshez kell... Tudom, hogy nem lesz könnyű, de alig várom. Talán lesz rendes meleg vizem – bár az már lehet, hogy jövő héttől lesz. A vízmelegítőmről már sokat panaszkodtam szerintem, de az utóbbi időben nagyon idegesítővé vált: konkrétan van, hogy 10-15 percig kell folyamatosan nyitogatnom-zárogatnom a melegvizes csapot ahhoz, hogy bekapcsoljon... Bert is nézte, nincs megoldás... 6 éves, valószínűleg megszolgálta az idejét... vagy ezt hogy is mondjuk otthon?? Rendeltek újat... remélem jó lesz, mert már nagyon fogy a türelmem... Az sem lenne utolsó, ha úgy kelhetnék fel reggelente, hogy nagyjából tudom, hogy aznap mit csinálok... Sam az irodában mostmár ki is hagy engem a heti beosztásokból, mert egyszerűen sosem tudom, hogy mikor megyek... És igaz, hogy valamennyire hozzászoktam már, de néha azért nagyon frusztráló... Na ilyen remélhetőleg nem lesz jövőre :) Szeretném már másoké helyett a saját életemet élni...
Az iroda jó alap lehet ehhez. A néhány stresszes naptól eltekintve szeretek bent. Sam mondta is valamelyik nap, hogy „mihez kezdenék én nélküled???” – mondtam, hogy gondolom valaki más csinálná ugyanezt :) „Hát igen, de nem ilyen precízen és alaposan...” Hát ja, ezt mondjuk minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy a majd’ 40 fős flottából kb. 5 emberre ragaszthatjuk a „precíz” jelzőt, és abból én vagyok az egyik. És Sam szerint még így is én vagyok a leggyorsabb... Most nem megyek bele, mert órákig tudnék erről írni... most éppen fuldoklunk a munkában, mindenki idegbeteg bent, és még a szokásosnál is többet hibáznak... a héten megint mondtam Samnek, hogy k.ra elegem van, hogy akármelyik stádiumban kerül hozzám a booking, én vagyok, aki észreveszi, hogy ez meg az rosszul lett feltöltve a rendszerbe, rossz időpontra van a transzfer foglalva, stb... És amikor ki se látszol a papírhalmok közül, nem örülsz, hogy olyat kell csinálnod, amit másoknak már rég meg kellett VOLNA tenniük... Vicces, de sok mulasztás egyszerűen abból fakad, hogy az átlag angol nem tudja használni a „józan paraszti eszét”, jobban mondva nincs neki... nem is gondolnak arra, hogy ezt meg ezt kellene csinálni... Persze most nem arra gondolok, amikor Dylannek már századjára mondjuk meg, hogy igenis számít, hogy milyen járatszámot küld ki az utasnak és ad meg a transzfercégnek, mert nem minden Easyjet-járat EZY212 vagy EZY1212, ezek a kedvencei... néhány hete arra már figyel ugyan, hogy az elsőt jól írja, de rá kellett szólni, hogy attól még, hogy kiutazáskor EZY6748 a járatszám, nem törvényszerű, hogy hazafel az EZY6749-cel utaznak... grrrrr........ na mindegy, őt sosem fogja érdekelni, mert amíg egy hónapban többet keres mint az adminos lányok összesen, addig nem számít a sokszor párszáz fontos levonás – hiszen – bár akkor sem 100% mint tudjuk – de ha nem én csekkolom, töltöm fel a rendszerbe, vagy nem én küldöm az utazáshoz szükséges dokumentumokat, vagy az utas nem veszi észre (de ez nem gyakran van, mert ezek az angolok egyszerűen nem olvasnak el semmit!!!!!), akkor nem derül ki addig, amíg nem telefonálnak Korfuról a reptérről mondjuk, hogy hol a transzferem??
Szóval... mély levegő.... ezektől eltekintve jó bent, már a sales-esek is személyes családi sztorikat osztanak meg velem, az egyik srác mintha kicsit nyomulna, esténként: „oh, tudnál még ebben meg ebben segíteni Viki, haha, most találtam egy újabb ürügyet hogy átsétáljak ide hozzád” – de nem akar semmit szerintem, csak szeret velem beszélgetni :) Na és a jó öreg Craig... mindig megdob valami bókkal, bár néha inkább hallgatna :) Sales-es Sarah pedig még mindig a sárgabarackos-kekszes bocicsokit emlegeti :D
A konyha állapotán is mindig felhúzom magam bent, 4-en vagyunk, akik próbáljuk rendben tartani... tegnap lehet, hogy szereztem egy-két ellenséget... elég „jó kedvem” volt már az utóbbi napokban, mint mondtam, ezer a tennivaló... tegnap az egyik csaj, akit a legidegesítőbb hanggal és természettel áldott meg a sors (ahogy hallom, nem csak én találom gyilkosnak a lényét), szóval beszélgetni támadt kedve a konyhában, jobban mondva Stuartot szapulta, a következő pillanatban pedig „de amúgy nagyon kedves srác”, aztán újra „de nem tudom hogy állhattál le vele...”, stb... szóval miközben már próbáltam menekülni, kilöttyent egy kis leves a pultra, amit feltakarítottam volna. Erre ő megfog egy patyolattiszta konyharuhát, mit egyet, rögtön kettőt (a háromból!!!) és belenyomja a sűrű sütőtökkrémlevesembe... mondom mit csinálsz ember????? Hát segítek neked!! De mondom azt nem úgy szoktuk! – mi, emberek, akik nem álomvilágban nőttünk fel, ahol az ibizai nyaralás természetes dolog – akiket a szüleink életre neveltek, életképes felnőttekké, egy kis „common sense”-szel, ami a gyakorlatiasságot is magában foglalja... szerintem... no mindegy, a „nem úgy szoktuk”-nál megálltam természetesen. „Nem érdekes, csak konyharuha, majd ki lesz mosva!” Anne normál hangerejéhez igazítva sajátomat valami ilyesmit mondtam, hogy „pontosan! ok, csináljuk csak angol módra, nem érdekel??? Hát engem igen! De úgy látszik itt én vagyok az egyetlen.” Nézett egyet, aztán elkezdett nyavalyogni, hogy milyen gusztustalan már és hogy nem is tudja, hogy miért kezdte el... mondom én sem, megcsináltam volna... anélkül, hogy két tök tiszta konyharuhát teljesen bemocskoltunk és –vizeztünk volna... Erre ő: „akkor ezeket most hazaviszed kimosni?” uuuuuuuuuuuuuuuu, utálom azt a csajt!!! Még jó, hogy csak heti két napot dolgozik. Szerintem mindenki megőrülne, ha többet lenne bent....
A konyha amúgy Todd szemét is szúrja, valamelyik este úgy berágott, hogy összetört egy bögrét, amikor a pulton vagdalkozott... Pár hete én is összetörtem egyet, de én véletlenül, csak önmagam voltam :)
Szóval jó a pöri az irodában, mint látjátok. Az emberek többségét azért persze kedvelem. Stuartra visszatérve (vele még azt hiszem tartozom) – továbbra is fenntartok mindent, amit róla mondtam: helyes, okos, kedves, értelmes, jó beszélgetőpartner, stb... De voltak hozott, tőlem független problémái, amikről az elejétől fogva tudtam, egy részem tartott is tőlük, de a kíváncsi felem győzedelmeskedett. És egy jó ideig ennek örültem is, igazából most sem bánom ezt a rövid románcot :) Csak egyszerűen nem akarom magam kitenni annak, amivel ez a kapcsolat bizonyos időszakokban járt volna, és ő sem várja el, hogy elviseljem, ami ezzel jár. Tudom, hogy ködös, de nem volna fair kitálalni, így ennyivel kell beérnetek. Azóta is sokat beszélünk, nem egyszer volt, hogy ugyanúgy elmentünk meginni valamit munka után, azzal a különbséggel, hogy két irányba indultunk a pubból... Ja, mert annak ellenére ám, hogy van kocsim, azért ha tehetem, biciklizek. Így, hogy nem muszáj-tekerésről van szó, még jól is esik :) Bár ez nem sokszor van... ha nem kell Sebastianért menni a suliba (egyszer volt ilyen), vagy ha nagyon jó idő van, és este sem szakad az eső. Mert azért azt bevallom, nagyon jó érzés 10-kor esőben, hidegben csak beülni a kocsiba, és bőrig ázás-fázás helyett 5 perc alatt szárazon hazaérni... Nem beszélve arról, hogy mostanában Pauline is mondta, hogy ő sosem szerette a gondolatot, hogy a világítás nélküli erdei részen is egyedül bicikliztem esténként.. az ő barátnője még azt is megvárja, hogy bemenjen az ajtón (nem csak a kapun!!), ha valahonnan este hazadobja. Erre Lisa mondja, hogy ő még vezetni is fél errefelé este, annyira félelmetes. És Pauilne-nak is a központi záron van az ujja, ha már nagyon este van. Hát, én itt bringáztam nap mint nap, nem volt választásom :D És meg se fordult a fejemben, hogy félnem kellene, amíg tavaly Nikiék nem kezdték el mondogatni, aztán Gabi, amikor itt volt, majd Hajni, aztán most Móni is, stb... – igazából mindenki, aki valaha itt járt nálam :)
Ja, képzeljétek, egy jó kis sztori, most jutott eszembe: még nem volt meg a kocsi egy szombaton, amikor reggel munkába menet megállítottak a rendőrök – biciklivel voltam :) Az ok: áthajtottam a piroson. Tudtam, és meg szoktam állni a legtöbb esetben – de ez egy kis útnál történt, ahol csak a gyerekek sulija miatt van zebra – és a nő már az út másik oldalán tartott régen, amikor én odaértem, és hát nem álltam már meg, gondoltam minek? :) Erre leintettek a rendőrök: egy farmer-angolt beszélő srác és egy csaj, akinek az akcentusáról nem tudok nyilatkozni, mer a csípőre tett kézzel álldogállás közben nem volt ideje kinyitni a száját... a pasi kérdezte, hogy ki vagyok, honnan, tudom-e hogy miért állított meg? „Hát, nem tudom Magyarországon mi a szokás, de mi itt meg szoktunk állni a pirosnál.” – ilyen stílusban, fölényeskedően beszélt... mondtam nyugodjon meg, otthon is megállunk és én is meg szoktam, nem vagyok a magam ellensége, hogy behajtok egy kereszteződésbe, ahol kocsik mennek. De ez egy zebra, ahol álltom egy szombaton összesen 10 ember ha átkel... a suli miatt van csak ott :) Elmagyaráztam, hogy miért is nem álltam meg :D És a piros mellett mondtam, hogy biztos az sem tetszik neki, hogy zenét hallgatok, de azt mondta, hogy az nem érdekli, a saját hülyeségem, ha hangosan hallgatom... Mondom ok, de azért megnyugtattam, hogy nem vagyok olyan hülye, a hangerőt csak addig tekerem fel, hogy még halljam a forgalom zaját :) Végül azt mondta, hogy ez a kis szabálysértés 30 font lenne, de most elenged egy figyelmeztetéssel. Nagyon hálás voltam :) Egy hivatalos személlyel való találkozásra – főleg ilyen körülmények között – mindig is egy kicsit rémisztő élményként tekintettem... ehhez képest vissza kellett fognom magam, hogy ne nevessek az arcába. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni azt a fiút. Nem tudom, talán ha más lett volna a megjelenése vagy az akcentusa... de így... Megvolt tehát az első tapasztalatom a rendőrséggel, remélem az utolsó is egy időre :)
Ennyi volt a móka mára... remélem élveztétek, hosszú órák „munkája” van ebben a postban... szerintem még soha életemben nem írtam ennyit egyszerre, ezért légyszi nézzétek el a gépelési és fogalmazási hibákat :) Külön megkérném a családomat: elsősorban hugicámat és drága anyusomat, hogy ha találtok valamit, szóljatok, mert randomra beleolvastam egy részbe, ahol a naranccsal "narancsal"-nak volt írva... mintha nem tudnék helyesen írni, pedig de. Csupán kellemetlen véletlen, amikor a gépelési hiba szarvas helyesírási hibát szül... Szóval anyuskám, Orsika, számítok Rátok :) Anyus, a Domaszéki Hírmondó mellett lehetnél a blogom hivatalos korrektora is :P
Ígérem próbálok majd gyakrabban jelentkezni, mert nekem is jobb, ha kiírhatom magamból a dühöt, vagy csak egy jó sztorit :) és nyomaszt, ha ezt nem teszem, aztán csak halmozódik, és halmozódik az írnivaló. Végül összegyűlik egy akkora halom, amiből már nem tudsz érdemben válogatni, és akkor születnek az ilyen hosszú és zavaros bejegyzések, mint ez a mai.
Jók legyetek!! Ha addig nem jelentkeznék, gondoljatok rám október 22. és november 2. között – ekkor megy anyu Nepálba... Az erő legyen mindenkivel ott is és itthon is :))))
Utolsó kommentek