Au-pair vagyok Angliában

Mégpedig annak, hogy találtam helyet, ahol januártól meghúzhatom magam, amíg kitalálom, hogy mihez is kezdjek... Már kezdtem aggódni.... nem volt könnyű, azt mondják, hogy most nincs akkora „választék”, mint általában... No mindegy, elvileg egy Simon nevű pasival és két macskájával fogok élni az ő lakásában, ami a legjobb helyen: az iroda és a városközpont között félúton van. Azaz járhatnék gyalog dolgozni... ha nem kellene Sebastiant elhoznom a suliból minden nap... Egyébként összesen négy lakást néztem meg, sokkal többet hívtam fel...

Az egyik srác, akivel abban maradtunk, hogy hétfőig jelentkezem, vicces volt, mert vasárnap, mikor írtam neki, hogy „bocs, de találtam másikat”, visszaírt, hogy „semmi gond, köszi, hogy szóltál. Azért lenne kedved velem meginni valamit?” :) És már ma is írogatott...

Na meg miután vasárnap megnéztem a befutót, bementem a városba, és kivel futok össze?? Hát persze, hogy Jamie azon barátjával, aki sokáig írogatott, aztán egyszer elmentem hozzá filmezni, de csak dumáltunk, és ami után elég csúnyán letereltem, úgy, hogy nem is keresett azóta. Most, mintha mi sem történt volna... felajánlotta, hogy sokkal olcsóbbért, mint amiért ezt a szobát kapom, költözzek hozzá. Nem feltétlenül keres lakótársat, de velem szívesen megosztaná kis hajlékát. Azt meghiszem :) De nem, a világ végén lakik... még inkább, mint én most. Na meg az nem volna egészséges. Kb. egy órát dumáltunk a plaza közepén, ebédelni akart hívni... de nem... akkor csak ígérjem meg, hogy elmegyek vele vacsizni, mielőtt hazamegyek karácsonyra. Arról akár még lehet is szó, tisztában van a „szándékaimmal”, jobban mondva azok hiányával :) Amúgy nagyon rendes srác, még a Thorpe Parkban ismerkedtünk meg Jamie szülinapján, ugyanis én vezettem és én vittem őt is. De erről majd később. Ja, azt is felajánlotta, hogy ha bármi is elromlik a kocsival, mert apukája autószerelő, és tuti sokkal olcsóbban javítana nekem, mint x műhely. Egyébként ezt lehet, hogy igénybe is veszem majd egyszer, vannak furcsaságok a kocsival, de erről is majd később. Ja, és azt is mondta, hogy valamiért nem működik az együttélés Simonnal, hozzá mindig mehetek, másnak nem adja ki a szobát. Hát, sosem árt, ha van egy "Plan B" :)

Oh, és itt van még mindig Gordon az irodából, aki már hetek óta „nyaggat” egy itallal vagy filmezéssel. És Jamie, aki random elhív néha valahova, de sosem megyek. Szóval lenne kivel, hova mennem, már csak vissza kell programoznom magam a főszezon előtti üzemmódra... azaz az agyamba kell vésnem, hogy nem minden áldott szabad percemet (értsd: Yasmin- vagy háztakarításmentes) kell az irodában töltenem, mert az bizony fárasztó és ha nem vigyázok hamarosan egy megöregedett, táskás szemű, a világba belefásult, életkedvét vesztett valaki fog a tükörből visszanézni. Nézni, igen, nem mosolyogni. Ezen elhatározáshoz hűen már a múlt héten sem dolgoztam állandóan. Tegnap bementem, mert napközben nem tudtam, de ma például nem, pedig keddenként mindig megyek. Úgyhogy lehet, hogy karácsonyig mindenkivel, aki látni szeretne, elmegyek iszogatni/filmezni/vacsizni, na meg Stuart is megjön december közepén Texasból, vele is köszönünk egymásnak/elbúcsúzunk egymástól valamikor :) Sok-sok estét kell majd pakolással töltenem, néhány alkalommal sittelnem is kell majd, és már szinte tele is vagyok decemberre :)

Már nagyon közelít a 21. Alig várom :) Furcsa lesz visszamenni a régi-új házunkba, amit anyusék biztosan gyönyörűvé varázsoltak, lehet rá sem ismerek majd! :D És igen, már csak három hetem van itt. Pontosan három hét. Három hét múlva ilyenkor az utolsó darabokat pakolom majd a bőröndömbe/dobozokba, és utoljára készülök majd álomra hajtani a fejem az Art Gallery-nek nevezett szobácskámban. Ami biztos vagyok benne, hogy nagyon fog hiányozni... Milli-egérke és óriáspókok, tetőn játszadozó mókusok ide vagy oda (oh, és most is van valaki/valami, úgy hallatszik, mintha a tető és a „plafon” között lenne...) Hiszen majd’ két évet töltöttem itt.

Az utolsó pár hetem egyébként jó hangulatban telik, nem hazudtolom meg magam, ha az önbántalmazásról van szó. Na nem ám szándékosan, ismertek :) A közelmúlt eseméyei: vasalóégetés az alkaromon, majd pár hete hihetetlenül megzúztam a jobb kezemen a mutatóujjamat wii-zés közben (kb. amióta megjöttem tavaly, most játszottam másodjára :) – én most már azt is megkockáztatom, hogy elrepedt. Nem igazán akar ez a csontkinövés-szerű valami eltűnni/lelappadni azóta sem. Néhány nappal ezután a másik kezem középső ujjának közvetlenül köröm alatti részére csuktam az ajtót. Gyönyörűen bekékült és egy csini kis sebem is lett. Ezután múlt héten, konyhai törlőrongyban rejtőzködő darázs tartogatott számomra csípős meglepit, amikor is egy kézzel kifacsartam a vizet belőle, és a fullánkot jobb kezem teljes erejével a gyűrűs ujjam tövébe nyomtam. Persze rögtön feldagadt, gyönyőrűen néztek ki az amúgy is krinolin- és virsliujjaim :) Ezenkívül természetesen nem hagytam fel a pohár-, tányér- és "bármi-ami-törékeny-a-lakásban" – törő tevékenységemmel sem. Pont mikor mondták valamelyik nap, hogy milyen rég törtem már el akármit is... khm... épp jókor jutott eszükbe: akkortájt három nap is zsinórban eltörtem valamit :) Ennyit tehát rólam, Sebastian szerint olyan vagyok, mint ő nagyban... ami igaz is, tekintve, hogy mindezek mellett azért a kék-zöld foltok gyűjtögetése is a napi rutin része maradt.

Yasminira néha még mindig rájön a sírás, hogy ne menjek el, gondoljam meg magam. Minden egyes sitteléskor mostmár be kell mellé feküdni, „még egy perc”, „még két perc”, „szorosabban öleljem”, stb. Szeretne még legalább kétszer átjönni – egyszer csak úgy, és egyszer itt szeretne aludni. Hát, megígértük, de remélem elfelejti. Mostmár nagyon nehéz... bár sosem volt könnyű, de most, hogy viszonylag gyenge is, még nehezebb lenne felcipelni, meg WC-re, stb... Na meg már kupi lesz, lassan el kell kezdenem pakolászni is. Egyébként alapvetően jól kijön most mindenki mindenkivel. Azért persze van, hogy úgy kezdi a napot, hogy kiszól anyunak a konyhába, hogy „hányszor kellett már este hívnom, mire lejöttél???” – oh, neked is jó reggelt Yasmini... Szóval megvannak a kis harcok azért – sokszor persze csak hiszti, teljesen jelentéktelen dolgok miatt. De küzdünk, nem törünk meg :) Azért ahogy Pauline mondja, elég ijesztő, hogy a család egyetlen tagja mennyire tudja befolyásolni az egész ház hangulatát. Náluk is ez volt anno, csak a kiváltó okok egészen különbözőek voltak...

Idén még szeretnék egy kis összefoglalót írni a majdnem két évemről, mik fognak hiányozni, mik nem, mit kellett volna másképp csinálnom, stb. Remélem megíródik :) Ha idén is belázasodok karácsony előtt, mint tavaly, és a névnapomat reggeltől estig ismét ágyban töltöm, akkor van rá esély :D

És akkor, hogy lássátok, hogy azért nem csak és kizárólag az iroda és Somerwood létezik:

Szeptember utolsó hétvégéje:

Gordon szülinapi bulijába voltam hivatalos. BBQ-parti volt a javából, pár munkatárssal, akik közül rengetegen az utolsó pillanatban lemondták, vagy csak nem jelentek meg. Rendesen ment az iszogatás, jókat beszélgettem ismerősökkel és ismeretlenekkel, egészen hajnalig :)

Október eleje:

Meglátogattam Hajnit egy hétvégére. Nagyon büszke voltam magamra, mert felvezettem Birminghamnél is északabbra hozzá, minden nagyobb nehézség nélkül – azt hiszem 6 autópálya, 2-5-6 sáv, 270-280 km. Ugyanez vissza. Nagyon élveztem, szerintem otthon is csak akkor vezettem pályán, amikor az oktatóval egyszer felmentünk Pestre :) A hétvége tartalmazott városnézést, beszélgetést és némi alkoholt, Hajninak még munkát is. Rámfért a kikapcs :)

Október 14.

Ebéd Szabiéknál és Csík-koncert

Londonba vettem az irányt már délelőtt, és találkoztam Szabival, volt általános iskolás osztálytársammal, valamint egy nagyon jó barátjával és lakótársával: Orsival. Szabi nem régen költözött ki szerencsét próbálni, Orsi egy ideje már kint van, de London neki is új. Nagyon jól éreztem magam, kaptam sült pipit, eszegettünk, beszélgettünk, sétálgattunk - elkísértek a Scalaba, ahol a koncert volt. A koncert maga óriási volt, néhány zavaró tényezőtől, Pressert, Kiss Tibit és magát a Csík zenekart fikázó emberektől eltekintve, akik inkább maradtak voltak kívül...

Október 15.

Karen szülinapja, de nem mentünk vacsizni. Rugbyre mentek, én pedig egésznapos szombati sittelés közben (október első szombatjának kivételével mindegyik ilyen volt) pörköltet főztem. Ne kérdezzétek miért csak most először. Hosszú hónapok óta készültem rá, de sosem jött ki úgy a lépés. Hétköznap mindig irodáztam, sosem volt annyi időm, hétvégén pedig nem mindig sitteltem egész nap, még jó :) Szóval isteni volt a pöri, Yasmin lemondott volna az „ünnepi” szülinapi házi steak-burgerjéről is, ha kaphat még :D

Október 16.

Másnap mentem a Thorpe Parkba, Anglia egyik legnagyobb vidámparkjába, ami hatalmas élmény volt nekem, aki a pesti vidámparkban sem voltam még soha életemben. Minden nagyobb, izgalmasabb, veszélyesebb dologra felültünk (bár rengeteget álltunk sorba)... Lehet, hogy majd egyszer linkelek be youtube-videokat, anyuskám szerintem nézni sem bírná :) Külön jó volt, hogy a közelgő Halloween alkalmából este 10-ig nyitva tartott, így éjfél is elmúlt már, mire Jont, Jamie barátját hazadobtam... Aki egész nap szinte a sarkamban volt... a folytatást tudjátok.

Ezután jött az, amiről azt gondoltam, hogy az idei év egyik legnehezebb időszaka lesz...

... de nem az volt. Ja, anyu nepáli kalandjáról beszélek. Ő istenien érezte magát, teljesen feltöltődött, rengeteg életre szóló élménnyel gazdagodott. Mindenkinek hozott valami kis apróságot: én kaptam igazi rizspapíros levélpapírt borítékkal, egy szerencsehozó medált és egy pár ezüstfülbevalót. Na de vissza arra, hogy is telt az a 11 nap: könnyen. Ok: nem volt suli, nem volt nyomás, nem volt rohanás és stressz. Apu több időt töltött a gyerekekkel, mint amire számítottam, úgyhogy egész jól elvoltunk. Persze több reggelen előfordult, hogy odarendelt reggelre, hogy majd bemegy korán dolgozni, és egy órát csak „vártam”, hogy valaki felébredjen... olyankor kicsikét mérges voltam... én is tudtam volna tovább aludni, nyilván... és nem igazán tudtam semmit csinálni, minden zajjal jár. Miután Yasmin felébredt pedig már nemigen tud semmit csinálni az ember. Ahogy anyuék mondják, egy módja van, hogy ne idegesítsd fel magad, amiért semmit nem tudsz érdemben csinálni, amikor vele vagy: el kell fogadnod, hogy a „szolgája” vagy, és nem szabad akarnod semmi mással haladni... próbáltam ebben a szellemben létezni a 11 nap alatt, többé-kevésbé sikerült :)

November 5.

Anyu épphogy hazaért, már el is jött a bonfire-parti ideje... ugyanaz volt, mint tavaly, többé-kevésbé ugyanazokkal a vendégekkel és ismét jelentős mennyiségű alkohollal, hogy melegen tartson bennünket a hidegben :D A többféle curryt ezúttal cipóban tálaltuk, isteni volt :)

November 13.

Londonba mentem ismét. Szabival és a barátaival töltöttük a napot Portobellon főleg. Aztán este dumaszínházra mentem: Kiss Ádám és Felméri jöttek megnevettetni bennünket. Hatalmas poénokat (is) hallhattunk. És ismét megerősítést nyertem, miszerint nem volna szabad minden magyart kiengedni az országból. Iszonyat parasztok is megjelentek – szerencsére elenyésző számban... Ja, és tök jó, hogy egész nap készítettem a pocimat a magyaros kajára – pont elfogyott minden szinte, mire odaértem. Mivel a káposztástészta gondolatától is rosszul vagyok, kértem hát egy kis borsófőzeléket, de nem volt olyan fincsi, mint az enyém, így nem is ettem meg mindet. Szerettem volna pogit vagy valami sós sütit, de persze elfogytak... már az édesek is...grrr...

November 19-21.

Ismét felvezettem Hajnihoz, immáron rutinosan :))) Olcsóbb, mint a vonat egyébként. Látogatásom fő célja a vasárnap esti Red Hot Chili Peppers-koncert volt Birminghamben, ami HATALMAS ÉLMÉNY volt!!!!!!!!! Minden pennyt megért!!! Csak három-négy számot nem igazán ismertem, és két kedvencemet nem játszották, de iszonyatosan jó hangulat uralkodott az LG Arenaban!!! A koncert előtt leállítottak bennünket egy fotóra – amiket a Give it away alatt kivetítettek :)) Én magamról lemaradtam élőben, de Hajnit láttam, de aztán a kis videómon Hajni keresgélése közben magamra is rábukkantam :D

Annyira nagyon jóóóó volt!!!

És el is érkeztünk „a mosthoz”. Múlt hétvégén dolgoztam, majd Christmas-shoppingoltam egy kicsit és lakás-stresszeltem, ami miatt már nem kell aggódnom hál’istennek. Remélem minden rendben lesz, tényleg jófejnek tűnik a srác. Egy órát ott voltam, üldögéltünk, beszélgettünk, már alig várja a gulyást :) Apropó gulyás – jobb később, mint soha alapon ez is elkészült valamelyik héten – életem legjobbja szerintem, apu tudta egyedül, hogy kb. mire is kell számítani, és nagyon-nagyon ízlett is neki, ő nem mondaná, ha nem így lenne... négyszer szedett... semmi nem maradt a nagy fazékból. Bertnek szegénynek nem sok usi maradt már, de ő is nagyon dicsérte :) Szóval visszatérve a jövendőbeli főbérlőmre/lakótársamra: felhívta Karent, aki állítólag „nagy rajongóm”  volt és mondta neki, hogy nagyon fogok nekik hiányozni :) Úgy volt, hogy az irodába is becsörög, de nyilván Karen megnyugtatta, hogy igen, az a kedves, szimpatikus, megbízható lányka vagyok, akinek Simon az első találkozás alapján gondolt :)) Elvileg máris odavihetném a cuccaimat, de mondtam Karennek, hogy maradnék a január eleji költözködésnél. Mindenképpen összepakoltam volna mindent 21. előtt, majd leteszem a dobozokat/táskákat/zacskókat a garázsba. Simon és Gordon is felajánlották már, hogy segítenek, meg anyu is, de igazából nincsenek bútoraim és semmi nehéz cuccom, amivel egyedül ne tudnék megbirkózni. Gordontól azért lehet, hogy kölcsönveszek pár erős táskát/ládát... Nem tudom hol kezdjem a pakolást!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Mindig is „féltem” ettől, nem tudom hány napot/estét kell rászánnom majd :)

Holnap sittelek, úgyhogy remélhetőleg tudom folytatni. Rengeteg mondanivalóm van még! :)

De most megyek, szeretném kihasználni a szabad estét, és a szokásos 5, max. 6 óra alvásnál egy kicsit többel megajándékozni magam ma éjjel :D

Adhattam volna kreatívabb címet is, de nem láttam szükségét. Így is mindent elmond... nyugi, lassan megértitek :)

Azt hiszem, ha most, szombat este fél 12-kor nem kezdek el pötyögni, akkor soha nem tudjátok meg a nagy hírt. A többi „partiról”, mint a szülinapi bbq, a Hajninál töltött hétvégém, a londoni Csík-koncert, a Thorpe park, a múlt heti bonfire party – majd később beszámolok, a szürkének, stressz- és rohanásmentesnek egyáltalán nem mondható hétköznapok mellett...

Aki olvasta az előző bejegyzésemet, az érezhette, hogy nem egészen érzem már annyira jól magam, mint az elején, és igazából alig várom, hogy továbblépjek. És ez úgy gondolom valahol természetes is. Erre már csak rásegít a saját magam által diktált tempó, az állandó munka... de itthon sem szeretek lenni. Utálom, hogy senki nincs itt, amikor felkelek, nincs kihez szólni, amikor lefekszem aludni. Amennyire élveztem eleinte, hogy magamon kívül senkihez nem kell alkalmazkodnom, mindent odapakolok, ahova akarok, stb... mostanra teljesen befordultam ettől. Soha nem éltem egyedül, most pedig már lassan két éve tengődöm a világ végén egy garázs felett. Félre ne értsetek, magával a helyiséggel az ég világon semmi baj nincs, sőőőőt. Csak az a csend ne lenne olyan ordító...

Így inkább egész nap elfoglalom magam reggel háromnegyed 7-től este 10-ig... Persze ez sem jó, a végtelenségig nem lehet ezt csinálni. És – ahogy Natalie mondta egyszer – azért sem találkozom emberekkel, mert mindig az irodában vagyok, vagy a gyerekekkel... és ez így van... amolyan ördögi kör ez. Tudom, hogy el kellene járnom ide-oda, hogy „barátokat” szerezzek, akikkel aztán lehet bandázni. De most úgy érzem, hogy az önbizalmam ismét a béka feneke felé közelít... leginkább nem akarok menni sehova, de otthon sem akarok „semmitteni”, így marad az iroda, ahol mindig van munka, lehet nevetgélni, esténként jókat beszélgetni. és még fizetnek is érte. Igen, a pénz, amit nem kellene hajszolni, de csak szüksége van rá az embernek ebben a könyörtelen világban... főleg most, hogy a kocsival azért megnőttek a kiadásaim... Jamie, na meg az egyik barátja... sorozatosan próbáltak kimozdítani, mindig majdnem mentem, aztán mégsem. Győzött a lustaság, a butaság.

Hetek, talán hónapok óta már minden reggel ez futott át az agyamon, hogy „nyugi, már nem sok van hátra - most felkelsz, átmész, segítesz Yasminnak, eldobod Sebastiant suliba, kitakarítod a házat, amiből a kutyák miatt fél órával később már semmi sem fog látszani – de nyugi, mert mindezek, a kötelező rossz elvégzése után végre mehetsz az irodába, ahova mindig csak beesel, amikor tudsz – maradsz ameddig tudsz, hogy aztán ismét itthon tedd hasznossá magad – és aztán újra rohanhatsz az irodába, vagy sittelhetsz este, az még nagyobb fun :)”

A baj csak az, hogy nagyon sokszor azt érzem, hogy egyáltalán nem akarok már itt lenni. Ennek több oka van: a kutyák (az egyik mindent megrág-tönkretesz-kivisz-behoz, a másik meg még mindig egy picsogó bébi, és az is marad... ami közös, hogy mindketten bemocskolnak mindent, kedvencük a frissen húzott ágynemű – a nappaliban folyó fogócskáról és morgós harcokról már nem is beszélve, amikben természetesen Pauline kutyája is partner). Alapvetően minden olyan dolog, ami mindig is idegesített, most még jobban idegesít – és a „nyugi, nem a te házad, ezért fizetnek” már nem működik – beszélek itt például a kutyákról, vagy a hihetetlen módon megrakott kukáról és társairól. És idevehetem Yasminit is, az állandó hajsimogatást, és az olyan szokásait, aminek egy részéről szegényem nem tehet, a másik részén viszont igenis képes volna változtatni!! Nem segítenek a gyakori viták sem mostanában, vagy csak hallgatni, hogy mások vitatkoznak (gondolom kitaláljátok, hogy ki az állandó főszereplője ezeknek), na meg emelgetni Yasmint – a hátam már érzi... és ismét mindennapossá váltak a régi gondok, amik megoldása egy 12 évesnél már kicsit nehézkesebb művelet, mint egy 2 évesnél...

És ismét nem szeretném, ha bárki is félreértene, még most is életem legjobb döntésének tartom, hogy lassan két éve anno őket választottam (na meg hogy ők is engem:), és borzasztó sok hálával tartozom az egész családnak. A kezdetektől fogva ott segítenek, ahol tudnak. A laptoptól kezdve, amivel apu egyszercsak hazaállított, hogy majd részletekben kifizetem, a qwerty-s munkáig mindenben a segítségemre voltak/vannak. Emiatt is érzem rosszul magam, hogy állandóan az irodába rohanok/rohannék, szinte menekülök, holott elvileg még ők az elsők. „Bűntudatom” van, emiatt – főleg, mert ugyebár ha ők nincsenek, iroda sem lenne. Mintha visszaélnék a lehetőséggel az ő kárukra – tudom, hogy nem egészen erről van szó, csak rossz, hogy úgy érzem, ha tehetném, jövő héttől már csak a qwerty-nél dolgoznék. De nyilván nem állhattam elő (és nem is mondtam volna ilyet soha), hogy „na jó, akkor ide nekem azzal a full-time-os irodai munkával, amit beígértél, és akkor én ezennel itt nálatok be is fejeztem, keressetek mást...” Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy megismertem ezt a fantasztikus családot – és ezt hála istennek ők is tudják. Így nem is volt probléma, amikor hétfőn szóba hoztam anyunak, hogy mi is lesz jövőre...

Márciussal indítottam – csak rákérdeztem, hogy mikor pontosítjuk, hogy hol legyen a vége... Aztán szóba került, hogy nem igazán érzem magam jól – nyilván látszik rajtam és beszélgettünk is már erről nem egyszer. Yasmin új suli miatt megváltozott viselkedése csak ront a már amúgy is kemény helyzeten... anyu is nagyon kivolt, mielőtt nekivágott Nepálnak. Szerintem az volt eddigi életük mélypontja, és sokszor úgy éreztem, hogy az enyém is... Egyszerűen kezelhetetlen volt Yasmin – gonosz, undok, akaratos... Karen akkortájt pakolászott fent, és talált régi fényképeket – szerinte eltűnt Yasmin szeméből a kislánykori báj, a csillogás, és már a tekintete is gonoszkodó, hiába mosolyog... és ez sajnos tényleg így van... A lényeg, hogy mindenki elég nehéz időszakon ment keresztül, Sebastian az, aki az egész családban tartotta a lelket és egy kis vidámságot hoz(ott) az életü(n)kbe. Mondtam is anyunak, hogy emlékszik-e, hogy tavaly mindig ment a vicces piszkálódás, nevetgélés, poénkodás, nekem is minden napi bejegyzésem tartalmazott valami humoros beszólást akkoriban... mostanság pedig mindenki ideges, stresszel, rohan, ezt csináld-azt csináld, haladjál, Yasmin be van táblázva sulival meg fizioval reggeltől estig, csoda, hogy házira van ideje (bár az a mennyiség, amit az angol sulikban adnak...)  - és azért azt is szem előtt kell tartani, hogy ő sokkal hamarabb fárad, mint te vagy én. Azért mondtam anyunak, hogy nyilván tudom, hogy ő lenne a legboldogabb, ha visszakaphatná a tavalyi hangulatot... 

Hát jól eltértem a fő témától... Tehát ott tartottunk, hogy nem érzem jól magam, és ez nem csak valami átmeneti állapot. Váltás kell, több kell. Az övéké helyett saját élet, több önállóság. Anyu is mondta, hogy nem szeretné, ha azt érezném, hogy maradnom kell márciusig, mert nyáron vagy tavasszal vagy nem is tudom mikor már megígértem, hogy Dél-Afrika miatt maradok. Hát igen, már kezdtem megbánni, hogy akkor igent mondtam – ezt is mondtam. És belegondolni minden nap, hogy már csak x hónap... sok, túl sok... kezdtem az ígéretem súlya alatt összeroppanni. Elmondtam mindent, amiket fent leírtam, újdonságot egyik sem jelentett neki. Jó, hogy „közös életünk” legelejétől fogva teljesen nyíltan beszéltünk mindenről, így egyáltalán nem esett nehezünkre a mostani beszélgetés sem. Mondtam azt is, hogy mivel Yasminnál sosem lehet tudni, milyen hangulatban van/lesz a közeljövőben... nem szeretném, ha a sorozatos viták, akarva-akaratlanul is megmérgeznék a kapcsolatunkat vele és apuval tavaszig. Mert persze tudják ők, hogy milyen Yasmin, de attól még csak az egyetlen kislányuk, én pedig csak  én vagyok. És fogy a türelmem... Kár volna a két évért, inkább emlékezzünk a szépre... Anyu is mondta, hogy egyetért, és ne érezzem magam rosszul emiatt, abszolút megérti, hogy mi játszódik le bennem. Szó szót követett, aztán végül megegyeztünk, hogy karácsonyra hazamegyek, és már nem ide jövök vissza. Illetve még ide, de már csak a cuccaimért :)

Ennyi tehát a nagy hír, ami tényleg nagy. És hetek után végre mosolygok. Álmomban sem gondoltam volna a beszélgetés elején, hogy ilyen eredményre sikerül jutnunk :) Annyira megkönnyebbültem!!! Most egy kicsit megint bűntudatom van, amiért így örülök annak, hogy korábban elmegyek. Pont a nagy beszélgetés előtt, amikor a fenti bizonyos takaríthatatlan fürdőt próbáltam tisztára varázsolni, gondolkodtam, hogy mennyi hét van még márciusig, elkezdhetek-e már visszaszámolni, hogy életemben hányszor kell még ezt csinálnom? Tudjátok, hogy a vasalást, porszívózást, stb. nem bánom, és a többi fürdőt sem, de ezt...

Aput lényegében kész tények elé állítottuk. Vicces volt, mert mivel napközben tárgyalásai voltak, csak fél infokból értesült Karentől, és azt hitte, hogy már jövő héten el akarok menni :) Így is adott volna az irodában munkát, az a vicces  - mert amikor mondta, hogy ott tuti minden rendben lesz, akkor anyu még nem volt otthon, elkezdtünk dumálni, én pedig nem tudtam, hogy ő előtte anyutól úgy értette, hogy már rögtön lelépek :) Sajnálja, egyértelműen Yasmint nevezi meg oknak, mondtam, hogy a sok vita nyilván nem segít, de azért van itt más is, amiből elegem van :D

Karen egyébként tényleg nagyon rendes volt, mondta, hogy mennyire tökéletes voltam/vagyok, és hogy jó magasra tettem a lécet, az tuti. Meg hogy ugye tudom, hogy január után is bármikor számíthatok rájuk, akár az éjszaka közepén is... Azért ez megnyugtató egy idegen országban... Oh, annyi mindent mondtunk, de fele nem jut már eszembe.

Azt még gyorsan leírom, hogy a gyerekeknek nem akarták elmondani a hétvégéig, de aztán csütörtök este valahogy szóba jött... Sebastian sajnálja, de igazából neki mindig mindegy volt, hogy ki van :) Yasmin miatt nem akartunk nagy ügyet csinálni belőle... hát... nem tudom mennyire sikerült. Tegnap én mentem érte a suliba, onnan Lisaáig itatta az egereket a kocsiban, hogy gondoljam meg magam, biztos csak miatta megyek el hamarabb, miért nem mondom meg az igazat... ő nagyon szeret, miért nem mondtam el korábban, megígértem, hogy nem titkolózom előtte... dehát Karen akarta nekik elmondani...

Elvittem a lányokat vásárolni, illetve kidobtam őket és hazajöttem Sebastianhoz, mert anyuék rugbyre mentek. Igen, este sitteltem, ekkor jött a második adag Yasmintól. Nagyon nyűgös volt már, felét nem gondolta komolyan szerintem, amit mondott... kicsit olyan volt, mint mikor anyuval volt kemény, mielőtt Nepálba ment... ez a „ha már itthagysz”-durvaság... Lehet, hogy karácsony előtt nagyobb dózisban kapom majd. Hogy én csak úgy meghozok egy ilyen döntést anélkül hogy más sorsát figyelembe venném, csak magamra gondolok... a következő pillanatban még jobban imád, miért nem maradok még, csak pár hét, még meggondolhatom magam... Újra és újra sírni kezdett, jobban mondva le sem állt, mint a kocsiban délután... Megígérem-e, hogy biztos nem hagyom el az országot? Láthat-e minden nap? (Hát sajnos nem...) Miért nem? Akkor majd ír napi 25 smst... De miért nem jövök minden nap? Jövök-e azért néha majd vacsorára, vagy csak úgy? Persze, most azt mondom, hogy majd meglátogatom, de ő tudja, hogy csak kisétálok az életéből és nem leszek rá kíváncsi később, pedig ő úgy szeret engem. Úgy megsajnáltam, be kellett mellé feküdnöm az ágyba (mostanában mindig be kell, amikor sittelek), ölelgetett... Miért mondja mindenki, hogy január jó a tiszta lappal kezdésre? Uh, nem volt könnyű. Remélem hétfőn már nem beszélünk sokat róla. Azért én is elérzékenyülök, szeretem ezeket a kis lükéket, meg a nagyokat is :D Mindig is azt mondtam, hogy biztos nagyon sírni fogok, ha innen elmegyek. Pauline is mindig ezt mondta, tegnap pedig közölte, hogy aznap tuti nem festi ki a szemét :D

Húúú, hát egy jó nagy dióhéjban ennyi. A következő lány keresése már folyamatban, anyu talált is valakit, egy magyar lányt. A tanulmányai is fogyatékos gyerekekhez kapcsolódnak, ennyit tudok róla egyelőre. Pedig mondtam, hogy nem szeretném, ha magyar lány jönne, mert én akarok lenni az egyetlen magyar au-pair, akire évtizedek múlva visszaemlékeznek :)) Dehát nincs mit tenni, hiába, mi vagyunk a legjobbak :) Akárki is jön, „könnyebb” dolga lesz, mert reggelente nem kell Yasminnak segítenie, csak megcsinálni Sebastian uzsiját meg segíteni kipakolni a kocsiba. A délutáni feladatok gondolom ugyanazok lesznek. Yasmin egyébként nem akart senkit, de mivel nem elég önálló, muszáj mellé valaki... főleg mikor anyu nincs itt... apu már nem szívesen fürdeti, stb, teljesen érthető okokból. Ja, és Sebastian suliba szállítása... lehet, hogy Pauline vagy Bert fogja vinni reggelente, és továbbra is én hozom haza. Apu lesz a főnököm, fél órára minden nap elugrom... persze gondolom annyival hosszabb lenne aztán a munkaidőm, vagy nem tudom. Ez még nem biztos, hogy így lesz. Yasmin gondolom nem kicsit akadna ki azon, hogy Sebastiannal minden nap találkoznék... Ja, és az viszont már tuti, hogy amíg Dél-Afrikába mennek, itt fogok aludni a vendégszobában, és vigyázok a drága kutyákra, na meg a házra... Az új lány pedig napközben lesz velük. Mázlista :)

A következő, legfontosabb feladat tehát a lakás-kérdés megoldása januártól – rajta vagyok :) És szépen lassan, decemberben elkezdhetek dobozokat gyűjteni és pakolászni is... van mit basszus. Nem tudom hányat kell majd fordulni a kicsi kocsival :D

Örüljetek velem! Ez is úgy hangzik most, mintha olyan rossz sorsom volna itt. Pedig nem, ti is tudjátok, hogy ők hivatalosan is Anglia legjobb host-családja. De ahogy anyunak is mondtam, szerintem engem ennyi idő au-pairségre „programoztak”, kezd lejárni... Ő is mondta, hogy Yasmin is azért engedett meg mostanában annyit velem szemben is, mint az anyjával szemben, mert már annyira az életük része vagyok, hogy úgy gondolja, hogy mondhat, tehet, akármit, én szeretni fogom és elnézem. És hát, igaza is van. Mint mindig :D De ebbe nem szeretnék újra belemerülni, mert két óra van, és holnap megyek Londonba. Találkozom egy nagyon kedves volt osztálytárssal, este pedig Kiss Ádámra és Felmérire megyek! Oh, jövő héten pedig Red Hot Chili Peppers koncertre Birminghambe Hajnival!! :) Majd egy későbbi, hosszabb (igen, ennél is) bejegyzésben elmesélem, hogy NEM sikerült Coldplay-koncertjegyeket vennem, úgy, hogy a jegyek eladásának legelső pillanatától kezdve a gép mellett ültem... hiába...

Jók legyetek! Remélem karácsony előtt még írok J

Ha nem, boldog karácsonyt mindenkinek!! :)

Na jó, nyugi, ezt azért én sem gondoltam komolyan :D