Hello mindenki!!
Itt vagyok, élek és virulok. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt főleg egy, de lényegében három hónap, vagy akár az elmúlt egy év hajtása nem vett ki sokat belőlem, mert igenis elfáradtam... És már alig várom a jövő csütörtököt, amikor is majdnem két hétre hazarepülök! Juppiiiiii!!! Nem most volt már karácsony... mondjuk azt kétlem, hogy otthon sokat pihenek majd, dehát az legyen a legkevesebb :) Mindig mondom, hogy „igen, dehát most vagyok fiatal, most még bírom” – hát vagy én sem vagyok már olyan fiatal, haha :) vagy csak szimplán bárkinek sok lenne ez néha. Inkább az utóbbi. Szerintetek is, ugye? :)
„Nem volna gond”, ha nem lennék olyan lelkiismeretes, mint amilyen vagyok. Ha valamit csinálok, azt szeretném normálisan csinálni. Itthon is, és bent is. Mert ugye amellett, hogy qwerty-maratonokat tartok (tavaly ugyebár csak esténként és szombatonként irodáztam, különleges esetekben előfordult, hogy napközben is bementem)... tehát a rengeteg irodai óra mellett látom el ugyanazokat a házzal kapcsolatos teendőket, amiket tavaly több óra alatt – a mostani tempómhoz képest – igencsak kényelmesen végeztem. Mert az itthoniak „jószokásai” nem változtak, és anyu sem csinál semmivel sem többet, mint tavaly (azt azért meg kell vallani, hogy Yasmin napirendje mellett nem is tudna nagyon többet csinálni, esetleg többször kiteregethetne :) Ugyanúgy minden nap porszívózok mindenhol, heti kétszer takarítom az utált fürdőket, mind a négyet (na jó, csak egyet utálok), felmosok, port törölni még mindig utálok, ablakokkal-tükrökkel haverok vagyunk, és a vasalást sem bánom. A vasalás az, ami elvesztette fix napját :) Na meg a mosás... szegény mosógép hétfő esténként szerintem az életéért könyörög, de legalábbis egy kis szusszanásnyi szünetért :) Ekkor, az egyetlen qwerty-mentes napomon próbálok minél többet mosni ugyanis... meg minden másik nap is megy szegény persze, de akkor nem egész nap :)
A kutyák pedig... ha lehet, mostanában talán még idegesítőbbek, mint valaha voltak... és ezt nemcsak az utóbbi időben megfogyatkozott türelmem (bármi és bárki irányába) mondatja velem... anyunak is elege van már belőlük. Én sem szeretnék hajnali egykor kutyasz.rt takarítani a bejárati ajtónál, reggel hatkor pedig megismételni a procedúrát... és ez nem egyszer esett meg... és nem, nem Zulu a bűnös. Thula sose volt százas szerintem, én ennyire szeretetéhes, de emellett nyámnyila és életképtelen, ezekből kifolyólag halálosan idegesítő kutyát még nem láttam... és ha már Karen szerint is így van...
És persze mindemellett itt van nekem Yasmini, akinek egy külön kis fejezetet szentelek majd. Nehéz vele... új suli szeptembertől, folyamatos fizio, a csípőműtét körüli hetekig tartó bizonytalanság rányomta bélyegét a mindennapokra... mindenki ideges volt, Yasmin kezelhetetlen volt több hétig, senki nem tudott rá hatni. Teljesen kifordult magából... ha kinyitotta a száját, vagy megsértett valakit, vagy hülyeségeket kérdezett. Mondták is neki, hogy ha semmi értelmes mondanivalója nincs, akkor inkább maradjon csendben. Folyamatosan sírt, bár inkább nyavalygásnak, vinnyogásnak nevezném... minden baj volt... miért xy-nal van ma fiziom?, miért ez a kaja?, nem akarok ide menni!, miért ez?, miért nem az?, MINDEN baj volt, mindenkibe belekötött, teljesen elhagyta magát fizikailag is... Sebastian mondta is neki, hogy vegye már észre, hogy mindenki életét tönkreteszi, beleértve az enyémet is. Egyem a szívét :) Pedig ő az, aki még akkor is segített neki, amikor anyu már elfordult – és engem is „elfordított”- tőle... Ez már kisangyalomnak is sok volt... És az akkor uralkodó hangulat sem segített abban, hogy kevésbé legyek stresszes... tényleg minden reggel kapkodok negyed 8-tól, hogy Yasmint elrendezzem, és legkésőbb 10-re végezzek, hogy aztán beérjek az irodába... ahol általában azért jó napom van... aztán rohanás haza, majd vissza, vagy pedig sittelés – bár ebből viszonylag kevés volt mostanában. Fél 11-kor hazaesek, és vége a napnak. Másnap a fél hetes ébresztővel pedig kezdődik minden elölről. Nem egy hét volt, amikor szombat-vasárnap is dolgoztam bent. Kicsit keményebbnek képzeltem magam, mint amilyen vagyok. Karen nem bánná, ha bizonyos dolgok máskor lennének elvégezve, tudom, hogy neki mindegy. Magam miatt fontos, hogy végezzek mindennel mielőtt munkába megyek, szeretem letudni a takarítás nagyobb részét délelőtt, ezzel tavaly is így voltam, csak akkor nem volt „időkorlát”, és nem mellesleg a ház is kisebb volt... Tehát az is a „gond” , hogy egyre kevésbé szeretek itthon munkálkodni, más wc-it takarítani, stb... inkább irodáznék. Szeretném már a saját életemet élni, egy kicsit több függetlenséggel, egy kicsit talán kevésbé a világ végén, távolabb az erdőtől éldegélve :).... egy pár negatívumtól eltekintve viszont még mindig aranyéletem van, amit valószínűleg visszasírok majd március után, akárhol is folytatódnak kalandjaim :)
Úúú, csak úgy kavarognak a gondolatok a fejemben... Mostmár megpróbálom nem sokszor szóba hozni, hogy milyen sokat dolgoztam, dehát mindig ide lyukadok ki. Részben ezért is vagyok olyan türelmetlen mostanában, és idegesítenek még jobban az általában is idegesítő dolgok, körülmények. De egyszerűen nem tudok megállni. Egyik vasárnap este is, amikor sitteltem, 9 után kezdtem el fürdőket takarítani, majd lefolyót meg mosogatót vízkőoldózni, konyhaszekrényekben pakolászni... 11-kor, amikor hazaértek, még nagyban a lejárt kajákat dobáltam ki a szekrényből... Akkor is nézhettem volna egy filmet, de nem... nem megy... Akár blogot írni is leülhettem volna :)
Nehéz, mert olyan komplex ez az egész, nem lenne szabad csak egy-egy rosszabb elemet kiragadnom az angliai létemből... Hiszen még mindig extra-szuper-jófej velem itt mindenki, és jó, hogy az irodában is teljes értékű munkaerőnek számítok már, saját feladatokkal, felelősséggel... és az is kiderült már, hogy én sem vagyok tévedhetetlen :D Az egyik olyan hétvégémet követően, (amikor már zsinórban előző vasárnap óta minden nap bent voltam), pénteken 12 óráztam, szombaton is egész nap bent ültem, vasárnap 9 óráztam majd lenyomtam a már fent említett sitteléses-takarítós combot, hétfőn aztán egész nap robotoltam itthon, este fél 6-kor ültem le először, majd 7-től visszatekertem az irodába... na azt nem kellett volna... ekkor néztem el egy dátumot... persze alapvetően nem az én felelősségem és hibám, hogy Jamie rosszul foglalt, de azért mégis észre kellett volna vennem, mint ahogy napi legalább két ilyet kiszúrok a rosszul foglalt nevek és egyéb pontatlanságok milliói mellett. Kay anno hetente siklott el ilyen dolgok felett, és a másik csekkolós csaj is rendre nem vesz észre nagy dolgokat, de ez engem nem vigasztal. Hálásak is, amikor kiszúrom a hibáikat... Jamie az egyik egyébként, aki rendre rosszul foglalja vagy a repülőt vagy a hotelt... valószínűleg ezért is mondta, mint ahogy Sam is és apu is, hogy egy percig se aggódjak, többszázfontos levonásoktól mentettem már meg rengetegszer mások mellett őt is, és amúgy is én vagyok az, aki a legkevesebbet hibázik... bla-bla-bla. Az utóbbi mondjuk igaz, de csak azért, mert én vagyok az egyetlen precíz emberke az adminon, de erről már volt szó. Azért észrevehettem volna – én így gondolom, dehát ez már így van. A többiek hálája és kedves szavai kárpótolnak, pedig ők nem is tudják mi volt, csak páran, akiknek „eldicsekedtem vele” dicsérő szavaikra válaszolva :) Többen mondják, hogy szeretik, ha én csekkolom az övéiket (Clare-rel ketten csináljuk a nagy napokat), mert lényegesen több hiba kerül felszínre... Sztori vége, mert már uncsi.
Még mindig iroda, de van egy viccesebb sztorim: nevezetesen az elpárolgott szürke kardigánom története. Történt egy keddi esős napon (mily meglepő... az időjárás még mindig negatív hangulatbefolyásoló tényező... no nyár...) tehát fél 3-kor végeztem első körben aznap, és mivel esett, otthagytam a szemüvegemet és a kardigánomat a széken, mert nem akartam, hogy elázzon, vízálló kabát ide vagy oda... Tehát otthagytam, és ebben a mai napig olyan biztos vagyok, mint abban, hogy Németh Viktóriának hívnak és ’87. július 15-én születtem – ami hacsak az egész világ nem egy hazugság körölüttem születésemtől fogva, eléggé biztosnak mondható. Ezután történt az, hogy fél 6-kor visszamentem, és a kardigánomnak csupán hűlt helyét találtam. Volt ott még egy-két lány, ők nem látták... Hm. Akkor még gondoltam, hogy valaki fázott (légkondi...), felkapta, és véletlenül hazament benne. Szerdán újra kérdezősködtem, de senki nem tudott róla semmit. Nem hiszem, hogy valaki „ellopta”, de eltűnt, az tény... Miért kellene valakinek egy egyszerű, régi, szürke biciklizős kardigán, amibe beleizzadtam?? Ekkor még mindenki azt gondolta, hogy zizi vagyok, hazavittem, vagy elhagytam útközben, mert a derekamra kötöttem (ebből látszik, hogy a nagyrészük ötéves korában biciklizett utoljára...), stb... Aztán még azon a héten küldtem egy kör e-mailt, aminek a lényege az volt, hogy akárki is vette kölcsön (ha valaki kölcsönvette) a kardigánomat kedden fél 3 és fél 6 között... visszakaphatnám-e? És hogy igen, szétszórt vagyok néha, de nem, ezúttal nem ez a helyzet, és nem vittem haza... Szerintem ekkor hitték el, hogy tényleg bent hagytam. Ezután egymástól függetlenül mondta egy-két ember, hogy szerintük egy bizonyos valaki volt... és valóban ez tűnik e rejtély egyetlen – ha nem is ésszerű – de a legkevésbé hihetetlen megoldásának. Az adminos lányok „kávéfőzője”, az idősebb, 60 éves, dadogós, csupaszív, ártalmatlan, de köztudottan egy kicsit perverz hajlamokkal rendelkező pasi... aki ha már kisüt a nap, a tengerpartról és a lányokról beszél, és akinek minden áldott nap van valami megjegyzése a lábaimra, az arcomra, a hajamra, vagy csak úgy a kinézetemre vonatkozóan (mostanában a semmiből felbukkanva meg is érint, mióta a konyha bejárata mellé, a lányok közé költöztetett Sam...), én vagyok a kedvence ott bent, én vagyok a legszebb, a legsportosabb testű (haha :))), milyen szép vagyok, látszik, hogy sokat bicikizek, és még sorolhatnám... Persze, persze, mindig jólesik az embernek a szép szó, de ez már kicsit azért sok. Az ominózus kardigán-eset után kb. két hétig nem is nagyon szólt hozzám és nem csinált nekem kávét... hát nem tudom. Nyilván nem vádolom meg, de tényleg gyanús... mivel ez egy online utazási iroda, nem igazán járnak be idegenek, és a három óra leforgása alatt takarítók sem voltak bent. Mindenesetre múlt hétvégén beszereztem a H&M-ből egy ugyanolyat, egyszerűen mert hiányzott :) Azért ha eszembe jut, még most is bosszant egy kicsit... nem az érték, nem volt drága, nem volt különleges... Hanem hogy hova a fenébe tűnt?? Valószínűleg annak a pár emberkének van igaza, akik azt mondták bent: „There’s a stalker here...”
A jó oldala annak, hogy sok időt töltök bent, hogy mostmár senki nem kezel a „foreign girl”-ként. Robbal, a vicces fiúval egy kicsit nehezebb volt erre a szintre eljutni, de már ott vagyunk :) Normális párbeszédeink vannak, még többet érdeklődnek, mint eddig. Van egy srác, aki ha mindketten dolgozunk este, és cigizni megy, mindig hív beszélgetni :) Nem, nem cuki, és nem nyomul, de jó fej. Sok kedvencem van már a sales-esek között. Jamie jókedvre-derítő baráti ölelései, stb... megbeszéltük, hogy fura egy távolságtartó nép ez az angol... A szülinapom is tök jó volt. Előző nap este sütöttem itthon jó néhány muffint (almásat meg csokis-banánosat), és vittem. Szerintem tényleg ízlett nekik. És kaptam egy „Save water – Drink champagne” feliratú lapot – nem is tudom miért... amibe szinte mindenki írt, tök jól esett, még ha ez náluk a szülinap kötelező kelléke is... Rajtam kívül valószínűleg senki nem tartja meg az ilyeneket, csak én fogom, mint ahogy minden ilyesmit megtartottam világ életemben... Tehát jó kis nap volt, ez a lényeg.
És július 21-én volt még egy jó napunk.
Epsomban van egy állítólag elég híres, világszínvonalú lóverseny. Illetve egy egész szezon természetesen, nem csak egy nap :) Tehát erre mentünk egy csütörtöki napon – csak mert megérdemeljük. Az irodától vitt bennünket egy kisbusz, ahol már iszogattunk egy kicsit... Volt nagy koncert is, a jelenlegi angol listavezető fiú nyálbanda, a The Wanted lépett fel. Sam ismert valakit, aki beengedett bennünket a fiúk VIP-szobájába a koncert előtt, így találkoztunk és beszélhettünk velük. Valószínűleg én voltam a legkevésbé izgatott. Egy cuki srác van a bandában, de ő nem volt túl barátságos senkivel, el is vonult egy kicsit – a csopiképen azért melléálltam és mondtam is neki, hogy néha biztos nagyon elege van már ebből. Bizonygatta, hogy nem, tényleg nem :) Mondtam nekem tuti az lenne :D 
Vicces volt, hogy akármikor bármelyikük közel ment a korláthoz (hatalmas erkély is volt a szobához), lentről lányok százai kezdtek őrült sikoltozásba... Végül a thai-kinézetű sráccal a guinness-pólóban beszélgettem, főleg a mutató- és középső ujjak által formált V-jel jelentéséről... már meg nem mondom honnan jött ez... arra emlékszem, hogy a kérdésére válaszolva mondtam, hogy hiszen az a nevem, na meg győzelem, haha :) Ezért kb. 5 percre meg is jegyezte a nevemet és hogy Magyarországról jöttem, mert mikor kivonultunk a szobából, elköszönt Vikitől Magyarországról. A többiekre nem is emlékszem, összesen öten vannak... Na de nem is ez volt az este nagy eseménye, hanem hogy életemben először fogadtam. Fogalmam nem volt mit csinálok, Sarah „rángatott el”, így tettem 2-2 fontot egy-egy lóra, akik közül az egyik nyert, így nyertem 10 font valamennyit. Bár nézni nem néztük, mert éppen paniniért álltunk/ültünk sorba Sammel meg Louanne-nal, amikor befutott Silencio vagy hogy hívták a kis drágát :) Csak a hangosban hallottuk, hogy hangszínt váltott a közvetítő pasi, Louanne kérdezte a lovaim neveit, de én csak azt tudtam, hogy a 3-asra és 9-esre tettem, mi másra :) Vicces volt, aztán már rohantam is a pénzemért :D Nem sok, nem is az számít, hanem maga a tény, hogy szerencsém volt!!! Így kell több pénzzel zárni egy jó hangulatú estét, mint amennyivel nyitottad :) Ezután kezdődött a koncert azt hiszem, majd 11 körül indultunk haza. Az irodától aztán Gemma dobott haza. Jó kis este volt, mindenki nagyon jól érezte magát :)
Ja, és az is jó érzés, hogy amíg tavaly még igazából senkit nem érdekelt, hogy Viki hazamegy két hétre (mondjuk akkor tél volt...), addig most már egy hete „komoly” szervezkedés folyik, hogy ki mit csináljon, mert Viki nem lesz két hétig... Ami – tekintve, hogy az utóbbi négy hétben többet dolgoztam, mint bármelyik full time-os lány – elég nagy érvágás most Samnek. Apu mondta is, hogy a legújabb pay-slipemre pillantva elgondolkozott, hogy mikor is váltam részmunkaidősből teljessé? A baj csak az, hogy így is, hogy heti átlag több, mint 40 órát dolgoztam június vége óta, mivel órabér-alapon kapom a fizetésem, az így is kb. csak a két-harmada – három-negyede annak, amit a full time-os lányok kapnak – jelen esetben kevesebb óráért... dehát ez van, majd elválik, hogy leszek-e full time-os márciustól...
Hú, ma ez szinte qwerty-bejegyzésre korlátozódott, de ígérem lesz folytatás. Most megyek aludni. Hosszú pár nap áll előttem, és ma is fél 4 óta ébren vagyok... nem tudtam aludni. De ez egy újabb történet lenne. Légyszi valaki jelezze, ha még olvastok :)))
Ja, és tettem fel képeket picasara ma reggel... insomnia... : picasaweb.google.com/nemethviki13/PortobelloMarket24QwertyNightOutEpsomban
Utolsó kommentek