Au-pair vagyok Angliában

Augusztus 20. – lélekben Veletek ünnepeltem :) Itt nincs megállás, nem tudom Karen hogy bírja... Péntek délután leléptek a fiúk, azóta hárman vagyunk.

A péntek úgy nézett ki amúgy, hogy 7-kor átmentem, Yasmini már ébren volt. Rendbeszedtem a házat, fürdőket takarítottam, behoztam magunkat a mosással, úgy-ahogy... apu hazaért, én pedig 11-től bementem dolgozni. Sütött a nap a nap nagy részében, így ez sokkal jobb első alkalom volt a biciklizéshez, mint a csütörtök... Röhögtek is, hogy az otthoni 100 fok után milyen „szép” időjárással ajándékozott meg az ég a – szerintük - hazatérésem  alkalmából – ezt még csütörtökre értették persze.

Nagyon örültek nekem :) Bár gondolom elsősorban a visszatérő plusz agynak és kezeknek :)) Azt mondják boldogabbnak tűnök... ennyi napsütéstől jóhogy az vagyok, és persze nyilván az is hozzájárul ehhez, hogy mindebben OTTHON volt részem majdnem két héten keresztül! Ja, és vittem be egy-két édességet, többek között egy tábla sárgabarackos-kekszes bocicsokit – nem akartam egyedül megenni... az egyik sales-es csaj már most megkért, hogy hozzak neki pár táblával legközelebb, mert ez a legeslegfinomabb csoki, amit valaha evett :D

5-re aztán hazatekertem (de jó is volt újra dombon biciklizni – olyan rossz, mert felfelé menet mostmár szinte „látom” magam előtt, ahogy minden egyes méterrel vastagodnak a lábaim, nem vicc!) Yasmini viszonylag jókedvében volt szerencsére, hiszen házon kívül volt egy órát, amíg nézte Sebastiant wakeboardozás közben kora délután...

Vacsiztunk, pakolásztunk Yasmin új szekrényében, szobájában – megkaptam egy kiselejtezett háromfiókos kisszekrényt, amit éjjeliszekrényként fogok használni :) Fél 9 körül jöhettem el kb...

Képzeljétek, a pénteki eseményekhez tartozik az is, hogy lefoglaltam a karácsonyi repjegyemet!! December 21-én, szerdán megyek újra haza és január 5-én, csütörtökön repülök vissza – 2 teljes hét :)) Anyu nem annyira boldog ettől, de 4-re és korábbra szinte kétszer annyi lett volna (egy ideje minden nap csekkoltam az árakat, olcsóbb ennél már nem lesz, max. nem sokkal előtte ki lehetne fogni egy-egy jó vételt, de erre nem alapozhatok:), így is háromnegyedéből megúsztam, mint a tavaly karácsonyit :D És hogy miért nem boldog: az egyik gyereknek már 19-től szünet van, a másiknak 21-től azt hiszem, és mindketten 3-án kezdenek... így a szünet teljes idejére egyedül hagyom, és ugyebár amúgy is én vagyok az első au-pair, aki hazament/-megy karácsonyra – előttem ilyen gondjuk nem volt. Sebaj, persze megérti, hogy nem akarok kétszer annyit fizetni, csak hogy 1-2 nappal korábban visszajöjjek... merthogy karácsonykor és szilveszerkor otthon akartam lenni :) Így négy nappal később megyek, mint tavaly, és tovább maradok három nappal... Azért jó lesz, hogy a szilveszteri buli után nem kell rögtön pakolnom és 2-án hajnalban repülőre szállnom, mint legutóbb. Ennyi :) Így pont visszaérek az irodába is, mire beindul az élet a november-decemberi csend után – Sammel is egyeztetnem kellett ugyanis. És az orvost még fel sem hívtam, aki eltávolítaná a kis fibrómámat – remélem 22-23-án meg tudja csinálni, így a varratszedésre is lenne idő. Ezért nem csinálta most, mikor otthon voltam...

Tegnap reggel is 7-re mentem, mint mindig, de csak fél 8 előtt kelt fel. Pakolni így is van mit, hogy a fiúk nem itthon csinálják a fesztivált, haha :) (merthogy fesztiválozni vannak – értitek, viki-poén:) Tusolás, folyamatos mozgolódás a kanapé, napozóágy, sima ágy, WC-s szék (sima székké alakítva is lehet), a tusolós kerekesszék és a sima, kölcsönbe kapott, szélesebb kerekesszék között... Választék van, és kell is neki, hogy folyamatosan váltogassa a testhelyzetét.

Fél 10 körül aztán bementünk a városba, Pauline is velünk tartott. Egy idő után itt szétváltunk. Már dél volt, mikor hazaértünk. Pont az eső előtt. Egész délután szakadt... úgy látszik egyik nap ilyen, a másik olyan, mert ma megint jó idő van :)

Fél 2-től volt egy kis szünetem 3 körülig, aztán nekiugrottam a nagy halom vasalnivalónak. El is voltam vele egy jó darabig, hiszen voltak megszakítások... Vacsiztunk, majd adománygyűjtős szórólapot szerkesztgettünk, aztán X-Factort néztünk. Fél 11 körül jöttem el, Yasmin is 10-ig fent volt...

Estére egyébként anyunak is elfogyott a türelme. Nekem határozottan jót tett a kis kikapcs otthon, egyedül a kutyák idegesítenek, de azok marhára... mondtam is anyunak, hogy egyáltalán nem hiányoztak a kis „dögök”. Komolyan nagyon zavaróak, főleg Thula, még mindig. Különösen mostanság, amikor amúgy is komoly tervezést igényel minden mozdulat... bár már megvannak a kidolgozott technikák a különböző esetekre... a kutyák viszont csomószor útban vannak, és néha nem sokon múlik, hogy nem ugranak rá Yasmin „rossz felére”. Nem beszélve arról, hogy rólam sem szállnak le... de ez a kisebbik gond, fizikailag nem eshet bajom, csak halálra idegesítenek, ennyi...

Ja, és hogy miért is kell türelem Yasminhoz? Eddig sem volt piskóta, azt tudjuk :) És anyu nem is emelte fel a hangját egészen tegnapig. És tegnap sem akkor, amikor bunkón szólt anyuhoz, ezeket a jobb esetben pillanatnyi kitöréseket mindketten sikeresen hárítjuk/nyeljük a „mély levegő – 10-ig számol”-kombóval, megtoldva egy mosollyal :) Viszont van, amit nem bírunk nézni: amikor teljesen kicsavarodva ül, a jó oldala felé húz, ez érthető... de meg kellene próbálnia egyenesen ülni... így sajnos magának kövezi az utat egy gerincműtéthez... és fáj is neki, mert húzódik a csípője, lába, de ugyebár éppen „elfoglalt”, és nem ér rá segíteni magán... ez csak egy, de sok ilyen van, amikor szegénykének saját érdekében kellene mozdulni, már amennyire tud, de nem teszi...

A néhány kis hangosabb közjáték ellenére jól szórakoztunk napközben... meggyűlt a bajunk például az egyik kerekesszék karfájával, énekeltünk, csinosítgattuk a szobáját, stb... ja, és kifejezték nemtetszésüket a csengőhangom hallatán :) Gondoltam, hogy nem lesznek oda a kis magyaros zenémért. Egyszer régen azt hiszem hugicám tette ki facebookra, már akkor beleszerettem, de macerás letölteni és gépről átteni cuccokat a telefonomra, ő pedig csak most küldte át, amikor otthon voltam:

Na, Nektek hogy tetszik?? :)

A ma reggel - megállapodtunk, hogy mivel ki tudja mikor ébred Yasmini, nincs értelme 7-re mennem. Majd hív anyu, ha idő van, kiugrok az ágyból, bele a köntösbe, és átballagok. Bár én felkeltem 7-kor, de még visszaaludtam, majd 8-kor ébredt a kisasszony. Nem bántam, mert mivel én hülye sokáig fent vagyok minden este, reggel eléggé küszködök az ébredéssel... a csábító „még öt perc”-et azzal hessegetem el, hogy „ha Karen nap mint nap fel tud kelni a nemalvásból Yasmin mellett, akkor nehogymár én ne bírjak...” – hiszen a legtöbb éjjel ő alszik vele... szerintem már két hete nem igazán aludt szegény... de már csak ma este lesz vele elvileg...

Yasmin szerint amúgy nagyon furcsán nézek ki pizsiben... leginkább mert sosem lát abban, főleg az ő házukban, egy vasárnap reggel :) Tegnap is ránkparancsolt, hogy nehogy szégyent hozzunk rá az öltözködésünkkel Camberley-ben :D Meg az anyjára, hogy ne legyen minden nap délig vagy akár tovább pizsiben :) Osztja ám ő, ki-mit-mikor-hogy csináljon...

Csak tusoltunk reggel, fél 10 fele már haza is jöttem, aztán fél óra múlva vissza... folyó ügyek... majd vissza magamhoz :) Ezért nem megyek sehova, mert bár most ott van Lisa a lányokkal; elképzelhető, hogy inkább engem akar, ha WC-re kell mennie. Bár szerintem Lisa elég közeli, talán „pihizhetek” egy kicsit :D Először megírtam ezt a bejegyzést, később szeretnék képeket feltenni, és a vasalót is áthoztam deszkástól – ne aggódj anyus, nincs a közelben függöny! :) Még egyszer bocsus, legalább mindig eszedbe jutok, ha ránézel ezután :D

 ...a következő néhány hét/hónap...

Yasmin ugyanis gyengébb, mint valaha. Nem túlzok. De előbb írok egy kicsit az otthon töltött majdnem két hétről, aztán evezek csak szomorúbb vizekre.

Tehát a repülőn hagytam abba az írást... ahol egyébként folyamatosan rugdosta a mögöttem ülő kisfiú az ülést - ha éppen nem, akkor a lehajtható kisasztalt verte ütemre... annak ellenére, hogy anyukáját többször is illedelmesen megkértem, hogy állítsa le a kölyköt... Mellettem pedig egy népes albán család két tinikorú nőtagja visítozott, és néha hozzám is szóltak... A BKV-ban és a MÁV-ban „sem csalódtam”, tehát élmény volt a hazaút...

Anyuskámék vártak rám Szegeden, fincsi kaláccsal fogadtak. Itt kezdődött meg kéthetes zabálásom...

A lányok a már megszokottnak számító (bár nem tudom miért kapok mindig:) tortával kopogtattak csütörtök este:

Nem írom le a napi programjaimat részletesen, mert uncsi volna, és már nem is emlékszem. Voltam temetésen, mindenféle orvosoknál, strandon, találkoztam rokonokkal, barátokkal, régen nem látott ismerősökkel, Orsikával nagyon sok időt töltöttem, de persze unokatesómék esküvője volt a fő program 13-án :) Annyira jó volt :) Ja, és az egyik legjobb a dolog a „holiday” alatt az időjárás volt: SOHA NEM VOLT RAJTAM PULCSI VAGY KARDIGÁN!!!!!! Még farmer sem!! Még éjjel sem, annyira nagyon jó idő volt!!! Hőség, forróság... ezek a fogalmak Európa ezen részén (Angliában úgy értem) ismeretlenek... Olyan vagyok, mint egy napelemes kerti lámpa: úgy érzem, hogy ez a két hét folyamatos napsütés teljesen feltöltött :)))) Így hátha vissza tudok állni Duracell-nyuszi-üzemmódra anélkül, hogy bekattannék :D

Néhány képet beteszek most, mert ki tudja mikor jutok oda, hogy feltöltsem őket... Mondjuk nincs olyan rengeteg kép, nem sokszor volt nálam a fényképező, vagy ha nálam is volt, nem vettem elő... most még az átlagosnál is jobban "nem-szeretem-ha-fényképeznek"-időket élek, na meg amúgy is mindig lusta vagyok másokat/bármit is fényképezni, a kettő együtt pedig nem jó páros...

Orsikával indulóban (van egy "hasonló" képünk úgy 18 évvel ezelőttről - suliba és oviba indulva:) 

 Első szombat este :)

Második szombat este - Orsikával és Anyuskámmal - én persze magyarázok

Nagynénémmel és Orsikával - gyönyörű helyen volt a lagzi - bár a tó itt nem látszik

A visszautam is hasonló volt: közvetlenül előttem ült három gyerek, szerintem úgy 3-7 évesek lehettek, anyuék mellettem. Kiabálás, potyogó játékok, ficánkolás... És mögöttem kettővel is kisgyerek... Nyilván most még könnyen jár a szám, hogy a szülők miért nem fegyelmezik meg azt a gyereket ha repülésre adják a fejüket... aztán majd meglátom, hogy nem is olyan egyszerű. Valószínűleg. Azt teljes mértékben megértem, hogy egy x hónapos babának nem tudja elmagyarázni anyu, hogy ne üvöltsön, mert nem „illik” – gondolom ő örülne a legjobban, ha nyugodtan utazna szegény bébi...  (babóca is volt kettő a gépen) DE! Egy 3-4 éves gyereknek például szerintem már tudnia kellene legalább egy kicsit viselkedni – még ha nem is érti miért kell csendesebben aktívkodni. Nem azt mondom, hogy ne játsszanak, és lakattal a szájukon, mozdulatlanul üljenek végig 2-2,5 órát ... de a volume nem mindegy, nagyon nem...

Sebaj, túléltem, épségben leszálltunk. A bőröndöm egyébként most is 22,8 kg volt :) Kérdeztem a nénit, mennyit engedne még, azt mondta, ő akár egy kilót is, de mindenkinek jobb, ha ilyen ügyesen pakol az ember, mint én, és 23 kg az a csomag, vagy alatta :) Kicsit egyébként késve indultunk, aztán Londonba érve hallottam és „láttam” a 17 fokot... így landolás után gyorsan a megváltozott időjárási körülményekhez igazítottam az öltözékemet :) A késés ellenére pont elértem a vonatomat, az állomáson pedig Bert és Pauline vártak rám – pont vacsiról tartottak hazafelé, útba estem :)

Ma reggel 7-kor aztán elindult a móka...

A ház állapota nem annyira vészes, mint gondoltam – Pauline vasalt egy keveset valamikor, és porszívózott is, és a műtét előtt még anyu is csinált egy-két dolgot. Azért persze meglátszik, hogy nem voltam itt, lesz mit behozni...

És akkor Yasmin... Arról még azt hiszem írtam anno, hogy van két orvos, akik közül valamelyik majd megműti valamikor. Hát ez a valamikor nem is olyan régen dőlt el, július közepén. Igen, az augusztus 9-i dátum... Nem csoda, hogy mindenki tök stresszes volt, az orvos titkárnője heteken keresztül hitegette Karent, aki már nagyon bepipult a végére. De kellett az augusztusi időpont, így nem tehetett mást – várt. Ettől függött például, hogy tuti mennek-e haza anyu szüleihez Dél-Afrikába februárban, függőben volt az augusztusra foglalt fizioja Oxfordban, stb... és rengeteg elintézni-, beszereznivaló van egy ilyen műtét előtt-után... nem szerencsés alig pár héttel előtte megtudni, hogy akkor lesz-e vagy nem... mégis így történt. Mindezek azonban eltörpülnek amellett, hogy milyen érzés lehetett ez szegény Yasmininak. Sokkal jobban félt ettől a műtéttől, mint a tavalyi USA-ban végzett SDR-től – ami valljuk be, ugyancsak nem egy sérvműtéttel felérő kis beavatkozás. (Azért példálozok a sérvvel, mert az nekem is volt, ötödikes koromban, szeptemberben, péntek 13-án, ami mellesleg Yasmini szülinapja, ez most jut eszembe:). Szóval egyetértek Yasminnal, egyiket sem választanám: kihagynám a gerincműtétet, ahol elvagdosnak pár ideget... és passzolnám a csípőműtétet is, ahol először eltörik a combcsontodat és kikapnak belőle egy darabot... Ja, azt elfelejtettem, hogy míg a tavalyi SDR az ő döntésük volt – csak hogy javítsák Yasmini esélyeit a függetlenségre, a mostani műtét kellett. Nem volt választásuk. Ha nem most, akkor tavasszal. Szegény mondogatta, hogy nem akarja, nem is fáj, stb... de állítólag 1-2 éven belül már maga az ülés is fájdalmat okozott volna neki... minél hamarabb, annál jobb. És így talán nem kell annyit kihagynia az új suliban...

Mindig elgondolkozom, hogy milyen piti dolgokon vagyunk képesek problémázni... és itt van ez a szerencsétlen kislány, aki most lesz 12, túl a jó ég tudja hanyadik műtéten, és még mennyi vár rá életében. Min keresztül nem megy nap mint nap gyerekként??? Már többet szenvedett, mint bármelyikünk egész életében... Küzd önmagával, velünk, a suliban, itthon, a fiziosokkal, a „barátokkal” – lelkileg és fizikailag többet tűr, mint Te vagy én. Elvisel mindent, ami jön, mást nem tehet. Nem csoda, hogy néha kiborul, eltörik a mécses, netán nem a megfelelő stílusban, hangnemben kér vagy szól az emberhez. Az utóbbi néhány hónapban ezek rendesen elszaporodtak... de ez is érthető. Mindent azért persze nem néznek/nézünk el neki most sem, de nagyon nehéz meghúzni a határt, higgyétek el!!

Tehát múlt hét kedden megműtötték, a kórházból hétfőn engedték ki. Mozdulni nem nagyon tud még, ülni már igen, de nem sokáig. Anyu vagy apu vele alszik, mert legkevesebb óránként más pozícióba kell helyezni, sehogy nem kényelmes szegénynek. Ma reggel volt az első olyan, hogy anyunak 6 körül sikerült úgy „beállítani”, hogy fél 9-ig aludt. Eddig sosem aludt egy óránál többet egy huzamban, és mindig legkésőbb fél 7–kor felkelt. A régi kerekesszékébe nem tud beleülni... kaptak kölcsön egy óriási kórházit, amibe ma ült bele először. A folyó és egyéb ügyeit egy „lyukas” kerekesszékben intézi mióta itthon van, vagy pelenkába – csak most kezdi újra érezni, hogy mikor kell... Az állítható, fa napozóágy a nappali közepére költözött ideiglenesen. Mivel naponta többször kell testhelyzetet változtatnia, ez is hasznos – más szögben ül/fekszik ezen, mint a kanapén, vagy mint a székben. De mint mondtam, magától nem tud mozdulni és nem is mozdulhat... mindenhez két ember kell!!! Anyu fogja a karjai alatt, én pedig a lábait – próbálom megtartani a „kényelmes szöget”, és nem 10 centivel feljebb emelni őket... Ma jó voltam :) De nagyon félek hozzányúlni. Érintés nélkül is mondja, hogy érzi a „szöget” a lábában – mert ugye az is van, valahogy össze kellett rakni az elört és megrövidített csontot...

Az én fájdalmam semmi az övéhez képest, de a hátammal vigyáznom kell. A tengerparti emelgetések óta fáj egy ponton, otthon sem sikerült kipihennem... most pedig azt hiszem extra nagy igénybevételnek lesz kitéve szegény... Tudom, láb hajlít, és hajolás helyett egyenes derékkal csinál mindent :) Eddig is erre törekedtem mindig :)

Szegény annyira nagyon gyenge. Én teljesen le vagyok döbbenve... Nem tudom hány hónap kell majd, hogy visszanyerje a régi erejét. Egy év is lehet. Én ennyire gyengének még nem láttam, az tuti... és most 6 hétig nem terhelheti a lábát. Addig mindenhova emeljük – egyelőre így áll a dolog... Tehát addig állandóan két embernek otthon kell lennie vele. Pauline-ék már nem bírják... Bert így is sokat segít, összerakták Yasmini szekrényét, asztalát Sebastiannal, mire kijött a kórházból. Sebastianról is ódákat lehetne zengeni, annyira jólelkű ez a kissrác. Ma is például csomót játszott Yasminnal, és gyerek létére ugyanolyan okosan kezeli Yasmin hangulatváltozásait, mint mi. Na de vissza a kétemberes „melóra”, ez itt a lényeg most – a munkaóráim szempontjából legalábbis. Mivel apu fesztiválozni megy a hétvégén Sebastiannal (szegénynek tavaly sem és idén sem volt igazi „holiday” – tudom, Yasminnak sem...) – szóval mivel a fiúk lelépnek 3 napra, egész hétvégén kellek, így a Qwerty-nek még nélkülöznie kell egy darabig. Bár úgy néz ki, hogy holnap be tudok menni kb. 11 és 4 között, mert anyunak lesz segítsége egy pár órára. De szombaton egész nap kellek (lehet, hogy bevisszük Yasmint Camberley-be, attól függ, hogy holnap hogy bírja a székben a vízparton, szeretné nézni a fiúkat wakeboardozás közben – apuék onnan egyenesen fesztiválozni mennek). Tehát szombat reggel 7 és este 9 között szolgálatban leszek valószínűleg, aztán vasárnap 7-től 10-ig, majd 2-től kb. estig megint – mert jön Lisa egy kicsit délelőtt. Ezek tehát a hétvégi „terveim”... Jövő héten pedig valószínűleg minden reggel 7-re jövök, mint ahogy eddig is, és kb. 1-2-ig ott leszek, aztán megyek irodázni... Eddig legalábbis így áll a dolog.

Tényleg nagyon ijesztő a gyengesége. A kedve szerencsére a nap nagy részében tűrhető volt, örült nekem nagyon. Ezerszer kellett odamennem megölelni, de annyira félek hozzányúlni!! Remélem időben el tudja kezdeni a sulit, senki nem tudja még, mi lesz néhány hét múlva... Apropó új suli... ugye mondtam mennyire örültünk, hogy megszabadultunk a régitől... ahol utoljára még bealakítottak a sportnappal... Yasmin – mint ahogy két éve is – járókerettel szerette volna (az itthoniak unszolására) megtenni a futóverseny távját, legyen az 60m vagy akár 100m. Az idei 100m volt – a suliban azonban nem akarták engedni. Először egyáltalán, aztán hogy majd akkor lerövidítik neki a távot, előrehozzák a célvonalat, stb... A jó ég tudja hányszor mentek be anyuék emiatt is, vitatkozni, hogy ugyan hagyják már, hogy egyszer az életben azt csinálhassa, amit a többiek. Végül így lett, de én lemaradtam róla, majdnem apu is, mert reggel az volt, hogy elmarad, aztán mégsem, ekkor lesz, akkor lesz, végül tök korán volt, így alig látta valaki... de Nektek itt egy kis video:

És ha van időtök/kedvetek, nézzetek rá Yasmin blogjára is: yasminsomers.wordpress.com/

Képzeljétek, lehet, hogy az új suli sem lesz jobb kirekesztés-szempontból... már most megy az értekezés a különböző kirándulásokról – mégsem tűnnek annyira el- és befogadónak, mint ahogy azt ígérték... de ez új sztori lesz...

A régi suli pedig még mindig „kísért”, illetve nem is a suli, hanem az egyik volt osztálytárs, akinek a haverja (szintén osztálytárs) múltkor már facebookon megalázta Yasmint... ma tehát egy másik díszpinty írt rá Yasminra chaten, csak annyit írok, hogy a retardált, f*cking, kerekesszék és hasonló szavak szerepeltek benne. Javasoltam, hogy mentsük el a képernyőt, így is lett, apu valószínűleg tájékoztatja majd a szülőket, mivel is tölti idejét a kicsifiú a szünidőben... kis paraszt.

Az a baj, hogy annyi minden van, amit még Yasminról írhatnék. Sztorizhatnék, vannak még a fentiekhez hasonló „finomságok”, írhatnék többet a mindennapokról, például hogy mennyire érzékeny lett a zajra, a hangoskodásra, stb... De szerintem nagyjából már látjátok, hogyan is zajlik az élet errefelé mostanában... azt pedig, hogy szegénykémben mi zajlik, csak ő tudhatja... szerintem még ő sem...

Húú, úgy látom magamra már nem jut idő (mint általában:), már késő van, és álmos vagyok. Ma pedig nem is mentem irodázni, gondoltam inkább még rápihenek az elkövetkezendő napokra-hetekre... bár ha nem szakadt volna EGÉSZ NAP az eső, talán bementem volna. Nem baj, így legalább pótoltam az elmaradásaim egy részét is. Képeket majd töltök fel, hátha lesz időm hétvégén, akár náluk. Azért nem fogok minden nap egész nap takarítani meg vasalni gondolom...

folyt. :)

Vacsi anyuékkal – július 28.

Úgy volt, hogy szombaton (23-án) megyünk szülinapozni, de anyu péntektől keddig szenvedett valami rejtélyes nyavalyától, aminek következtében minden átment rajta... Így maradt a csütörtök, amikor Pauline el tudta vállalni a gyerekeket. Egy kicsit sajnáltam, hogy mégsem szombaton mentünk... igazi hosszú este lett volna, iszogatás egy-két bárban, majd pedig asztalt foglaltak a földön-ülős kínaiban, ahol ők is még csak egyszer voltak. Így viszont, csütörtök lévén nem volt igazi late-night, de persze így is jó volt :) Ja, és nem Guildfordba, hanem egy közelebbi étterembe mentünk, ahol rajtam kívül mindketten jól beleválasztottak – az én csípős csirkém fincsi volt. Étterem után beugrottunk a kis helyi pubunkba még egy italra, majd miután megdöntöttük a világ, Yasmin, de főleg az én sorsomat, hazamentünk :D A sorsomról majd később :)

Guildford – július 31.

Semmi extra, csak szombat helyett vasárnap dolgoztam, és egy gyönyörű napsütéses napon elugrottam Guildfordba, be kellett még szereznem ugyanis egy-két dolgot. Annyira jó idő volt, de tényleg. És mivel már tudok egy nagyon rövid (ez azért relatív:) utat Farnborough North-hoz, innen mentem North Camp helyett. Csak ültem a vonaton, bámultam ki az ablakon a gyönyörű zöld mindenségre és mosolyogtam magamban... ilyenkor imádom Angliát!!!

A nap gyorsan eltelt, este aztán jó hosszú sittelés várt rám... fáradt is voltam másnap az irodában...

Szépen lassan elérkezünk az utolsó hetemhez :) Miután júliusban agyonra dolgoztam magam, az utolsó pár napot lazábbra vettem az irodában is. Ami azt jelenti, hogy vasárnap nem maradtam például 8-ig, hétfő este nem mentem be dolgozni, és kedd este sem mentem vissza, szerintem hónapok után először... Szerdán pedig nem dolgoztam, mert anyu közölte velem hétfőn, hogy „Viki, mondd meg Samnek, hogy szerdán nem dolgozol, megyünk a tengerpartra.” – ööö, OK :) Így történt, hogy tegnap Boscombe gyönyörű strandján süttettem a hasam – és a süttettem itt szó szerint értendő – még ha erről akkor nem is tudtam :) Mondjuk, hogy egy kicsit vörös vagyok... pedig nem volt olyan meleg, mint hétfőn meg kedden... ééééés, amin nagyon meglepődtem: a víz hőmérséklete. Persze nem volt meleg, egyáltalán... de sokan fürödtek és én is belemerészkedtem, na meg a gyerekek és anyu is (egyedül Lisa nem igazán, dehát ő túl „posh” ahhoz, hogy a hideg óceánban fürödjön:)) Bizonyíték is van ám! :)

Ééééés végül eljött a mai nap, irány haza!!! Kicsit fáradtan ébredtem 4-kor, mert egy óra környékén feküdtem le, és előző nap sem aludtam valami sokat. Egyébként mostanában ez gyakran előfordul, hogy korán felébredek, és sehogy sem tudok visszaaludni. Például mikor Hajnival Readingbe mentünk (dél felé), 10-re állítottam be az ébresztőmet... azon ritka vasárnapok egyike lehetett volna, amikor tudok sokáig aludni... nem, Vikinek 6-kor fel kell kelnie... De sima hétköznapokon is előfordult, hogy fél 4-kor keltem, vagy éppen fél 5-kor. Nem baj, mert egyszer kínomban már a tv-t is bekapcsoltam, így pont sikerült elcsípnem a „Born to be different” hajnali ismétlését :) (ez egy tv-műsor fogyatékos, vagy "csak" tartós, súlyos betegséggel élő gyerekekről, akik ma már 10-11 évesek, és születésüktől fogva filmezik őket).

Tehát a mai nap: szakadó esőre ébredtem... és rá kellett jönnöm, hogy a bőröm nem lett kevésbé piros... bizony... az angol nap is képes leégetni az embert. Másfél év után ezt is megértük. Annyira nem bánom, hámlani azért nem fogok, annyira nem durva... legalább lett egy kis színem, és nem kell szégyenszemre albinoként hazamennem augusztus elején... Merthogy a jó időben sem voltam soha napon... anyunak azért több ideje volt a hasát süttetni :)

Vissza a reggelhez: vonattal jöttem ismét, mint télen. Profi vagyok: a bőröndöm 22,8 kg volt :)) A kézipoggyászom viszont dög nehéz, ami nem éppen esett jól piroskás vállamnak, dehát ez van. Na meg tegnap meghúztam a hátam a strandon... Yasmint folyamatosan emelgetni kellett hajóból ki-be, bérelhető nagykerekes „beach-kerekesszékbe” be, onnan ki, át a másikba... homokba le, stb... na meg a vízben sétálni vele, tartani, amikor a sekély részen vízi játékkal támad kedve játszani, amin nem tud fennmaradni... mindeközben megküzdeni a néha-néha azért előbukkanó, frusztráció okozta rossz modorral... oh, de megint eltértem a tárgytól.

Nem tudom, hogy ez a Malév-járat indul-e valaha is időben... decemberben is hasonló volt a forgatókönyv... eredetileg 9-re volt kiírva, majd közölték, hogy fél 10, végül 10 után szálltunk fel... És csomó ideig semmi tájékoztatást nem kaptunk... Nem baj, szeretem fél 5-kor elhagyni a „bázist” és este 6-kor megérkezni a másikba :) Alig várom már, hogy MÁV-vonatra szállhassak. Komolyan, az összes angol vonatokra panaszkodó angolt „tanulmányútra” küldeném Magyarországra, próbálják ki mondjuk a Pest-Szeged vonalat egy péntek délután :D Szerintem fel sem szállnának ezekre a vagonokra :D

Jó lesz otthon, illetve mostmár írhatom, hogy itthon, már félúton vagyok valahol a levegőben :) A program sűrű, de ami biztos: egy-két orvos, kozmetikus, stb... egy temetés sajnos, és unokatesómék esküvője jövő hét szombaton :) Csak szorítsatok, hogy jó idő legyen végig, megérdemlem :D

Eddig tartott a laptopom, Yasmini csípője, új sulija és az én sorsom coming soon.... És majd még a hazaútról szóló beszámolót is kiegészítem :) Itthonról nem hiszem, hogy fogok tudni írni, busy-busy napok várnak rám...

Jók legyetek!!

Hihi, csak most vettem észre, hogy nem publikáltam az előző bejegyzést, pedig már pénteken megírtam :))) Szóval olvassátok el azt először légyszi :D

No, miután legutóbb így kiqwerty-ztem magam (annak aki nem tudná, az az utazási iroda neve), ma először megpróbálom sorra venni az utóbbi 2 hónap fontosabb eseményeit, már amire emlékszem:

Franciaország – június 13-17.

Hétfő hajnali indulás, izgalom, komp, tengeri-betegség, néhányan ki is adták magukból a reggelit... Nem mondom, hogy újra szívesen elmennék... piszkosul kimerültem. Furcsa módon pont azzal küszködtem, amitől egyáltalán nem tartottam: fizikailag fáradtam el nagyon... és azok, amiktől tartottam: Yasmin viselkedése, hogy jövök majd ki a tanárokkal... ezekkel semmi gond nem volt :)

Majdnem sírva fakadtam, amikor megláttam a szállást: az egész udvar aprókavicsos, tehát 5 napig retteghettem, nehogy egy élesebb kövecske kiszúrja a kerekesszék gumiját, arról nem is beszélve, hogy iszonyú nehéz volt tolni. Következő sokk: magas lépcsőfok magába az épületbe... volt egy rámpa ugyan, ami a fiúk szobáin és fürdőszobáján keresztül vezetett, a hosszúkás épület másik, távolabbi felében (=még több kavics), aminek alján nem tudom honnan visszamaradt betontömbök és földből kiálló megnevezhetetlen valamik nehezítették a bejutást, mert mindezek pont rossz alakzatban helyezkedtek ott el – csak 5 centi kellett volna, és „félelem” nélkül juthattunk volna túl ezen a ponton. Harmadik: Yasminék szobája – három másik lánnyal volt, egy icike-picike szobában, ahol nem igazán tudott manőverezni a székkel... Negyedik: tusoló (a mienket használta, hogy ne tartsa fel a többieket az övékében) – pont befért a tusolós szék, nem túlzok, ha egy centivel szélesebb, már nem tudom bepréselni – így is ki kellett dolgoznom egy technikát :) És kb. ennyi is volt a fürdőszoba, más be sem fért, be kellett emelnem Yasmint – ide is... víz kb. 10 másodpercig folyt, folyamatosan nyomogatni kellett a gombot, ami nekem nem volt gond, Yasminnak annál inkább.

Ez volt tehát a kezdet... Én a nem tól szimpi francia tanárnővel és egy másik nővel aludtam egy szobában... valaki horkolt, nem kicsit... Első  nap bemutatkozott a francia nő, aki jött velünk mindenhova... Ott is lakott velünk végig. A kaja egész jó volt, minden nap 8-kor reggeliztünk, aztán útra keltünk, ebédre baguette volt, gyümölcs, kis csomag chips... vacsira, 7-re vissza, és általában 10-ig nem aludtak a gyerekek... A tanárokkal a folyosón üldögéltünk, iszogattunk-eszegettünk minden este. Szigorúan csak a rendre figyeltünk! :) Egész jófejek voltak, különösen egy-kettő :D

És akkor hogy mit is csináltunk: Yasmini szegényem nem sokat... várak, kilátók, stb... annyira, de annyira sajnáltam. Nem szólt egy szót sem, mondogatta, hogy milyen jól érzi magát... de szerencsétlen szinte folyamatosan, a nap 24 órájában velem volt... WC-re kétszer vitte más az 5 nap alatt... Azért korábban nem erről volt szó... egyrészt nem örült ennek egyikünk sem, másrészt viszont a terep miatt másban nem bízott... mármint nem akarta, hogy más tolja, mindig volt egy útpadka, járdaszegély, lejtő, vagy csak sima, nagyon durva macskakő, esetleg a kettő kombinációja: nagyon durva, meredek macskaköves lejtő, csöpögő esővel, hogy csússzon is (de még milyen... még én is féltem, azt hittem sosem érünk le...) Így én mindig ott voltam, ő pedig ezért hálás volt – nem bunkózott. Nem tudom már, hogy melyik nap mi volt, de tengerparton például kétszer voltunk (első alkalommal mondjuk a nap sem sütött, egy nap volt csak jó idő... a homokos partra nem tudtunk lemenni), voltunk piacon (az utolsó napi tesco-szerűség mellett talán az egyetlen, amikor majdnem teljesen a többiekkel lehetett, de ez is két szinten volt, macskakővel), voltunk tropicarium-szerűségben, de itt is kimaradtunk a legnagyobb mókából, mert ő nem tudott felülni a „buszra”, a többi pedig mind „felmenős pöri” volt, ami egyenlő volt azzal, hogy a francia nővel és velem kellett beérnie...

Utolsó este diszkó volt, de a tánctér kb. fél méterrel volt az udvar szintje felett... a kedves buszsofőrök emelték fel székestől, szintúgy le... sajnáltam, mert az összes többi gyerek rohangált le-fel... szegénykém ezt nem tehette... Jajj, nagyon vicces, ahogy a 11 évesek lassúznak: 50 méterre egymástól kb, kimerevített karokkal és lábakon, billegve, egy sorban vagy 5 pár, mint a tornaórán. Édesek voltak :)

A sofőrök egyébként nagyon csíptek engem, az egyik még táncolni is felkért, haha :))) Reggelinél és vacsinál mindig mellém ültek és kedveseket mondtak, napközben is poénkodtak. A társaságra – beleértve a tanárokat is – tényleg nem lehetett panaszom. Az egyikük hazafelé meg is ajándékozott egy kis macis kulcstartóval emlékül. Volt, aki azt mondta, hogy igazán jó meny-alapanyag vagyok, a fiának pont jó lennék :D Még a szobatársamról is kiderült, hogy ki tud bújni a szigorú köntösből, és ember tud lenni :) Miután hazajöttünk írt sms-t, hogy nagyon köszön mindent, bla-bla-bla, meg aztán sms-ben hívott meg a francia estre július elején. Az igazgató egy kicsit sok volt, nem csak nekem... mivel ő másik épületben volt, minden este rajta pörögtek a tanárok a folyosón :) Érdekes egy figura, az biztos... ahogy próbált franciául beszélni, fontoskodni,... jajj, még most is röhögök. Ha látnátok, megértenétek, hogy miért lehetetlenség komolyan venni :) Ami számomra a legidegesítőbb volt, hogy naponta 20 milliószor megkérdezte tőlem, hogy rendben vagyok/vagyunk-e, megdicsért minden alkalommal, amikor egy padkán simán felhúztam/toltam Yasmint, vagy bármi olyan terepen épségben átjuttattam, ahol egy centinél nagyobb szintkülönbség volt, és persze nagyon köszönt mindent legalább 50-szer egy nap alatt... a végén már a többiek is ezt kérdezgették poénból, hogy jól vagyok-e :) Persze ez még mindig jobb, mintha egy bunkó tuskó lett volna, de azért jóból is megárt a sok... Utána anyuéknak, Pauline-nak is a francia estén is mondta, hogy mennyire jó volt, hogy ott voltam, milyen fantasztikusan kezeltem minden helyzetet, stb... ja, merne mást mondani :) Más választásom nem volt, mindent rám hagytak, annyira félte(tté)k... Páran a kevésbé jófejek közül mondták is, hogy biztos Karenék is halálra aggódják magukat... közöltem, hogy igen, nyilván aggódnak, de abszolút megbíznak bennem, pont. Na meg ami még kiakasztott néha, ugyanez a nő: esténként kérdezte, hogy hogy bírta Yasmin, hogy ide meg ide nem tudott felmenni, stb... és hogy „Mi mondtuk Mrs Somers-nek, hogy ez lesz.” – khm... mondtam, hogy igen, pontosan tudtuk, hogy lesznek helyek, ahova nem fog tudni el-/be-/fel-/átjutni, és senki nem panaszkodik, stb... Álljon már meg a menet! :)

Oh, és a gyerekek... hát nem hiszem, hogy életemben kaptam ennyi bókot, mint kb. 20 lánytól itt az öt nap alatt. Mindenem tetszett nekik: táskám, szoknyám, pénztárcám, sálam, szandálom, stb... és a „hogy csinálod, hogy korán reggel is ilyen szép vagy?” és „de csinos vagy már megint” és társai sem maradtak el. Jajj, imádtam őket!! :) Izzie, (másik Lisa kislánya, akik néha járnak hozzánk) is cuki volt végig, folyamatosan ölelgetett, és mások is mondták, hogy majd menjek el hozzájuk látogatóba, stb. Hát arra azért nem hiszem, hogy sor kerül majd. A fiúk közül is haverok lettünk egy-kettővel. És azóta az utcán is köszönnek, hogy „szia Viki!”, ha látnak – bárcsak én is tudnám a nevüket. De képtelenség lett volna ennyi nevet megjegyezni... Jaj, Balázs, a magyar kisfiú. Csupaszív gyerek, de nekem úgy tűnt, hogy még mindig küszködik a beilleszkedéssel, és még velem is félénk volt. Egyszer jött oda hozzám, amikor a képeslapot írta – magyarul is akadnak nehézségei szegénynek, egy szót kérdezett, hogy hogy kell helyesen leírni. Ő pont abban a korban van, amikor a magyar suliban megtanulná ezeket a dolgokat...ehelyett...

Yasmin egyébként nem mindig nézte jó szemmel a gyerekek „rajongását” felém, anyu mondta is, hogy szinte látja Yasmint, amint forrong, hogy „Ő az én Vikim!”. Hát, tényleg nagyobb fun voltam a gyerekek számára, mint a tanárok – rengetegen velem akartak jönni nézelődni a kompon is, ez volt ugyanis az egyetlen hely, ahol nem voltunk szigorúan csapatokra bontva.

Kicsit zavaros, mint mindig, de ez volt Franciaország... ami miatt kimaradtam az idei itthoni Ascot-partiból, de a következőre hivatalos vagyok, ha Angolföldön tartózkodom majd :)

Portobello market – július 2.

Jajj hát ez egy nagyon jó nap volt :) Gondoltam megérdemlek egy napot, amikor senkinek nem dolgozom, csak magamnak, és még a nap is sütött. Így tehát vonatra pattantam és meg sem álltam Waterloo-ig. Egy ilyen szép napon nem akartam metrózni, így gyalog közelítettem meg a célállomást a St James parkon és a Hyde parkon keresztül. Jó kis táv volt :)

Portobello... iszonyat hangulatos maga a városrész, hát még a piac, annak, aki szereti az ilyen mindent-kirakodós jellegű dolgokat. Rengetegen voltak mondjuk, dehát ez London... El is sikerült töltenem itt az egész napot... Gazdagabb lettem néhány ruhácskával meg egy pár csizmával... extra kedvezménnyel, a blokkon szereplő összegnél is kevesebbet fizettem végül, a fiú nagyon szerette volna a számomat, de legalábbis a teljes nevemet... facebook... gondolom begyűjt így egy pár kontaktot naponta, bár erősködött, hogy nem, hát persze :D

Visszafelé is sétáltam, végül többet, mint terveztem. A „még elsétálok a következő állomásig”-ból Oxford Street lett végül, de ott annyira nem volt türelmem a tömeghez, hogy miután egy-két boltba be- és azzal a lendülettel ki is sétáltam, inkább a busz mellett döntöttem, és Waterloo felé vettem az irányt. Na meg már késő is volt, 8 óra. Hosszú nap volt, de teljesen feltöltött... amire szükségem is volt, akkor még nem tudtam mire készülök magam ellen júliusban (gondolok itt a non-stop üzemmódra).

„French café” a suliban – július 7.

Hivatalos voltam a gyerekek sulijába a kis francia estre, mindenki jött, nagymamiék is. Volt bor-üdítő, sajtok, amiket a gyerekek szolgáltak fel – negyedórás turnusokban váltották egymást a kis pincérek. Az összes osztály napja volt ez egyébként – minden teremben meg lehetett tekinteni milyen projekteket alkottak a gyerkőcök idén. Yasminéknál ez kiegészült a francia élménybeszámolóval is, igaz, főként csak képek formájában. Ismerősként üdvözöltek a tanárok :) És amúgy tök jó, hogy azóta már ha az utcán találkozom velük, akkor is megállnak, beszélünk – munkába menet már volt erre példa néhányszor :)

Ez a nap egyébként egybeesett Coralie, a legelső francia au-pairjük és annak öccse érkezésével. Hétfőig voltak itt. Szombaton és vasárnap is dolgoztam ezen a hétvégén, de szombat este átjöttem egy kis bbq-ra és egy pár italra.

Szülinap – július 15.

Ez a hét abszolút bolondok háza volt. Egyik nap sem tudtam még reggel, hogy este mi lesz... sittelés, színdarab, stb?? Merthogy sulis színdarabok voltak szerda-csütörtök-pénteken... úgy volt, hogy mennem kell, aztán mégsem, aztán mégis, aztán mégsem. Végül mehettem volna, de inkább dolgozni mentem, merthogy Clare szabadságon volt egész héten, így extra sok munka volt bent.

Ami a szülinapomat illeti... az irodás muffinos napról már az előzőekben beszámoltam. Itthon pedig hetekkel előtte már kérdezgettek, hogy menjünk-e valahova, vagy csak itthon ünnepeljünk? Egyik felem ezt szerette volna, a másik azt, mert alig megyek valahova, viszont ha az idő szép, sokkal jobb csak itthon – mindenki ihat, a gyerekek nem nyavalyognak, stb... Végül abban állapodtunk meg, hogy –mivel Yasminnak azon a pénteken is fél 8-ig sulis előadása volt – itthon maradunk, és egyszer majd elmegyünk vacsizni apuval meg anyuval hármasban.

Az idő végül nem a legjobban alakult, de legalább nem esett és nem fagytunk halálra :) Kérésemre narancsos csirke volt a menü bio saját termesztésű zöldségekkel, merthogy azokat még mindig dicsérni kell :)))) Egy kicsit pazarolt is apu aznap – az első próbálkozás a kukában landolt (pár nappal korábban visszatöltöttem rántott husis olajat a flakonba, és ezek szerint visszatettem a szekrénybe – hupsz - apu pedig rálocsolta a zöldségekre – amitől még ugyanolyan jó lett volna, dehát...)

Ja, és hogy mit kaptam: egy Links London-os patkó-medált fekete kis díszítéssel Karenéktől, Pauline-éktól pedig egy hozzá illő ezüstláncot. Ja, és Pauline-tól kaptam egy héliumos lufit is – aminek örültem, mert még sosem kaptam szülinapi lufit :) A vacsinál aztán a kutya teljesen meghülyült, ugatta a lufit, apu pedig csak arrébb szerette volna „küldeni” egy kicsit... hát meg is ölte szegényt. Pauline-on kívül senki nem gondolta, hogy direkt volt – ő viszont tök mérges lett Mattre, és megígérte, hogy kapok egy másikat hétfőn :) „szegény lány, mondta, hogy még sosem volt szülinapi lufija, te pedig kipukkasztottad”... És hétfőn délután várt is egy újabb luficska rám a garázsban :D

Ja, a gyerekektől egy-egy nagyon szép karkötőt kaptam, a kutyáktól (igen ám:) pedig egy nagyon szép sálat és egy nyakláncot – a kedvenc boltomból :)

Az este nem nyúlt hosszúra, mindenki borzasztó fáradt volt, egy idő után a pezsit sem kívántam már, és mást sem. Oh, és Pauline profiterolt csinált, az volt a tortám, aminek sokkal jobban örültem, mintha egy Waitrose-ból felkapott mű csokitortát kaptam volna :) Számomra olyasmi volt, mint a képviselőfánk. Vagy lehet, hogy az ugyanaz? :)

Sarah-szülinap – július 16.

Szombati nap volt – munka után gyors készülődés, aztán Louanne jött értem egyik barátnőjével meg Natalieval. Guildfordba mentünk Sarah szülinapi összejövetelére. Ilyenkor mindig rájövök, hogy többet kellene eljárnom, de aztán meg arra, hogy sajnálok ennyi pénzt szórakozásra költeni... Guildfordból éjfél körül visszajöttünk Camberley-be (Louanne barátnője ismét, természetesen fizettünk neki valamennyit)... és végre elmentem a Que Pasaba :) Tök jó volt. Lehet nem lennék már szingli, ha többet járnék el. Még a lányok is mondtták, hogy mennyi pasival beszélgettem, na meg az ő barátaik közül is voltak, akik szerették volna, ha megyek velük tovább... de Subway helyett inkább taxiba szálltam és hazajöttem – potom 16 fontért... az estém összesen kb. 60-70 fontba fájt, úgy, hogy egy pár italt nem is én vettem magamnak... na ezért nem jó, hogy a világ végén lakom...

Yasmini showja – július 20.

Az egyik legunalmasabb szerda este, amiben a Somers famíliának mostanság része volt... Komolyan, Pauline a felénél már azt hitte, hogy vége van, és indult volna haza... csalódottan vette tudomásul, hogy csak szünet van :) 6-tól ott voltunk már, 7-kor kezdődött és negyed 11-kor lett vége. Szerintetek?? Több kisebb show-ból állt, mindegyik korcsoportnak megvolt a maga kis előadása... de némelyik annyira rossz volt és uncsi... majdnem elaludtunk, nem vicc :D Ja, és a kutyák egy kicsit átrendezték a házat, mire hazaértünk...

Qwerty night out – július 21.

Lásd az előző bejegyzést :)

Reading Hajnival – július 24.

Utolsó talink volt a költözés előtt. Mármint ő költözött... messze el a családdal szerdán... :( Így búcsúzóul elvonatoztunk Readingbe, kicsit shoppingoltunk, ettünk-ittunk :) Nagyon jó időnk volt szerencsére, jó kis nap volt :D Oh, és örök hálám neki!!: felfedezett egy kis bicikli-gyalogutat a Farnborough North-állomáshoz (ahonnan már csak egy köpésre van a TK Maxx és a Farnborough Main)... ami azt jelenti, hogy akármikor eddig North Campre sétáltam, sokkal közelebb lett volna Farnborough North (ugyanaz a vonal), csak senki nem tudta... Jó így másfél év után :) Bár jobb később, mint soha, tényleg ezer köszönet Hajninak!!

Huh, most be kell fejeznem, majd megpróbálok még írni a reptéren/repülőn/vonaton. Nem olvastam vissza, mint ahogy mostanában sosem szoktam, tehát bocsánat a gépelési és egyéb hibákért... Remélem azért valamennyire élvezetes. Bár ez most inkább mennyiség, mint minőség attól tartok...