Au-pair vagyok Angliában

 ...a következő néhány hét/hónap...

Yasmin ugyanis gyengébb, mint valaha. Nem túlzok. De előbb írok egy kicsit az otthon töltött majdnem két hétről, aztán evezek csak szomorúbb vizekre.

Tehát a repülőn hagytam abba az írást... ahol egyébként folyamatosan rugdosta a mögöttem ülő kisfiú az ülést - ha éppen nem, akkor a lehajtható kisasztalt verte ütemre... annak ellenére, hogy anyukáját többször is illedelmesen megkértem, hogy állítsa le a kölyköt... Mellettem pedig egy népes albán család két tinikorú nőtagja visítozott, és néha hozzám is szóltak... A BKV-ban és a MÁV-ban „sem csalódtam”, tehát élmény volt a hazaút...

Anyuskámék vártak rám Szegeden, fincsi kaláccsal fogadtak. Itt kezdődött meg kéthetes zabálásom...

A lányok a már megszokottnak számító (bár nem tudom miért kapok mindig:) tortával kopogtattak csütörtök este:

Nem írom le a napi programjaimat részletesen, mert uncsi volna, és már nem is emlékszem. Voltam temetésen, mindenféle orvosoknál, strandon, találkoztam rokonokkal, barátokkal, régen nem látott ismerősökkel, Orsikával nagyon sok időt töltöttem, de persze unokatesómék esküvője volt a fő program 13-án :) Annyira jó volt :) Ja, és az egyik legjobb a dolog a „holiday” alatt az időjárás volt: SOHA NEM VOLT RAJTAM PULCSI VAGY KARDIGÁN!!!!!! Még farmer sem!! Még éjjel sem, annyira nagyon jó idő volt!!! Hőség, forróság... ezek a fogalmak Európa ezen részén (Angliában úgy értem) ismeretlenek... Olyan vagyok, mint egy napelemes kerti lámpa: úgy érzem, hogy ez a két hét folyamatos napsütés teljesen feltöltött :)))) Így hátha vissza tudok állni Duracell-nyuszi-üzemmódra anélkül, hogy bekattannék :D

Néhány képet beteszek most, mert ki tudja mikor jutok oda, hogy feltöltsem őket... Mondjuk nincs olyan rengeteg kép, nem sokszor volt nálam a fényképező, vagy ha nálam is volt, nem vettem elő... most még az átlagosnál is jobban "nem-szeretem-ha-fényképeznek"-időket élek, na meg amúgy is mindig lusta vagyok másokat/bármit is fényképezni, a kettő együtt pedig nem jó páros...

Orsikával indulóban (van egy "hasonló" képünk úgy 18 évvel ezelőttről - suliba és oviba indulva:) 

 Első szombat este :)

Második szombat este - Orsikával és Anyuskámmal - én persze magyarázok

Nagynénémmel és Orsikával - gyönyörű helyen volt a lagzi - bár a tó itt nem látszik

A visszautam is hasonló volt: közvetlenül előttem ült három gyerek, szerintem úgy 3-7 évesek lehettek, anyuék mellettem. Kiabálás, potyogó játékok, ficánkolás... És mögöttem kettővel is kisgyerek... Nyilván most még könnyen jár a szám, hogy a szülők miért nem fegyelmezik meg azt a gyereket ha repülésre adják a fejüket... aztán majd meglátom, hogy nem is olyan egyszerű. Valószínűleg. Azt teljes mértékben megértem, hogy egy x hónapos babának nem tudja elmagyarázni anyu, hogy ne üvöltsön, mert nem „illik” – gondolom ő örülne a legjobban, ha nyugodtan utazna szegény bébi...  (babóca is volt kettő a gépen) DE! Egy 3-4 éves gyereknek például szerintem már tudnia kellene legalább egy kicsit viselkedni – még ha nem is érti miért kell csendesebben aktívkodni. Nem azt mondom, hogy ne játsszanak, és lakattal a szájukon, mozdulatlanul üljenek végig 2-2,5 órát ... de a volume nem mindegy, nagyon nem...

Sebaj, túléltem, épségben leszálltunk. A bőröndöm egyébként most is 22,8 kg volt :) Kérdeztem a nénit, mennyit engedne még, azt mondta, ő akár egy kilót is, de mindenkinek jobb, ha ilyen ügyesen pakol az ember, mint én, és 23 kg az a csomag, vagy alatta :) Kicsit egyébként késve indultunk, aztán Londonba érve hallottam és „láttam” a 17 fokot... így landolás után gyorsan a megváltozott időjárási körülményekhez igazítottam az öltözékemet :) A késés ellenére pont elértem a vonatomat, az állomáson pedig Bert és Pauline vártak rám – pont vacsiról tartottak hazafelé, útba estem :)

Ma reggel 7-kor aztán elindult a móka...

A ház állapota nem annyira vészes, mint gondoltam – Pauline vasalt egy keveset valamikor, és porszívózott is, és a műtét előtt még anyu is csinált egy-két dolgot. Azért persze meglátszik, hogy nem voltam itt, lesz mit behozni...

És akkor Yasmin... Arról még azt hiszem írtam anno, hogy van két orvos, akik közül valamelyik majd megműti valamikor. Hát ez a valamikor nem is olyan régen dőlt el, július közepén. Igen, az augusztus 9-i dátum... Nem csoda, hogy mindenki tök stresszes volt, az orvos titkárnője heteken keresztül hitegette Karent, aki már nagyon bepipult a végére. De kellett az augusztusi időpont, így nem tehetett mást – várt. Ettől függött például, hogy tuti mennek-e haza anyu szüleihez Dél-Afrikába februárban, függőben volt az augusztusra foglalt fizioja Oxfordban, stb... és rengeteg elintézni-, beszereznivaló van egy ilyen műtét előtt-után... nem szerencsés alig pár héttel előtte megtudni, hogy akkor lesz-e vagy nem... mégis így történt. Mindezek azonban eltörpülnek amellett, hogy milyen érzés lehetett ez szegény Yasmininak. Sokkal jobban félt ettől a műtéttől, mint a tavalyi USA-ban végzett SDR-től – ami valljuk be, ugyancsak nem egy sérvműtéttel felérő kis beavatkozás. (Azért példálozok a sérvvel, mert az nekem is volt, ötödikes koromban, szeptemberben, péntek 13-án, ami mellesleg Yasmini szülinapja, ez most jut eszembe:). Szóval egyetértek Yasminnal, egyiket sem választanám: kihagynám a gerincműtétet, ahol elvagdosnak pár ideget... és passzolnám a csípőműtétet is, ahol először eltörik a combcsontodat és kikapnak belőle egy darabot... Ja, azt elfelejtettem, hogy míg a tavalyi SDR az ő döntésük volt – csak hogy javítsák Yasmini esélyeit a függetlenségre, a mostani műtét kellett. Nem volt választásuk. Ha nem most, akkor tavasszal. Szegény mondogatta, hogy nem akarja, nem is fáj, stb... de állítólag 1-2 éven belül már maga az ülés is fájdalmat okozott volna neki... minél hamarabb, annál jobb. És így talán nem kell annyit kihagynia az új suliban...

Mindig elgondolkozom, hogy milyen piti dolgokon vagyunk képesek problémázni... és itt van ez a szerencsétlen kislány, aki most lesz 12, túl a jó ég tudja hanyadik műtéten, és még mennyi vár rá életében. Min keresztül nem megy nap mint nap gyerekként??? Már többet szenvedett, mint bármelyikünk egész életében... Küzd önmagával, velünk, a suliban, itthon, a fiziosokkal, a „barátokkal” – lelkileg és fizikailag többet tűr, mint Te vagy én. Elvisel mindent, ami jön, mást nem tehet. Nem csoda, hogy néha kiborul, eltörik a mécses, netán nem a megfelelő stílusban, hangnemben kér vagy szól az emberhez. Az utóbbi néhány hónapban ezek rendesen elszaporodtak... de ez is érthető. Mindent azért persze nem néznek/nézünk el neki most sem, de nagyon nehéz meghúzni a határt, higgyétek el!!

Tehát múlt hét kedden megműtötték, a kórházból hétfőn engedték ki. Mozdulni nem nagyon tud még, ülni már igen, de nem sokáig. Anyu vagy apu vele alszik, mert legkevesebb óránként más pozícióba kell helyezni, sehogy nem kényelmes szegénynek. Ma reggel volt az első olyan, hogy anyunak 6 körül sikerült úgy „beállítani”, hogy fél 9-ig aludt. Eddig sosem aludt egy óránál többet egy huzamban, és mindig legkésőbb fél 7–kor felkelt. A régi kerekesszékébe nem tud beleülni... kaptak kölcsön egy óriási kórházit, amibe ma ült bele először. A folyó és egyéb ügyeit egy „lyukas” kerekesszékben intézi mióta itthon van, vagy pelenkába – csak most kezdi újra érezni, hogy mikor kell... Az állítható, fa napozóágy a nappali közepére költözött ideiglenesen. Mivel naponta többször kell testhelyzetet változtatnia, ez is hasznos – más szögben ül/fekszik ezen, mint a kanapén, vagy mint a székben. De mint mondtam, magától nem tud mozdulni és nem is mozdulhat... mindenhez két ember kell!!! Anyu fogja a karjai alatt, én pedig a lábait – próbálom megtartani a „kényelmes szöget”, és nem 10 centivel feljebb emelni őket... Ma jó voltam :) De nagyon félek hozzányúlni. Érintés nélkül is mondja, hogy érzi a „szöget” a lábában – mert ugye az is van, valahogy össze kellett rakni az elört és megrövidített csontot...

Az én fájdalmam semmi az övéhez képest, de a hátammal vigyáznom kell. A tengerparti emelgetések óta fáj egy ponton, otthon sem sikerült kipihennem... most pedig azt hiszem extra nagy igénybevételnek lesz kitéve szegény... Tudom, láb hajlít, és hajolás helyett egyenes derékkal csinál mindent :) Eddig is erre törekedtem mindig :)

Szegény annyira nagyon gyenge. Én teljesen le vagyok döbbenve... Nem tudom hány hónap kell majd, hogy visszanyerje a régi erejét. Egy év is lehet. Én ennyire gyengének még nem láttam, az tuti... és most 6 hétig nem terhelheti a lábát. Addig mindenhova emeljük – egyelőre így áll a dolog... Tehát addig állandóan két embernek otthon kell lennie vele. Pauline-ék már nem bírják... Bert így is sokat segít, összerakták Yasmini szekrényét, asztalát Sebastiannal, mire kijött a kórházból. Sebastianról is ódákat lehetne zengeni, annyira jólelkű ez a kissrác. Ma is például csomót játszott Yasminnal, és gyerek létére ugyanolyan okosan kezeli Yasmin hangulatváltozásait, mint mi. Na de vissza a kétemberes „melóra”, ez itt a lényeg most – a munkaóráim szempontjából legalábbis. Mivel apu fesztiválozni megy a hétvégén Sebastiannal (szegénynek tavaly sem és idén sem volt igazi „holiday” – tudom, Yasminnak sem...) – szóval mivel a fiúk lelépnek 3 napra, egész hétvégén kellek, így a Qwerty-nek még nélkülöznie kell egy darabig. Bár úgy néz ki, hogy holnap be tudok menni kb. 11 és 4 között, mert anyunak lesz segítsége egy pár órára. De szombaton egész nap kellek (lehet, hogy bevisszük Yasmint Camberley-be, attól függ, hogy holnap hogy bírja a székben a vízparton, szeretné nézni a fiúkat wakeboardozás közben – apuék onnan egyenesen fesztiválozni mennek). Tehát szombat reggel 7 és este 9 között szolgálatban leszek valószínűleg, aztán vasárnap 7-től 10-ig, majd 2-től kb. estig megint – mert jön Lisa egy kicsit délelőtt. Ezek tehát a hétvégi „terveim”... Jövő héten pedig valószínűleg minden reggel 7-re jövök, mint ahogy eddig is, és kb. 1-2-ig ott leszek, aztán megyek irodázni... Eddig legalábbis így áll a dolog.

Tényleg nagyon ijesztő a gyengesége. A kedve szerencsére a nap nagy részében tűrhető volt, örült nekem nagyon. Ezerszer kellett odamennem megölelni, de annyira félek hozzányúlni!! Remélem időben el tudja kezdeni a sulit, senki nem tudja még, mi lesz néhány hét múlva... Apropó új suli... ugye mondtam mennyire örültünk, hogy megszabadultunk a régitől... ahol utoljára még bealakítottak a sportnappal... Yasmin – mint ahogy két éve is – járókerettel szerette volna (az itthoniak unszolására) megtenni a futóverseny távját, legyen az 60m vagy akár 100m. Az idei 100m volt – a suliban azonban nem akarták engedni. Először egyáltalán, aztán hogy majd akkor lerövidítik neki a távot, előrehozzák a célvonalat, stb... A jó ég tudja hányszor mentek be anyuék emiatt is, vitatkozni, hogy ugyan hagyják már, hogy egyszer az életben azt csinálhassa, amit a többiek. Végül így lett, de én lemaradtam róla, majdnem apu is, mert reggel az volt, hogy elmarad, aztán mégsem, ekkor lesz, akkor lesz, végül tök korán volt, így alig látta valaki... de Nektek itt egy kis video:

És ha van időtök/kedvetek, nézzetek rá Yasmin blogjára is: yasminsomers.wordpress.com/

Képzeljétek, lehet, hogy az új suli sem lesz jobb kirekesztés-szempontból... már most megy az értekezés a különböző kirándulásokról – mégsem tűnnek annyira el- és befogadónak, mint ahogy azt ígérték... de ez új sztori lesz...

A régi suli pedig még mindig „kísért”, illetve nem is a suli, hanem az egyik volt osztálytárs, akinek a haverja (szintén osztálytárs) múltkor már facebookon megalázta Yasmint... ma tehát egy másik díszpinty írt rá Yasminra chaten, csak annyit írok, hogy a retardált, f*cking, kerekesszék és hasonló szavak szerepeltek benne. Javasoltam, hogy mentsük el a képernyőt, így is lett, apu valószínűleg tájékoztatja majd a szülőket, mivel is tölti idejét a kicsifiú a szünidőben... kis paraszt.

Az a baj, hogy annyi minden van, amit még Yasminról írhatnék. Sztorizhatnék, vannak még a fentiekhez hasonló „finomságok”, írhatnék többet a mindennapokról, például hogy mennyire érzékeny lett a zajra, a hangoskodásra, stb... De szerintem nagyjából már látjátok, hogyan is zajlik az élet errefelé mostanában... azt pedig, hogy szegénykémben mi zajlik, csak ő tudhatja... szerintem még ő sem...

Húú, úgy látom magamra már nem jut idő (mint általában:), már késő van, és álmos vagyok. Ma pedig nem is mentem irodázni, gondoltam inkább még rápihenek az elkövetkezendő napokra-hetekre... bár ha nem szakadt volna EGÉSZ NAP az eső, talán bementem volna. Nem baj, így legalább pótoltam az elmaradásaim egy részét is. Képeket majd töltök fel, hátha lesz időm hétvégén, akár náluk. Azért nem fogok minden nap egész nap takarítani meg vasalni gondolom...