Adhattam volna kreatívabb címet is, de nem láttam szükségét. Így is mindent elmond... nyugi, lassan megértitek :)

Azt hiszem, ha most, szombat este fél 12-kor nem kezdek el pötyögni, akkor soha nem tudjátok meg a nagy hírt. A többi „partiról”, mint a szülinapi bbq, a Hajninál töltött hétvégém, a londoni Csík-koncert, a Thorpe park, a múlt heti bonfire party – majd később beszámolok, a szürkének, stressz- és rohanásmentesnek egyáltalán nem mondható hétköznapok mellett...

Aki olvasta az előző bejegyzésemet, az érezhette, hogy nem egészen érzem már annyira jól magam, mint az elején, és igazából alig várom, hogy továbblépjek. És ez úgy gondolom valahol természetes is. Erre már csak rásegít a saját magam által diktált tempó, az állandó munka... de itthon sem szeretek lenni. Utálom, hogy senki nincs itt, amikor felkelek, nincs kihez szólni, amikor lefekszem aludni. Amennyire élveztem eleinte, hogy magamon kívül senkihez nem kell alkalmazkodnom, mindent odapakolok, ahova akarok, stb... mostanra teljesen befordultam ettől. Soha nem éltem egyedül, most pedig már lassan két éve tengődöm a világ végén egy garázs felett. Félre ne értsetek, magával a helyiséggel az ég világon semmi baj nincs, sőőőőt. Csak az a csend ne lenne olyan ordító...

Így inkább egész nap elfoglalom magam reggel háromnegyed 7-től este 10-ig... Persze ez sem jó, a végtelenségig nem lehet ezt csinálni. És – ahogy Natalie mondta egyszer – azért sem találkozom emberekkel, mert mindig az irodában vagyok, vagy a gyerekekkel... és ez így van... amolyan ördögi kör ez. Tudom, hogy el kellene járnom ide-oda, hogy „barátokat” szerezzek, akikkel aztán lehet bandázni. De most úgy érzem, hogy az önbizalmam ismét a béka feneke felé közelít... leginkább nem akarok menni sehova, de otthon sem akarok „semmitteni”, így marad az iroda, ahol mindig van munka, lehet nevetgélni, esténként jókat beszélgetni. és még fizetnek is érte. Igen, a pénz, amit nem kellene hajszolni, de csak szüksége van rá az embernek ebben a könyörtelen világban... főleg most, hogy a kocsival azért megnőttek a kiadásaim... Jamie, na meg az egyik barátja... sorozatosan próbáltak kimozdítani, mindig majdnem mentem, aztán mégsem. Győzött a lustaság, a butaság.

Hetek, talán hónapok óta már minden reggel ez futott át az agyamon, hogy „nyugi, már nem sok van hátra - most felkelsz, átmész, segítesz Yasminnak, eldobod Sebastiant suliba, kitakarítod a házat, amiből a kutyák miatt fél órával később már semmi sem fog látszani – de nyugi, mert mindezek, a kötelező rossz elvégzése után végre mehetsz az irodába, ahova mindig csak beesel, amikor tudsz – maradsz ameddig tudsz, hogy aztán ismét itthon tedd hasznossá magad – és aztán újra rohanhatsz az irodába, vagy sittelhetsz este, az még nagyobb fun :)”

A baj csak az, hogy nagyon sokszor azt érzem, hogy egyáltalán nem akarok már itt lenni. Ennek több oka van: a kutyák (az egyik mindent megrág-tönkretesz-kivisz-behoz, a másik meg még mindig egy picsogó bébi, és az is marad... ami közös, hogy mindketten bemocskolnak mindent, kedvencük a frissen húzott ágynemű – a nappaliban folyó fogócskáról és morgós harcokról már nem is beszélve, amikben természetesen Pauline kutyája is partner). Alapvetően minden olyan dolog, ami mindig is idegesített, most még jobban idegesít – és a „nyugi, nem a te házad, ezért fizetnek” már nem működik – beszélek itt például a kutyákról, vagy a hihetetlen módon megrakott kukáról és társairól. És idevehetem Yasminit is, az állandó hajsimogatást, és az olyan szokásait, aminek egy részéről szegényem nem tehet, a másik részén viszont igenis képes volna változtatni!! Nem segítenek a gyakori viták sem mostanában, vagy csak hallgatni, hogy mások vitatkoznak (gondolom kitaláljátok, hogy ki az állandó főszereplője ezeknek), na meg emelgetni Yasmint – a hátam már érzi... és ismét mindennapossá váltak a régi gondok, amik megoldása egy 12 évesnél már kicsit nehézkesebb művelet, mint egy 2 évesnél...

És ismét nem szeretném, ha bárki is félreértene, még most is életem legjobb döntésének tartom, hogy lassan két éve anno őket választottam (na meg hogy ők is engem:), és borzasztó sok hálával tartozom az egész családnak. A kezdetektől fogva ott segítenek, ahol tudnak. A laptoptól kezdve, amivel apu egyszercsak hazaállított, hogy majd részletekben kifizetem, a qwerty-s munkáig mindenben a segítségemre voltak/vannak. Emiatt is érzem rosszul magam, hogy állandóan az irodába rohanok/rohannék, szinte menekülök, holott elvileg még ők az elsők. „Bűntudatom” van, emiatt – főleg, mert ugyebár ha ők nincsenek, iroda sem lenne. Mintha visszaélnék a lehetőséggel az ő kárukra – tudom, hogy nem egészen erről van szó, csak rossz, hogy úgy érzem, ha tehetném, jövő héttől már csak a qwerty-nél dolgoznék. De nyilván nem állhattam elő (és nem is mondtam volna ilyet soha), hogy „na jó, akkor ide nekem azzal a full-time-os irodai munkával, amit beígértél, és akkor én ezennel itt nálatok be is fejeztem, keressetek mást...” Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy megismertem ezt a fantasztikus családot – és ezt hála istennek ők is tudják. Így nem is volt probléma, amikor hétfőn szóba hoztam anyunak, hogy mi is lesz jövőre...

Márciussal indítottam – csak rákérdeztem, hogy mikor pontosítjuk, hogy hol legyen a vége... Aztán szóba került, hogy nem igazán érzem magam jól – nyilván látszik rajtam és beszélgettünk is már erről nem egyszer. Yasmin új suli miatt megváltozott viselkedése csak ront a már amúgy is kemény helyzeten... anyu is nagyon kivolt, mielőtt nekivágott Nepálnak. Szerintem az volt eddigi életük mélypontja, és sokszor úgy éreztem, hogy az enyém is... Egyszerűen kezelhetetlen volt Yasmin – gonosz, undok, akaratos... Karen akkortájt pakolászott fent, és talált régi fényképeket – szerinte eltűnt Yasmin szeméből a kislánykori báj, a csillogás, és már a tekintete is gonoszkodó, hiába mosolyog... és ez sajnos tényleg így van... A lényeg, hogy mindenki elég nehéz időszakon ment keresztül, Sebastian az, aki az egész családban tartotta a lelket és egy kis vidámságot hoz(ott) az életü(n)kbe. Mondtam is anyunak, hogy emlékszik-e, hogy tavaly mindig ment a vicces piszkálódás, nevetgélés, poénkodás, nekem is minden napi bejegyzésem tartalmazott valami humoros beszólást akkoriban... mostanság pedig mindenki ideges, stresszel, rohan, ezt csináld-azt csináld, haladjál, Yasmin be van táblázva sulival meg fizioval reggeltől estig, csoda, hogy házira van ideje (bár az a mennyiség, amit az angol sulikban adnak...)  - és azért azt is szem előtt kell tartani, hogy ő sokkal hamarabb fárad, mint te vagy én. Azért mondtam anyunak, hogy nyilván tudom, hogy ő lenne a legboldogabb, ha visszakaphatná a tavalyi hangulatot... 

Hát jól eltértem a fő témától... Tehát ott tartottunk, hogy nem érzem jól magam, és ez nem csak valami átmeneti állapot. Váltás kell, több kell. Az övéké helyett saját élet, több önállóság. Anyu is mondta, hogy nem szeretné, ha azt érezném, hogy maradnom kell márciusig, mert nyáron vagy tavasszal vagy nem is tudom mikor már megígértem, hogy Dél-Afrika miatt maradok. Hát igen, már kezdtem megbánni, hogy akkor igent mondtam – ezt is mondtam. És belegondolni minden nap, hogy már csak x hónap... sok, túl sok... kezdtem az ígéretem súlya alatt összeroppanni. Elmondtam mindent, amiket fent leírtam, újdonságot egyik sem jelentett neki. Jó, hogy „közös életünk” legelejétől fogva teljesen nyíltan beszéltünk mindenről, így egyáltalán nem esett nehezünkre a mostani beszélgetés sem. Mondtam azt is, hogy mivel Yasminnál sosem lehet tudni, milyen hangulatban van/lesz a közeljövőben... nem szeretném, ha a sorozatos viták, akarva-akaratlanul is megmérgeznék a kapcsolatunkat vele és apuval tavaszig. Mert persze tudják ők, hogy milyen Yasmin, de attól még csak az egyetlen kislányuk, én pedig csak  én vagyok. És fogy a türelmem... Kár volna a két évért, inkább emlékezzünk a szépre... Anyu is mondta, hogy egyetért, és ne érezzem magam rosszul emiatt, abszolút megérti, hogy mi játszódik le bennem. Szó szót követett, aztán végül megegyeztünk, hogy karácsonyra hazamegyek, és már nem ide jövök vissza. Illetve még ide, de már csak a cuccaimért :)

Ennyi tehát a nagy hír, ami tényleg nagy. És hetek után végre mosolygok. Álmomban sem gondoltam volna a beszélgetés elején, hogy ilyen eredményre sikerül jutnunk :) Annyira megkönnyebbültem!!! Most egy kicsit megint bűntudatom van, amiért így örülök annak, hogy korábban elmegyek. Pont a nagy beszélgetés előtt, amikor a fenti bizonyos takaríthatatlan fürdőt próbáltam tisztára varázsolni, gondolkodtam, hogy mennyi hét van még márciusig, elkezdhetek-e már visszaszámolni, hogy életemben hányszor kell még ezt csinálnom? Tudjátok, hogy a vasalást, porszívózást, stb. nem bánom, és a többi fürdőt sem, de ezt...

Aput lényegében kész tények elé állítottuk. Vicces volt, mert mivel napközben tárgyalásai voltak, csak fél infokból értesült Karentől, és azt hitte, hogy már jövő héten el akarok menni :) Így is adott volna az irodában munkát, az a vicces  - mert amikor mondta, hogy ott tuti minden rendben lesz, akkor anyu még nem volt otthon, elkezdtünk dumálni, én pedig nem tudtam, hogy ő előtte anyutól úgy értette, hogy már rögtön lelépek :) Sajnálja, egyértelműen Yasmint nevezi meg oknak, mondtam, hogy a sok vita nyilván nem segít, de azért van itt más is, amiből elegem van :D

Karen egyébként tényleg nagyon rendes volt, mondta, hogy mennyire tökéletes voltam/vagyok, és hogy jó magasra tettem a lécet, az tuti. Meg hogy ugye tudom, hogy január után is bármikor számíthatok rájuk, akár az éjszaka közepén is... Azért ez megnyugtató egy idegen országban... Oh, annyi mindent mondtunk, de fele nem jut már eszembe.

Azt még gyorsan leírom, hogy a gyerekeknek nem akarták elmondani a hétvégéig, de aztán csütörtök este valahogy szóba jött... Sebastian sajnálja, de igazából neki mindig mindegy volt, hogy ki van :) Yasmin miatt nem akartunk nagy ügyet csinálni belőle... hát... nem tudom mennyire sikerült. Tegnap én mentem érte a suliba, onnan Lisaáig itatta az egereket a kocsiban, hogy gondoljam meg magam, biztos csak miatta megyek el hamarabb, miért nem mondom meg az igazat... ő nagyon szeret, miért nem mondtam el korábban, megígértem, hogy nem titkolózom előtte... dehát Karen akarta nekik elmondani...

Elvittem a lányokat vásárolni, illetve kidobtam őket és hazajöttem Sebastianhoz, mert anyuék rugbyre mentek. Igen, este sitteltem, ekkor jött a második adag Yasmintól. Nagyon nyűgös volt már, felét nem gondolta komolyan szerintem, amit mondott... kicsit olyan volt, mint mikor anyuval volt kemény, mielőtt Nepálba ment... ez a „ha már itthagysz”-durvaság... Lehet, hogy karácsony előtt nagyobb dózisban kapom majd. Hogy én csak úgy meghozok egy ilyen döntést anélkül hogy más sorsát figyelembe venném, csak magamra gondolok... a következő pillanatban még jobban imád, miért nem maradok még, csak pár hét, még meggondolhatom magam... Újra és újra sírni kezdett, jobban mondva le sem állt, mint a kocsiban délután... Megígérem-e, hogy biztos nem hagyom el az országot? Láthat-e minden nap? (Hát sajnos nem...) Miért nem? Akkor majd ír napi 25 smst... De miért nem jövök minden nap? Jövök-e azért néha majd vacsorára, vagy csak úgy? Persze, most azt mondom, hogy majd meglátogatom, de ő tudja, hogy csak kisétálok az életéből és nem leszek rá kíváncsi később, pedig ő úgy szeret engem. Úgy megsajnáltam, be kellett mellé feküdnöm az ágyba (mostanában mindig be kell, amikor sittelek), ölelgetett... Miért mondja mindenki, hogy január jó a tiszta lappal kezdésre? Uh, nem volt könnyű. Remélem hétfőn már nem beszélünk sokat róla. Azért én is elérzékenyülök, szeretem ezeket a kis lükéket, meg a nagyokat is :D Mindig is azt mondtam, hogy biztos nagyon sírni fogok, ha innen elmegyek. Pauline is mindig ezt mondta, tegnap pedig közölte, hogy aznap tuti nem festi ki a szemét :D

Húúú, hát egy jó nagy dióhéjban ennyi. A következő lány keresése már folyamatban, anyu talált is valakit, egy magyar lányt. A tanulmányai is fogyatékos gyerekekhez kapcsolódnak, ennyit tudok róla egyelőre. Pedig mondtam, hogy nem szeretném, ha magyar lány jönne, mert én akarok lenni az egyetlen magyar au-pair, akire évtizedek múlva visszaemlékeznek :)) Dehát nincs mit tenni, hiába, mi vagyunk a legjobbak :) Akárki is jön, „könnyebb” dolga lesz, mert reggelente nem kell Yasminnak segítenie, csak megcsinálni Sebastian uzsiját meg segíteni kipakolni a kocsiba. A délutáni feladatok gondolom ugyanazok lesznek. Yasmin egyébként nem akart senkit, de mivel nem elég önálló, muszáj mellé valaki... főleg mikor anyu nincs itt... apu már nem szívesen fürdeti, stb, teljesen érthető okokból. Ja, és Sebastian suliba szállítása... lehet, hogy Pauline vagy Bert fogja vinni reggelente, és továbbra is én hozom haza. Apu lesz a főnököm, fél órára minden nap elugrom... persze gondolom annyival hosszabb lenne aztán a munkaidőm, vagy nem tudom. Ez még nem biztos, hogy így lesz. Yasmin gondolom nem kicsit akadna ki azon, hogy Sebastiannal minden nap találkoznék... Ja, és az viszont már tuti, hogy amíg Dél-Afrikába mennek, itt fogok aludni a vendégszobában, és vigyázok a drága kutyákra, na meg a házra... Az új lány pedig napközben lesz velük. Mázlista :)

A következő, legfontosabb feladat tehát a lakás-kérdés megoldása januártól – rajta vagyok :) És szépen lassan, decemberben elkezdhetek dobozokat gyűjteni és pakolászni is... van mit basszus. Nem tudom hányat kell majd fordulni a kicsi kocsival :D

Örüljetek velem! Ez is úgy hangzik most, mintha olyan rossz sorsom volna itt. Pedig nem, ti is tudjátok, hogy ők hivatalosan is Anglia legjobb host-családja. De ahogy anyunak is mondtam, szerintem engem ennyi idő au-pairségre „programoztak”, kezd lejárni... Ő is mondta, hogy Yasmin is azért engedett meg mostanában annyit velem szemben is, mint az anyjával szemben, mert már annyira az életük része vagyok, hogy úgy gondolja, hogy mondhat, tehet, akármit, én szeretni fogom és elnézem. És hát, igaza is van. Mint mindig :D De ebbe nem szeretnék újra belemerülni, mert két óra van, és holnap megyek Londonba. Találkozom egy nagyon kedves volt osztálytárssal, este pedig Kiss Ádámra és Felmérire megyek! Oh, jövő héten pedig Red Hot Chili Peppers koncertre Birminghambe Hajnival!! :) Majd egy későbbi, hosszabb (igen, ennél is) bejegyzésben elmesélem, hogy NEM sikerült Coldplay-koncertjegyeket vennem, úgy, hogy a jegyek eladásának legelső pillanatától kezdve a gép mellett ültem... hiába...

Jók legyetek! Remélem karácsony előtt még írok J

Ha nem, boldog karácsonyt mindenkinek!! :)

Na jó, nyugi, ezt azért én sem gondoltam komolyan :D