Először számolhatok be arról, hogy szinte sikerült végigaludnom az éjszakát, még ha az idő nagy részében keresztben is kellett feküdnöm az ágyon, csak hogy őnagysága is elférjen. Mondjuk megint nehezen ment az elalvás... na nem azért mert nem voltam álmos, hanem mert Karennel sokáig sms-eztünk. Ugyanis este még megtaláltam a Camberley News online változatában a Yasminról szóló cikket: http://www.getsurrey.co.uk/news/s/2076782_usa_trip_could_change_yasmins_life, és kitettem a facebookra. Karen írta, hogy felolvasta Yasminnak félálomban a műtét után, és hogy nagyon örült :) Legalább ennek tudott, mert szegénynek pokoli fájdalmai vannak és kutyául érzi magát. Karenék ugyanúgy, tényleg borzasztó lehet így látni a gyerekedet...
A mai blogból én is megtudtam részleteket, amiket nyilván nem akart sms-ben megírni Karen: például, hogy a műtét előtt Yasmin többször is mondta, hogy inkább nem akarja. Gondolom a péntekihez hasonló kiborulások voltak, csak hevesebbek. Szegénykém, nem csoda, hogy rettegett... a műtét közben kaptak egy külön szobát, ahol nyugodtan várakozhattak, és óránként beszámoltak nekik Yasmin állapotáról. A végén Dr. Park szólt nekik, hogy hamarosan bemehetnek hozzá, először Karen. Ami ekkor jött, az talán még a tehetetlen várakozásnál is rosszabb lehetett: addig nem akarták felvinni az intenzívre, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy mindkét lábát és a lábujjait tudja mozgatni. Nehéz volt: egyrészt ébren tartani, másrészt mozgásra bírni abban az állapotban. A jobb lába ment is, a bal viszont nem akart megmozdulni. Már hívtak egy másik neurológust is, amikor is a nővér tett egy utolsó próbát és hangosan rászólt Yasminra, hogy „Gyerünk Yasmin, Dr. Park azt akarja, hogy mozgasd a bal lábad!” És bár ha csak egy kicsit is, de megmozdította. Matt szerint „csak” kb. negyed óra volt, de nekik egy örökkévalóság...
Tehát reggel nem túl fitten 8 előtt ébredtem. Kutyát sétáltattam, aztán elkészültem és fél 10 fele elmentünk Pauline-nal Tesco-zni. Illetve csak elvitt, mert külön utakon jártunk. Tudom, hogy minden nap leírom, de iszonyat szövege van. A tegnapi vacsinál is néztem nagyokat :) Mesélt, hogy miket sportolt régen, milyen tanfolyamokra járt (asztrológia, grafológia), mert gondolkodott, hogy beiratkozik a „Számítógépes tanfolyam idiótáknak” nevű kurzusra, szerinte pont neki való :)) Mondta, hogy milyen jól kijön a rákokkal (Lynne is az), aztán megkérdezte, hogy én mi vagyok. Mikor mondtam, hogy én is rák, akkor mondta, hogy „Hát akkor ezért kedvellek én ennyire.” :D Mesélt megint egy csomó vicceset, meglepőt, érdekeset.
Negyed 12 fele hazaértünk, Bert éppen a kis fürdőszobából szerelte le a még mozdítható darabokat. Megmutattam neki a nyomtatott Camberley News-ban Yasminékat (abban egy másik fotó szerepel, nem az, ami a neten, sőt, még a cím is más), aztán a bankot útba ejtve elmentem dolgozni. Ma már sokkal nyugisabb volt bent, gyorsan el is telt az öt és fél óra. Fél 6-ig voltam, mert Natalie haza tudott hozni (különben lefagytam volna a bicikliről), és holnap reggel el tud vinni. Képzeljétek, most először találtam magyarokat!! Nem jelent semmit, de akkor nagyon megörültem.
Hazaértem, betettem egy pizzát, majd How I met your mothert nézve elfogyasztottam. Aztán netezgettem, blogot írtam. Most írt Karen, hogy átvitték a gyerek-kórterembe, és úgy tűnik, hogy a körülményekhez képest nagyon jól van. Reméljük így is marad, bár Libby-ből és Franny-ből kiindulva ilyenkor még igencsak hullámzó az állapotuk...
Ez nem illik ide, csak mindeközben ment a tv, és megütötte a fülemet, hogy „magyar szalámi”. Egy dokumentumfilmben hangzott el, ami az új-zélandi reptér vámőreinek munkáját mutatja be. Hazánk három díszpéldánya voltak az egyik „kisriport” főszereplői... Pick szalámit szerettek volna elvámolás nélkül bevinni. Ismét csak nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek azon, amit láttam/hallottam. Inkább sírnunk kellene azt hiszem, hogy világszerte ilyen emberek égetnek bennünket...
Na de erről ennyit, vissza az izgi estémhez: tusoltam, How I met your mothert néztem, facebookon beszéltem Karennel, mert Yasmini aludt, így nem skype-oltunk, hogy ne hangoskodjunk. Aztán egyszer felhívtak anyusék, jó kis augusztus 20-i hangulatban. Rövidre fogtuk, én folytattam a sorozatomat, most pedig aludni készülök.
Utolsó kommentek