Reggel csodák csodájára a tervezett fél 8-as indulás előtt 2 perccel már a kocsiban ültünk :) Az út kicsit több, mint egy óra volt. Főként Yasmin műtétjéről beszéltünk, a gyerekek filmet néztek, úgyhogy nem hallották. Francesca, a másik kislány anyukája március elején küldte el az anyagot, és 1-2 héten belül vissza is jeleztek neki, hogy OK, július 1-jére elő tudják jegyezni. Szóval ha Yasmint is vállalják, valószínűleg még a nyáron túleshet rajta. Karen mindenképpen szeretné ezt a műtétet, még ha kockázatos is. Ha viszont sikerül, 1-2 éven belül képes lehet bottal, mankóval járni fájdalom nélkül (a járókerettel most csak keservesen megy neki), nála ez a max, amit valaha el lehet érni. De például Franny annyira jól van, hogy szinte nem is használja a székét, egész nap a kerettel sétál, nagyon ügyes és gyors. Ilyen esetben a műtét után akár segítség nélkül is képes lehet járni. (az ő kezei viszont még annyira sem ügyesek, mint Yasminé.) A legnagyobb kockázat egyébként az, hogy lebénulhat, ennek 2 ezrelék az esélye. Felsorolt még egy pár esetleges maradandó károsodást, mint negatív következményt, de reméljük a legjobbakat. Ezenkívül vannak mellékhatások, amik pár hét alatt elmúlnak (jó esetben), mint például vizelettartási problémák, a lábfej érzéketlensége, stb. Szóval nem kockázatmentes, de megmentheti Yasmint attól, hogy az egész életét a kerekesszékben kelljen leélnie...és ha megengedhetik maguknak, miért ne próbálnák megadni Yasminnak az esélyt erre? Egyébként Karen már azt is kigondolta, hogy ha igent mondanak, akkor ki meddig lesz kint: Yasminnak 3 hetet kell kint töltenie, ebből az első héten szeretné Mattet és Sebastiant, aztán pedig csak ő maradna vele. Ami még nehéz lehet, hogy utána nagyon-nagyon keményen kell dolgoznia Yasnak, ha sikert akarnak. 1-2 évig minden nap mennie kellene fiziora, sétálnia rengeteget, stb...most ennyit erről, Karen nagyon reméli, hogy jövő hét végére már lehet tudni valamit!
Szóval jó hamar odaértünk a sportnap (Primary Sport Camp) helyszínére, a Stoke Mandeville Stadiumba. Mielőtt kiszálltunk a kocsiból, Karen tartott egy kis eligazítást a gyerkőcöknek, hogy pl. ne bámuljanak meg senkit, aki máshogy néz ki, Seb ne fitogtassa, hogy mindenben jobb, mint a többiek, stb...Mondtam Karennek, hogy tavaly kb. pont ilyenkor, mikor "szenvedtem" a szakdogámmal (amit a fogyatékosok sportjáról írtam), nem gondoltam volna, hogy egy év múlva a saját szememmel láthatom azt a helyet, amit olyan sokszor megemlítettem, és ahonnan a paralimpiai játékok indultak. Még volt egy csomó időnk a kezdésig, úgyhogy ittunk egy capuccinot, a gyerekek beregisztráltak, kaptak pólót. Kb. 40 gyerek volt egyébként, négy csapatba osztották őket. Körforgásban mentek a dolgok, így a nap végére minden csapat kipróbálhatott mindent. Volt tollas, curling, egy -a curlinghez hasonló - labdás játék, aminek nem tudom a magyar nevét (carpet bowls), vívás, ping-pong, úszás - aki akart. Ezek voltak ebéd előtt. Érdekes volt, láthattunk Yasminnál sokkal-sokkal rosszabb állapotban lévő gyerekeket, de olyanokat is, akik tudnak járni, csak nem "rendesen".
1 óra után megebédeltünk, jacket potato volt (a babos) salátával, egész nagy adag volt, meg is ettem majdnem mindet. Ebéd után még egy kicsit beszélgettünk az asztalnál Francesca anyukájával meg a mamájával. Hát, egész nap együtt voltunk, mert Franny is a piros csapatban volt...és volt szerencsém beszélgetni az ír nagyival is, aki inkább hasonlított egy nagyapóra, mind az arcszőrzetet, mind az arcfelépítést, mind a hangszínt tekintve. És ami a legdurvább, hogy nagyon büdös volt!!!! Először nem gondoltam, hogy ő, de aztán gyanús volt, hogy ahol érzem a szagot, ott ott van ő is, de ezt úgy 5 méteres körzetben képzeljétek el. Ilyet még nem is tapasztaltam! Nem tudom, hogy az íreknél mi a szokás, de ő tuti nem fürdött legalább egy hete. Na mindegy, ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg, folytatom is: szerintem kb. 2 lehetett, amikor elkezdődött számunkra a floorball-szerűség, itt zone-hockey-nak hívták. Itt is voltak sor"versenyek", aztán a kerekesszékesek játszottak két kapura. És mivel kellettek emberek az oldalvonalakhoz, Karen és én is beálltunk, zöld mellényt is kaptunk :)
Ezután a kerekesszékes kosárlabda következett, még Seb is kapott speciális kosarasszéket. Ez volt talán a legmozgalmasabb program, szerintem jól szórakoztak. Bár ekkor már nagyon fáradtak voltak, legalábbis Yasminon láttuk. A kosár után végezetül még volt egy sokadik szlalomos sorverseny, aminek már nem sok értelmét láttuk. Mikor ennek is vége volt, kaptak egy emléklapot és mindenki mehetett a dolgára. Ekkor már fél 5 volt, úgyhogy jó hosszú nap volt.
Seb egyébként egész nap nagyon jól viselkedett. Annyira jó volt látni, hogy hogy vigyáztak egymásra a gyerekek, mindenki mindekire. És Seb, a kevés "egészséges" gyerek egyikeként mindenkinek segített, pl. sok állomáson kellett tolni a kerekesszékeseket, voltak egy páran... Úgyhogy le a kalappal előtte, tényleg nagyon "felnőtt" módon viselkedett. Mondta is a nap végén, mikor éppen Yasmint tolta valahova, hogy "Ma nagyon segítőkész vagyok." :) ...és tényleg! Volt is ebből baj a végén, hogy Yasmin állítólag soha nem köszönte meg neki, ha segített, és ezt Seb szóvá tette...aztán Yas majdnem sírt. A kocsiban aztán mondta Seb, hogy Franny például mindig megköszönte, és amúgy is nagyon illedelmes volt egész nap...végül Yas bocsánatot kért, azzal védekezett, hogy már túlságosan hozzá van szokva, és ezért nem mondott semmit. Karen azért mondta, hogy egy köszönöm akkor sem kerül semmibe, ha hozzá vagyunk szokva a segítséghez valakitől...
Yas kímélni akart egész nap, kb. 2-szer elvittem wc-re, ennyi volt a napi munkám. Igaz nem is kaptam pénzt érte, én akartam jönni. Ami mellesleg jól is jött nekik, mert ez kétemberes munka így 2 gyerekkel, akik közül az egyik Yasmin :) És Matt nagyon nem akarta ezt... Szóval visszatérve Yasminra, aranyos volt még reggel, mikor először mondta, hogy wc-re kell mennie: kérdezte, hogy tudnék-e neki segíteni, de ha nem, nem baj...mondom persze. Bementünk, ki akartam venni a székéből, mikor kérdezi, hogy biztos nem baj-e? Kérdezem, miért lenne baj? Hát mert ma szombat van, nem lenne szabad dolgoznom :)
Most egy kicsit az akcentusokról: az ír nagymami elég fura angolt beszél, nem beszéltem még írrel. Érthető, de nagyon fura :) A legdurvább viszont - amit már sokan mondtak - a skót. Yasminék csapatvezetője egy kb. 50-es skót pasi volt, kerekesszékben, egy lábbal. Nagyon szimpatikusan viselkedett egész nap, viccelődött a gyerekekkel, beszélgetett mindenkivel, még velem is :) Megmutatta a telefonja háttérképét, egy autó volt rajta, a rendszám: 1 láb, tényleg vicces figura. Tizenvalahány éve kerekesszékes kosarazik, és minden héten az ország más részén szerveznek versenyeket, népszerűsítik a sportágat. Hihetetlenül életvidám, pedig valamilyen balesete volt...le a kalappal az ilyen emberek előtt, akik így fel tudnak állni!! De visszatérve az akcentusára: szavakat lehet érteni, amikből aztán összerakod a mondatot...Karennek is így sikerült, ő se könnyen értette meg...
Jajj, még volt egy vicces: egy anyuka a nap végén megkérdezte, hogy én vagyok-e Yasmin nővére. Nyilván nem sokat hallott beszélni, akkor azért rájött volna, hogy ez lehetetlen :) Karen hallotta, de nem akart rá reagálni, mikor még ott volt a nő... Aztán mondta, hogy csak nem néz ki olyan öregnek, én meg mondtam, hogy inkább mindketten olyan fiatalok vagyunk :) és tényleg, ő se néz ki 39-nek, és én se 22-nek. Ma is azt mondta az ír nagyi, hogy azt hitte 18 vagyok. Remélem, hogy ez még 30 éves koromban is jellemző lesz rám, és akkor azt mondják majd, hogy 22 :)
A hazaút sima volt, a gyerkőcök befejezték a filmet, mi meg beszélgettünk. Fogyásról - hízásról, mozgásról - lustaságról, suliról, önbizalomról, maximalizmusról, emberi természetről, sokmindenről. És mondta, hogy jövő szombat este sittelnem kellene, 50. szülinapi buliba mennek, ide a közelbe. Ismét nem bánom annyira, legalább nem költök aznap este :) És mondta, hogy a húsvétot lent töltik a nyaralóban, már szombaton lemennek és valószínűleg csak kedd reggel jönnek haza, úgyhogy lesz másfél pihenőnapom :)
Fél 6 fele hazaértünk, a reggeli kupinak nyoma sem volt, Matt szorgoskodott. Karen be is hívott a szobájukba megmutatni, hogy milyen az, mikor Matt hétvégén pakol: az összes ruha (a teljesen tiszta és a még egyszer felvehető, meg nyilván egy-két szennyes is) ki volt terítve az ágyra, szépen egymás mellé :) és ugyenez Seb szobájában is. Tegnap délelőtt még elpakoltam, szóval nem volt olyan rengeteg, de azért volt...És a konyhában is elpakolt, valamit kézzel is mosogatott, mert ott volt még a meleg víz a mosogatóban. Kaptam még ennivalót is, pedig mondtam, hogy van mit ennem...
Hazajöttem, megfőztem a tésztát, amit kaptam, megettem paradicsomos szósszal. Aztán skype-oltam az egész családdal, mindenki ott volt még Kittus szülinap-keresztelőjén, tök jó volt, csak nagy volt a hangzavar :) Aztán skype-oltam Imru nővérével is, igaz szegényt nem nagyon hagytam szóhoz jutni, majd legközelebb :) aztán egyszer, mintha dudaszót hallottam volna 8 körül, azt hittem hirtelen, hogy Gina jött...nem lett volna tragédia, csak tegnap nem maradtunk semmi konkrétban a ma estét illetően, csak megállapodtunk, hogy a tegnapi napot hanyagoljuk, és esetleg ma. De nem ő volt. Úgyhogy maradtam a fenekemen. Legalább kialszom magam :)
Ja, és még egy utolsó dolog: tegnap délután nagy zajra lettem figyelmes, kinéztem az ablakon, és két busznyi katona nyüzsgött közvetlenül előttünk az úton. Pakolásztak egy csomó ideig, aztán elmentek. Karent megkérdeztem ma, és mondta, hogy néha itt gyakorlatoznak az erdőben...
Oh, és a változatosság kedvéért szakad az eső, ahogy azt egész nap tette...
Utolsó kommentek