Sziasztok!
Akit érdekel a hétvégém, az most elolvashatja, micsoda „izgalmas” dolgok történtek velem :)
Fizio vége, felszabadultunk :)
/március 25. – péntek/
Ma volt az utolsó napja Yasminnak Oxfordban – egy pár hétig most pihizhet, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesz fizioja, csupán a legkeményebb lengyel fajta alól mentesül néhány hét erejéig... bár szerdánként elvileg felmennek majd, heti egyszer...
Tök jó idő volt, pulcsiban mentem az irodába, kiskabát sem kellett már a biciklire. 4-kor átmentem, nem sokkal később hazajöttek a csajok Camberley-ből. Elkészítettem Yasmint, aztán magamat is (megmondta, hogy ki mit vegyen fel:), és 6 után nem sokkal elindultunk megünnepelni a fizio végét. Egy számomra új helyre mentünk, és nagyon finomat ettem: előételnek garnélarákot valami tésztás cuccba csavarba, chilli-szósszal és salival; főételnek pedig Cajun-csirkét sült krumplival és salátával. Jó csípős volt, nagyon fincsi :))) Hazafelé aztán – ahogy szokták – megálltunk a benzinkútnál csokiért. Apunak már elég jó kedve volt, egész este sztorizgatott meg hülyéskedett a gyerekekkel... meg anyuval szólogattak be egymásnak, viccesen, úgy bírom őket olyankor (is) :)))) Szóval mindenki elmondta, hogy mit szeretne, és apu – szerintem mindenféle szándékosság nélkül – senkinek nem azt hozta, amit kértünk :D Mondjuk én elvoltam a Bounty-val a Snickers helyett :)
Hazaértünk, nem is maradtam, mert mindenki nagyon fáradt volt.
Hogy jól induljon a nap
/március 26. – szombat/
Próbálom tartani magam a magamnak tett ígérethez, miszerint hetente legalább háromszor megpróbálok gym-be menni, és mivel vasárnap annyira nem szeretnék, maradt a szombat reggel. (Hévégén 8-kor nyit, de fél 5-kor már zár, így munka után esélytelen volna.) Mondtam Samnek pénteken, hogy ha nem gond, eltolnám a „műszakomat”, és fél órával később kezdenék. Neki aztán teljesen mindegy, hogy mikor kezdek... csak legyen megcsinálva a munka. Szóval 8-kor már meg is érkeztem a gymbe, 9 után letusiztam, aztán rohantam is az irodába, ahol aztán fél 7-ig maradtam fél 6 helyett. Így jött ki, és amúgy sem kellett sietnem haza. Jaj, Todd tök jó fej volt, mert ment a Waitrose-ba, és kérdezte, hogy kérünk-e valamit? (Ez nem újdonság, a legtöbben megkérdezik a többieket, ha boltba mennek, mekibe, vagy kajahelyre.) Én hozatni akartam egy Snickerst (tudom, két csoki egy héten... több, mint az engedélyezett heti egy, szombaton...) Megyek a pénzzel, azt mondja nem kéri, megajándékoz egy csokikával. Kérdezem miért? Azt mondta, csak úgy, magamért, mert olyan vagyok, amilyen :))) 1 perccel később aztán zsebre vágta Sarah pénzét, ő is egy csokit kért :D Így lett ingyen Snickersem :D
Este nem volt semmi, hazafelé még beugrottam a Waitrose-ba, vettem egy kis tejet meg egy-két dolgot. Mondtam Karennek, hogy nem kell semmi kaja (volt még), és péntek este miután hazajöttünk nem volt kedvem bemenni hozzájuk tejért, így egy kis dobozzal azért vettem magamnak. Ez teljesen lényegtelen infonak tűnik, és tényleg az, csak ma (hétfőn) Yasmin átjött, és előtte szokás szerint érdeklődött, hogy van-e tejem a forrócsokihoz? Mondom van. Honnan? Pénteken nem vittél tőlünk... (természetesen MINDIG MINDENről tud). Mondom vettem. Mikor? Hol? Hát a Waitrose-ban. Miért nem mentem az x meg az y boltba? Hát mert a Waitrose útba esett hazafelé a munkából. De a többi is útba esik, miért nem ott vettem, a Waitrose a legdrágább bolt... grrrr.... A tej ugyanannyi. Pont. :) Látjátok, nem változott semmit :DD És napi vagy 10 példát tudnék erre hozni :)))))
Hajni-névnap
/március 27. – vasárnap/
Még éjjel (pont óraállításkor, új idő szerint negyed 4-kor feküdtem le) megbeszéltük Hajnival, hogy ha jó idő lesz, mindketten bebiciklizünk Camberley-be, és megünnepeljük a névnapját. Szerencsére az időjárás nem húzta keresztül a számításainkat. Nem volt 20 fok vagy ilyesmi, de a napon nagyon kellemes idő volt. Háromnegyed kettőkor találkoztunk végül, és beültünk ebédelni a Zizzibe, az olasz étterembe, ahol egyszer már Ginával is voltam, és ahova Pauline-ék is elvittek tavaly nyáron. Nem tudtam/tudtunk választani az étlapról: egy vodkás-szószos tészta és egy fehérboros csirkemell között vacilláltam :) Hajninak is bejött mindkettő, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy ezt a kettőt rendeljük, és elfelezzük őket. Így is tettünk :) A tészta isteni volt (mondjuk iszonyú csípős): kis rákocskák vodkás-chillis paradicsomszószban – tiszta bloody mary :) A husi pedig valamilyen sonkával volt összesütve és kis krumplikkal volt tálalva, meg natúr zöldbabbal (azért az egyért nem voltam oda). Mindezekhez pezsit ittunk, majd pedig elfeleztünk egy mascarponés cheesecaket desszertnek (az előző két alkalommal is ilyet ettem, isteni!!) :)
Ez volt tehát az ebédünk... jól eltelt az idő rajtunk, úgyhogy parkozás helyett hazatekertünk. a kisboltnál azért megálltunk: vettünk jégkrémet meg bort, jó kis combo, múlt héten is ez volt a menü :) Mivel nagyon szépen ragyogott a napocska, és egy felső sem volt az égen, leültünk a parkban egy padra. Egyszercsak odasétált hozzánk egy kb. 15 éves fiú egy távolabbi padtól, ahol páran bandáztak. Először elhaladt előttünk, aztán hirtelen megállt, és tök érthetetlenül megkérdezte, hogy vennénk-e nekik cigit? Mondtam, hogy bocs, nem... erre előhúz egy nagy tobleronét a zsebéből, hogy akár azt is odaadja érte :)))) Ekkor már a másik pad felől is oltári röhögés hallatszott, elég vicces volt a szitu... aztán szépen elkullogott a gyerek :))) Ha közelebb lettünk volna a bolthoz, lehet, hogy vettem/vettünk volna... én egyszer már segítettem így két lánynak, talán emlékeztek.
Innen hazajöttünk hozzám, aztán olyan 8 körül ment haza Hajni. Végre jó idő volt, ilyenkor már a biciklizést sem bánom :D
Miért pont ma?
/március 28. – hétfő/
... kérdeztem én magamtól még ma reggel is. Nem tudjuk miért nem volt ma tanítás, azt hiszem korábban már említettem, hogy mi csajok pénteken hallottunk erről először (még Yasmin is, ami azért meglepő:))), és hogy azt hittük, hogy Sebastian meg apu csak szívatnak bennünket. De sajnos nem.
Mondjuk emiatt fél 8 helyett csak 8-ra mentem, amit azért annyira nem bántam. Ahogy reméltem, anyu szerencsére elvitte a gyerkőcöket a háztól. Fél 10-ig így is otthon volt mindenki, ami ugyebár egyenlő a semmittevéssel...
Egyedül maradtam, és nekiálltam a tennivalóknak. Azt kell mondanom, hogy volt már sokkal vészesebb is a helyzet. Mondjuk anyu még mindig tud meglepetést okozni: múlt héten újra előkerült a kinti szárító... és a kutyás plédek meg kutyaágy, amit pénteken mostam ki és anyu péntek délután terítette ki őket... hát, ma én szedtem be őket... Kellemes meglepetés volt viszont, hogy már ment a mosógép és a mosogatógép is!!! Ilyen talán még sosem volt :) Tudjátok már mi a hétfői rutinom, ezzel most nem untatlak benneteket... délben végeztem, az a lényeg.
Mivel volt időm, elmentem gymbe – és milyen jól tettem, mert az este egy kicsit elhúzódott... tuti nem mentem volna már. A gymben találkoztam végre azzal a sráccal, aki az irodás Sarah barátja, és akinek az esküvőjén koszorúslány lesz Sarah. Szombaton mondta, hogy a gymben dolgozik ez a srác, nem láttam-e még? Képet is mutatott róla, de csak ma találkoztam vele. Megkérdeztem, hogy Samnek hívják-e? Nagyot nézett, aztán megmagyaráztam :) Jellemző egyébként, hogy az eddig általam látott 4 recepciós-mindenes fiú közül ő az egyetlen jóképű... és nem sokára házasodik. Pfffff :)
Épp készültem átmenni 3 felé, amikor is hívott Yasmin, hogy ráérek-e, átjöhet-e? Mivel reggel megígértem, hogy valamikor átjöhet, nem igazán volt más választásom. Mondjuk először le akartam tudni a vasalást, de mindegy. Átjött, forrócsokiztunk, megvizsgált minden újdonságot nálam, és kicsit Orsival is beszéltünk. 4 fele aztán visszamentünk, és én majdnem hatig vasaltam. Ma nagyon sok volt... de szerencsére hagytak, közben elmentek az unokatesójukat felköszönteni. Mondjuk apu itthon maradt, őt annyira nem érdekelte.
Vacsiztunk, aztán gondoltuk gyorsan letusolunk és én elvonulok. De aztán kezdődött a hiszti, aztán igazi sírás... mindenféle sérelem előjött Yasmini részéről... amikben tényleg igaza van, anyu is elismerte. Nagyon sírt szegény. Főleg amiatt, hogy Sebastiannak normális élete lehet, ő mindent csinálhat, míg Yasmin korlátozottan képes csak élvezni bizonyos lehetőségeket, vagy egyáltalán nem. És tudja, hogy ez nem Sebastian hibája, de akkor is rossz neki. Anyu viszont azt sem akarja, hogy Sebastianban bűntudatot ébresszen mindig Yasmin, sokszor azért durva dolgokat vág a fejéhez (hiszen mindig azokon vezetjük el a stresszt, akik a legközelebb állnak hozzánk.... és másnapra elfelejtik... bocsi Anyuskám és Orsika...) Ezt mondta Yasminnak, mert a kisangyal már így is - akarva-akaratlanul – „bűnösnek” érzi magát (na meg amilyen érzékeny, ma is sírt emiatt), amiért ő képes olyan dolgokra, amikre Yasmin soha nem lesz az. Nagyon nehéz ez... Jó sokáig ment ez, sok-sok minden előjött, de ez a fő „probléma”, amivel sajnos nem lehet mit tenni. Sebastiant nem lehet megfosztani mindentől, csak mert Yasmin azt nem csinálhatja/próbálhatja ki/kaphatja meg... és azért Yasmint minden lehetséges módon megpróbálják kompenzálni. Egy másik dolog, amit Yasmin mondott, hogy Sebastiant nem szidják le olyan sokszor, mint őt, nem vitatkoznak vele annyit... ezt azért nem mondanám... ma is úgy ráförmedt anyu, hogy csak néztem, tisztára elvörösödött, konyhai pohártöréses, Sebastian hülyeségéből eredő baleset történt... na szóval, Yasmin szerint ez sem fair. Karen erre csak annyit mondott, hogy ő is ugyanúgy megkapja a magáét, de a különbség a két gyerkőc között, hogy míg Sebastian tudomásul veszi, elismeri, bocsánatot kér, meghúzza magát, megvárja, hogy lenyugodjanak a kedélyek, stb... addig Yasmin csak mondja, mondja, mondja... és amikor már azt hinnéd, hogy vége... újra... „de anya....”, és újra, és újra... képes fél óráig, vagy akár órákig lovagolni egy témán... hú, sokminden volt még. Én nem tudom mi a megoldás ilyenkor. Alapból nehéz lehet két gyereket folyamatosan boldoggá tenni... ebben a speciális esetben pedig szinte lehetetlen... valaki mindig sérül. Téma lezárva.
A nagy dráma után letusiztunk, majd 8 fele végre elvonulhattam. Felporszívóztam, Bumerángot hallgattam és blogot írtam/írok.
És most jöjjön néhány dolog, mindenféle rendszerezés nélkül, az elmúlt két hétből:
- mivel nem is nagyon panaszkodtam tegnap meg ma, íme: sokszor nagyon elegem van a kutyákból. Tudom, újdonság :) De komolyan: amikor sietnél, és kerülgetned kell őket, ott toporognak/fetrengenek, ahol pont nem kellene; vagy éppen irodába indulás előtt arra várni, hogy befáradjanak a kertből, hogy be tudd őket csukni...; mindent behoznak, porszívózás után egy perccel; Yasmin pénteken kimosott ágyneműje már tiszta mocsok; és az ugatás... a kis Zulu nagyon harcias, és annyira fülsértően, hangosan ugat... belefájdul a fejem... vitatkoznak mindenen: csonton, játékokon, vagy csak úgy. Múlt héten le is jött a bőr egy kis részen a fejéről, Thula rendesen odakapott neki a szeme alatt...
- emlékeztek, hogy egyszer írtam, hogy a tanárnő fia a SZIN-re jár? Furcsálltam is, hogy nem a SZIGET-re, kérdeztem is akkor a tanárt, de ő azt mondta, hogy Szeged. Namármost a Szeged a SZIGET volt :))) Mondta, hogy a fia mondta, hogy ne beszéljen nekünk hülyeségeket :D :D De ez már tuti jó, mondta, hogy egy szigeten Pesten :) Idén is akarnak menni, imádják, és nagyon nagy nemzetközi barátságokat kötöttek amerikaiakkal, stb... Mégsem olyan kicsi a világ :D
- a következő pont megértéséhez szükség van előzetes ismeretekre (http://vikiaupair.blog.hu/2010/07/22/szeretek_az_irodaban_napkozben, utolsó előtti bekezdés:) Történt ugyanis csütörtökön, hogy ellátogattam az Accessorize-ba, ahol soha nem veszek, pedig cuki kis kosaruk van. Nem tudom, hogy csütörtökön miért tettem, de amennyire nem észleltem azt, hogy magamhoz vettem egyet, úgy azt sem, hogy a kosár kifelé is velem tartott... már a pláza közepén voltam majdnem, amikor észrevettem :D Visszavittem, mint ahogy eddig mindig :) Péntek este a vacsinál meséltem, de először csak a csajoknak... aztán Yasmin mondta Sebnek, hogy „Tudod, hogy Viki kosarat lopott?” Sebastian mondta, hogy persze, tudja. „De tegnap is, újra.” :) „Na neeeeeee.....” – kb. ez volt mindenki reakciója, többek között az enyém is :))))
- tök jó, egyre több magyar foglalás van az irodában – ez csak ennyi :)))
- miért nem tudja egy 10 éves gyerek behozni az iskolatáskáját és a cuccait a kocsiból??? Nem is kell neki cipelni. SOHA. Mi lenne, ha annyit kellene vele sétálnia, mint a tanyasi gyerekeknek például? És mivel nekik nincsenek könyveik, a súly meg sem közelíti egy hasonló korú otthoni iskolás táskájának súlyát... Sokszor látom, hogy a szülők „cipelik” a gyerekek táskáját... Miért??? Ha netán esetleg behozza, miért kell az ajtóban ledobni?? Oh, várjatok, tudom már: először is ezt látja, másodszor pedig rajtam kívül nem mondja neki senki, én se sokszor, mert nincs értelme...
- tegnap egy kislány és anyukája voltak ebédelni a családnál, akikkel most találkoztak először, az apropó pedig: minden valószínűség szerint a kislány lesz az első, akin Angliában végzik az SDR-t, egy Dr. Park által kint képzett orvos fogja végezni a műtétet. Erről nagyon sokat beszéltünk... mennyire bátor dolog már ez??? Nulla műtét Dr. Park több, mint 2000-ével szemben... bár azt mondja Karen, hogy lehet, hogy Németországban csinált párat ez az orvos, de hogy Dr. Park senkinek nem hagyja, hogy a betegeihez nyúljon, az tuti, ott max. csak megfigyelt – ő nyit, ő zár... Másrészt viszont valahol neki is el kell kezdeni, és ezt fújta eddig mindenki, hogy „Angliában miért nem elérhető?”. Hát most megjött, de félnek tőle. Én is félnék. Kell azért ennek egy pár év szerintem. Tuti, hogy így is rengetegen mennek inkább majd az USA-ba... ugyanis az még nem tisztázódott, hogy fizetniük kell-e érte... mert ha kell, akkor szinte csak a repjegy ára a különbség a kettő között. Persze az „itthoni” műtétnek emellett is vannak előnyei: közel van a család, stb... de ez nem minden. Mindenesetre a kislány nagyon fél... 12 éves, és nagyon ügyesen közlekedik a mankószerűséggel, simán fog tudni járni segítség nélkül! Azért jöttek, hogy Yasmin megoszthassa vele tapasztalatait :)
- és akkor ha már SDR, térjünk rá egy kicsit Yasmini fiziojára: az első héten szokás szerint nagyon szenvedett, de erről szerintem írtam is. Sokszor idegesen jött haza, nagyon kemények vele állítólag (ez főleg amiatt van, hogy az angolok túl mézes-mázosak, kedvesek, „soft”-ok, és ha normális, teljesítményt követelő magatartással találják szembe magukat... túl soknak érzik, de erről majd egy másik nap...) Utolsó héten viszont nagyon büszke volt magára, és a műtét óta most először láttam rajta újra azt a lelkesedést, bizaodást, elszántságot, nem is tudom... az történt ugyanis, hogy szerdán tett egy pár lépést a tapadóslábas mankószerűségekkel (hogy hívjuk? itt crutcher(s) a neve)... annyira büszke volt magára... és nem ok nélkül. Évek óta nem tudott már ezekkel menni... Csütörtökön a kocsiból.kiesés miatt ugyebár elmaradt, de pénteken újra ment velük egy kicsit. Szerinte Franciaországba is vinni kell majd őket, szeretné, ha a bőröndömben szorítanék nekik helyet. Én arról azért nem vagyok meggyőződve, hogy ennyire gyors lesz a fejlődés... de azért jó volt látni/hallani, hogy most újra AKAR, és nem azt mondja, hogy nem bánja, ha egész életére a kerekesszékhez ragad....
- a kisasszony velem: hááát... mint egy kalandos szerelmi sztori... a második, héten - ami mindig a legstresszesebb – kaptam én is rendesen. Anyuval akkor normális volt nagyjából... megbeszéltük, hogy úgy látszik, valaki mindig többet kap kettőnk közül (baj volt már az is, hogy száraz a kezem, használjak krémet... majd ha annyit takarít, mint én...) Aztán múlt kedden meg szerdán jól elbeszélgettem vele... nagyon bocsánatot kért, újra és újra. Azóta mintha kicserélték volna... megsajnáltam, mert mondta, hogy minden rosszul alakul most az életében, és most én sem akarok már a barátja lenni, stb... Azóta tényleg újra csupaszív, igazából csak pár napig volt bunkóci... még mindig nem hagyom, hogy a kisujja körül pörgessen... Nem kell a millió bocsánatkérése, mondtam, hogy már unom, és felesleges ennyiszer, értelmét veszti. Viselkedjen inkább. Fog, csak ne menjek sehova, sőt maradjak jövőre is. Na azt azért nem :) Pedig most nem is mondtam, hogy elmegyek, ha nem vált/vesz vissza.
Uh, eszembe jutott, hogy múlt héten valamelyik nap vacsi közben volt is ebből vita, hogy mennyire nem viselkedik mostanában (kérem szépen – köszönöm combo sokszor elmarad; egyéb beszólásai pedig vannak a kisasszonynak). szóval apu persze megint Yasmin mellé állt, anyu pedig egyedül maradt... én csak korlátozottan szólok bele, ha ilyen van, lehet, hogy ennyire sem kellene... ezek már nevelési kérdések, sokszor úgy érzem, hogy inkább magamban kellene tartanom a véleményemet... de azért sokszor tudnék még mit mondani... Tehát apu mindig az, aki szinte mindig igazat ad a kisasszonynak, anyu meg a rossz, a gonosz, a zsémbes. Anyu mondta is, hogy Yasmin dróton rángatja az apját, Seb pedig bólogatott. És tényleg... mondjuk ennek a másik oldala, hogy ha apu begurul, akkor ott kő kövön nem marad... és ezzel Yasmin is tisztában van...
Ennyit tehát a mi kis kapcsolatunkról mostanában. Remélem egy darabig megint kitart a „Te vagy a legjobb.”, „Nagyon szeretlek.” és társai... múlt héten újra kaptam ajándékot is. Havonta egy ilyen nagy helyreigazító beszélgetést még elbírok...
- és akkor nézzük, hogy hogy is érzem magam mostanában: nagyon vegyesen. Egy napon belül is többször változik: van, amikor majd kiugrok a bőrömből, akár anélkül is, hogy bármiféle okom lenne az örömre... a következő pillanatban pedig teljesen magam alatt vagyok. Mondjuk mindig is hangulatember voltam. Szerintetek is Anyuskám? :) Viszont a múlt héten a napsütéses órák számának növekedése hozzájárult az arányok megváltozásához, így már jóval többet voltam jókedvű :)))) A nap persze nem minden, lehet napos időben is sz.r kedve az embernek, de rajtam azért általában sokat dob :D Szeretném visszakapni a tavaly ilyenkori önmagamat. Valahol elvesztettem az elmúlt hónapok során... és most nem csak arra gondolok, hogy 4 kilóval könnyebb voltam... persze az is sokat számítana, ha újra akkora lehetnék, mint tavaly :D De nem csak erről van szó... amikor mosolyogva ébredtem minden nap, mindig csináltam valamit, 5 perceket tornáztam reggelente (na nem minden nap azért :), pörögtem egész nap, este még dolgoztam az irodában, fél 11-kor indultak az estéim sokszor. Fárasztó volt, de egy kicsit hiányzik az esti műszak... nem gondoltam volna, hogy egyszer erre jutok :) Azt hiszem Miss Marple írta anno, hogy olyan lehetek, mint egy duracell-nyuszi. Most inkább egy Michelin-babára hasonlítok, ha már a Tv-s reklámoknál tartunk... Beindult tehát a Duracell-projekt :)))) A cél a a projekt nevében foglaltatik :D Nem tudom, hogy az óraállításnak köze van-e hozzá, de tegnap a parkban épp mondtam Hajninak, hogy egyre többször érzem megint úgy, hogy szeretek itt lenni :))) És ez jóóóó!!! Tavaly élveztem minden egyes másodpercét Angliának... most azért nem így van, bár hazamenni azért nem akarok. Semmiképpen. Ne értsétek félre „otthoniak”, persze, hiányoztok, de nem akarok hazamenni. Itt akarom magam jól érezni, újra. És fogom is! :)
Na mára ennyi, pedig még akartam írni, de háromnegyed egy... és negyed 8-kor jelenésem van, aztán pedig hosszú nap vár rám. Este pedig meetingre megyek Yasmin sulijába, találkozom pár tanárral gondolom... Nem tudom mikor írok legközelebb, de ígérem, nem hagylak Benneteket ismét két hétig olvasnivaló nélkül!! :)
Utolsó kommentek