Nem vagyok családtag, de reggel én sem tudtam aludni, egy kicsit izgatott-ideges vagyok én is. Megírtam a kártyákat, netezgettem, feltettem a bejegyzést, majd fél 9-re átmentem. Yasmini még aludt, Karen épp indult egy utolsó kutyasétáltatásra.
Tudtam, hogy Karen szeretne néhányat a szerdai képeim közül, úgyhogy gondoltam, hogy átteszem őket Yasmin gépére, az ő képeiket pedig az enyémre. Ebből az lett, hogy nem néztem, hova dugom a memóriakártyát, és sikerült Karenékét belecsúsztatnom a dvd-olvasóba... kilátszott, de nem jött ki... Merthogy nekem nem olyan van, hogy kicsit benyomod, kijön, ráteszed a lemezt, és benyomod, hanem csak egy kis nyílás van rajta, ami beszívja :) Annyira nem aggódtam volna, ha Karen nem mondta volna el milliószor az elmúlt hetekben, hogy mindenki vigyázzon rá, mert azok a videók vannak rajta, amiket az orvosoknak mutogatnak jövő héten és a lábműtétek előtt. Hazajött, mondta, hogy mi van. Ma reggel feltett mindent a gépre, szóval nem vesztek volna el a képek-videók egyébként sem, de mivel Bert a mi emberünk :))) minden megoldódott. Én voltam csak otthon a gyerekekkel, amikor visszahozta, és mondta, hogy örül, hogy nem engem vett feleségül :))))) Akkor annyira nem nevettem, mondta is aztán Karennek, hogy lehet, hogy nem találtam viccesnek. De anyu mondta neki, hogy valószínűleg túl ideges voltam még a nevetéshez :D
Yasmini 9 előtt ébredt csak fel, rögtön kérte a laptopját, megvolt a felolvasós szeánsz is. Aztán elvolt, én a konyhában pakolásztam, zenét hallgatott/hallgattunk. Egyszer csak behívott, és elkezdett sírni, hogy ő nem akar menni, és nem tudja, hogy ezt hogy mondja el anyának, mert nem értené meg. Mondta, hogy ő (itt magára gondolt) hozta meg a döntést, hogy akarja a műtétet, és most épp ezért meg is gondolhatja magát, itt akar maradni velem és Thulával. Kérdeztem, hogy történt-e valami, olvasott-e valamit, ami megijesztette? Azt mondta, hogy nem, már régóta nem akarja igazán. Mondtam neki, hogy teljesen természetes, hogy most fél, az volna a fura, ha nem így lenne...; és hogy nézze meg, hogy milyen jól vannak a többiek, mindenki, akiket ismer és már túl vannak rajta; stb. Mondtam neki egy pár dolgot, egy kicsit megnyugodott. Annyira sajnáltam szegénykét, biztos halál félelmetes ez neki, és nagyon ijesztő, hogy már itt van. Eddig beszéltünk róla, a napokban többet, de ma már azt mondják, hogy „Holnap repülünk.”...
Anyu amúgy a nyakláncért ment, amit majd a műtét előtti estén adnak oda neki. A medál egyik oldalára Yasmin neve, a másikra pedig 3 szó van gravírozva egymás alá: a nagy kezdőbetűk alkotta SDR a műtét neve, a három szó pedig: Stickability, mint kitartás; Determination, mint elhatározás; és Resilience, mint rugalmasság, itt azt jelenti, hogy képes talpra állni és újra kemény munkába kezdeni, gyorsan felépülni. Nagyon jó ötlet szerintem, örök emlék egy sorsfordító alkalomról...
Hazaért anyu, és már mentek is Lisáékhoz egy utolsó teára-kávéra. Én pakoltam, vasaltam, fürdőket takarítottam. Apu is megjött, aki mostmár tényleg nagyon izgul, úgyhogy ma már végképp nem erőltettem a beszélgetést, meg amúgy is mentem a szobájukba vasalni. Aztán délben hazaért a többség is, a nagy hírrel: egyre jönnek a Camberley News-tól fényképezni. Valamelyik nap írt nekik Matt, mert Yasmin mindenképpen „híres” szeretett volna lenni, és ma ez pont jól jött, így, hogy egy kicsit visszaesett a lelkesedése reggel. Mindenki benne volt egyébként a helyi hírekben az ismerőseik közül. Jövő csütörtökön jelenik meg. Ja, és a büdi fotós azt hitte, hogy Yasmin nővére vagyok :)
Fél 2 fele eljöttem, becsomagoltam az ajándékokat, és blogoltam egy kicsit. Szakadt az eső kint, és amikor becsuktam az ablakomat, megláttam, hogy Matt kuksol az egyik kocsiban lent, éppen rendezgette őket: átállt mindhárommal a nagyszülők oldalára, mert ha véletlenül jönnek a munkások, útban lesznek. Lementem egy ernyővel, és mondta, hogy nem tudja, hogy hova álljon a „szép autójával”, mert távol akarja tartani a munkásoktól és az anyukájától egyaránt :DDD
Fél 4-re aztán visszamentem. Ott volt egy nő, aki régen a suliban volt Yasmin segítője. Megint rosszat tettem: a vizes esernyőmet kinyitva tettem le bent... ami ugye balszerencsét hoz, de csak akkor jutott eszembe, amikor eljöttem, és már össze volt csukva :) Mondtam Karennek, hogy a péntek 13. szerintem ezt semlegesíti, mert Yasmininak és nekem is 13 a szerencseszámunk. Elment a nő, letusoltunk, elkészültünk. Sokszor elmondta, hogy mennyire szeret; és azt akarja, hogy én is menjek már holnap, nem akar itthagyni; szeretné, ha én segítenék neki tusolni kint is (nem egyemberes munka lesz...); beteszem-e majd holnap a taxiba; biztos, hogy megyek-e reggel; üljek mellette a vacsinál; válaszolok-e rögtön, ha ír e-mailt; felhívhat-e mad; stb... Kész lettünk, majd átmentünk Pauline-ékhoz. Koccintottunk Yasminira, nevetgéltünk (a reggeli akciómon is természetesen) egy kicsit, aztán megvacsiztunk. Jacket potato volt salátával, fincsi vega „kolbásszal”, halas karikákkal és sajtszószos karfiollal. Vacsi után Pauline átadta Yasmininek a gyönyörű kis kristályfülbevalókat, mindenféle színben, és ő is gondolt Sebastianra is. Pauilne legjobb barátnője pedig nagyon kreatív volt: mindenkinek szeretett volna örömet szerezni, ezért küldött rengeteg dollárt, hogy elmehessenek együtt vacsizni kint. Aranyos volt, mert engem is bevett a felsorolásba, nyilván csak azt jegyezte meg, hogy repülök, azt nem, hogy nem velük :) Aztán jöttem én: Yasmin nagyon örült az esernyőnek, Sebastian pedig őszintén odavolt a kis tollszerű fém lámpáért (mindig zseblámpát keres:) és a kis rugós játékért. Aztán aput is felköszöntöttem a 26-i szülinapja alkalmából a még otthonról hozott Gundeles szakácskönyvvel és a vicces kártyával :) Szerintem örült neki, már amennyire tudott ebben a helyzetben... Persze elrontottam a könyvbe írt köszöntőt, kétszer írtam bele, hogy „neked” :) Ja, Yasmini „good luck”-kártyájára pedig olyan jó szöveget sikerült rittyentenem, hogy kb. 6-szorra sikerült elkezdenie felolvasni, mert mondogatta, hogy „nem megy, sírni fogok”... aztán sírtunk is egy kicsit...
Hazaértünk, elrendeztük, megbeszéltük, amit még muszáj volt. Yasmini mondta nekem kint, amikor megnéztük az esernyőt, hogy „Nekem ez túl sok.” – egyem meg a szívét, annyira sajnálom...
7 körül aztán eljöttem. Néztem egy csomó How I met your mothert, aztán beszéltem Pelinnel, jó sokáig. Igaz, hogy olyan rengeteget nem találkoztam vele, de azért hiányzik... Most éjfél van, sokat nem fogok tudni aludni, mert háromnegyed 6-ra megyek át elköszönni...
Utolsó kommentek