Au-pair vagyok Angliában

Én értem be másodiknak, Sarah után. Aztán jött még Charis, Natalie és Kay. Szerintem kb. 2-ig a jegyekkel foglalatoskodtam, rengeteg felhalmozódott, mivel a napokban mindig csak a legsürgősebbeket küldtem ki. Aztán bevittem a rendszerbe a befizetéseket, majd az utolsó fél órában a csütörtök óta felgyülemlett új foglalásokat rendszereztem, és pakoltam el a szekrénybe. Ezzel el is telt a nap, fél 6 lett.

 

Natalie most meg van őrülve a kiscicákért: tegnap vettek egyet 180 fontért... igaz, hogy amúgy nem állnak olyan jól anyagilag, dehát ők tudják. És annyira megszerették fél nap alatt, hogy az ikertesója ma elhozott még egyet, hogy ők is ketten lehessenek... Már lekakilta a kanapét meg ilyenek... hát nálam nem lesz macska, az biztos, még a kertben sem!!

 

Jaj, ma volt az AirShow főnapja, és az irodából tök jól lehetett látni, már ha odamentünk az ablakhoz :) Láttam, hogy két gép egy hatttttalmas szívet írt le pirossal, és amikor a szív aljánál találkozott a két vonal, majdnem a két gép is találkozott... persze nyilván tudták, hogy mit csinálnak, de akkor is úgy tűntek, mint akik összemennek. Nagyon szép volt egyébként. És láttam a Red Arrows-t, piros-fehér-kék csíkot húzott maga után, 5 repülőből állt.

 

Ja, és ma is voltak vicces nevek: Bytheway, ami három szóban írva magyarul annyit tesz kb., hogy mellesleg. Persze nem úgy ejtik, megkérdeztem Charist, de akkor is vicces. És találkoztam egy Ricky Martinnal is :)))

 

Ennyi érdekes történt ma, hazajöttem, skype-oltam anyusékkal meg Zsóciékkal. Olyan aranyos volt, csomót integetett, akkor is, amikor nem láttam. Mert persze nagyon sok érdekesség van Orsi szobájában egy 2,5 éves kislány számára, azokat is fel kellett derítenie :) De azért jutott ideje puszit küldeni és mondókázni is :D

 

Skype után netezgettem, letusoltam, majd folytattam a feleségeket. Azt hiszem négy rész maradt tegnapra, meg is néztem mindet, nem tudtam abbahagyni :) Így valamikor fél 1 fele feküdtem le.

 

Mivel tegnap volt az utolsó tanítási nap, gondoltam írok egy kicsit az itteni „év végéről”. Itt, ahol úgy bánnak a gyerekekkel a suliban, mint a hímes tojással, nincs olyan, hogy év végi hajtás a jobb jegyért, nincs - talán mindent eldöntő - témazáró, nincs idegeskedés, nincs nyomás rajtuk, sem a szülők, sem a tanárok felől... legalábbis én ezt látom. Biztos errefelé is vannak keményebb iskolák, de itt az a benyomásom, hogy az angol gyerekek szinte semmit nem tanulnak, mert nem kell. A baj csak az, hogy buta és felszínes felnőttek lesznek... ez pedig a suli mellett az otthoni környezetnek is „köszönhető”. Tisztelet a kivételnek persze, mert biztos sok – Karenékhez hasonló – normális család él ebben az országban, akik – még ha el is kényeztetik a csemetéiket – megpróbálják normális értékek szerint nevelni őket, hogy olyan emberekké váljanak, akik tudják, hogy nem minden pottyan csak úgy az ölükbe... Bert és Pauline ilyennek nevelte Mattet, Karen pedig „európai” nevelést kapott az anyukájától, tehát neki is helyén van az értékítélete. Visszatérve az előbb említett emberekre: ha sosem teszik ki a lábukat Angliából, akkor nincs gond, mert a többség ilyen. Állandóan vigyorognak: a bankban, a boltban, a postán, az üzletekben... az udvariasság már-már túlzott, sokszor csak úgy sugárzik a „természetesség” :) Mert valószínűleg már a pokolba kívánnak. Persze még mindig jobb, mint otthon, ahol néha szinte úgy érzed, hogy bocsánatot kell kérned az eladótól, pénztárostól, akárkitől azért, mert zavarod, és vásárolni szeretnél, segítséget kérni, stb. (Ezzel most nem azt mondom, hogy otthon mindenki ilyen, de tény, hogy sokan isonyú gorombák tudnak lenni...)

 

Lehet, hogy nincs igazam, hiszen én csak a saját tapasztalataimra tudok hagyatkozni, meg arra, amit az irodában hallok. Jó, az angol alapvetően is egy nyávogós nyelv, de amit néhányan bent előadnak :) Ja, amúgy az is fura, hogy egyáltalán nem tudják, hogy mennyire szerencsések, hogy az angol az anyanyelvük. Ezzel minden a kezükben van, nem számít, ha amúgy fogalmuk sincs semmiről... És ha már iroda és nyaralások: ezt már biztos írtam, de itt szinte mindenki úgy gondolja, hogy egy évben minimum egyszer megérdemel egy egyiptomi, ibizai, görög, török, stb. utat. Mi is úgy gondoljuk, csak mi nem tehetjük meg sajnos... legalábbis a nagy átlag nem, míg itt tényleg szinte mindenki megy. Még Natalie is eltöltött Ibzán egy hetet, pedig tényleg nem állnak jól. És itt nem ritka Kuba, Bali és egyebek sem, és nem kell hozzá oltári gazdagnak lenniük, hogy megengedhessék maguknak. Louanne is volt már Kubában, Mexikóban, Egyiptomban, és már szinte mindenhol Európában... és most 19 éves... Biztos az irigység szól belőlem, mert egyrészt tényleg jó lenne, ha így élhettem volna/élhetnék. Másrészt viszont látom, hogy mennyire nem értenek semmit, hogy mennyire nem látnak a dolgok mögé, mennyire nem értékelnek semmit, mennyire buták (és most nem csak arra gondolok, hogy örüljünk, ha magukat megtalálják a térképen). És én nem szeretnék ilyen lenni. Kuba, Mexikó? Majd egyszer eljutok oda, ha megkerestem a rávalót!

 

Hú, kicsit elkalandoztam, bocsi. Tényleg lehet egyébként, hogy rosszul látom az egészet, „rossz” embereket ismertem meg (akik amúgy tényleg kedvesek velem), de szerintem fél év alatt egy reális képet kaptam... Na visszatérve a sulira: ez nem jó. Az sem egészséges, ami nálunk van: sokszor túl sokat követelnek. Valami középutat kellene találni. Bár nem tudom, hogy mostanában milyenek otthon egy 9-10-11 éves gyerek iskolás hétköznapjai, mennyiben változott az elmúlt 10-15 évben a mentalitás, a módszerek, mennyire „lazultak el”... Mondjuk én egyáltalán nem bánom, hogy sok házim volt, hogy néhány tanár szigorúan fogott bennünket, mert miattuk is lettem/-ünk olyan(ok), amilyen(ek) most vagyok/-unk. És ki-ki döntse el, hogy ez jó vagy sem... Mindenesetre több fogalmam van a világ dolgairól, mint egy itteni korombelinek. Hogy jót is mondjak róluk, és ne higgyétek, hogy csupa negatív véleménnyel vagyok mindenkiről itt: jó oldala is van a „simogatós” otthoni és iskolai nevelésnek, mert ezek a gyerekek annyi önbizalommal bírnak, mint amennyivel én sosem fogok. És ez megmutatkozik a sima hétköznapokban is. Egyetlen dolgot kezelnek a helyén, és az saját maguk. A nagy részükben nem merülnek fel ilyenek, hogy „lehet, hogy nem vagyok elég jó erre a munkára/ennek a srácnak”, stb. Mivel a többség - hogy szépen fejezzem ki magam – nagy, a fiúknak sincsenek nagy elvárásaik ahogy észrevettem... az utcákon annyi helyes fiút látni, igazán nagy lányokkal...

 

Vissza a sulihoz: amikor 16 évesen befejezik, sokan elkezdenek dolgozni. Vannak, akik college-ra mennek és részmunkaidőben dolgoznak, mint Charis például. Fura dolog ez, mert ilyen szempontból viszont hamarabb kénytelenek felnőni, mint mi, bár hamarabb is munkát találni, mint otthon. Nézzetek meg engem: 23 éves vagyok, egy családnál takarítok, gyerekekkel vagyok, és segítek az irodában, még mindig nem volt normális munkahelyem. Mert otthon a répa- és krumpliföldön, a vödörüzemen, és a gyógyszertáros promos munkákon kívül nem csináltam semmit. Szerencsés voltam, hogy általában jó ösztöndíjat kaptam, és anyuskám minden hónapban megtámogatta a félig pesti életemet... na nem mintha annyira lett volna miből, de mégis megúsztuk diákhitel nélkül. Szóval ott tartottam, hogy hamarabb felnőnek... de valahogy mégsem. Nem tudom például, hogy a felelősségérzet, mint olyan, mikor alakul ki bennük: merthogy ennyi terhes tinit és fiatal anyukát még nem láttam, mint itt. Némelyik alig látszik többnek 13-14 évesnél. És nem tudom, hogy mennyit segít a helyzeten a 9 éves korban kezdett "sex education"... Tudom, hogy ez is vidékfüggő, Londonban biztos nem látni ilyen sokat, de akkor is. Karennel is beszéltem már erről, és mondta, hogy mivel az állam lakást, támogatást ad, magyarul minden feltételt megteremt ahhoz, hogy az a gyerek élhessen és viszonylag normális körülmények között nevelkedhessen, nincs visszatartó erő a fiatal lányok számára (lásd Shania nővére...) Pedig itt még a fogamzásgátló is ingyen van!!! „Becsúszott? Nem baj, majd az állam pénzén felneveljük! Az sem baj, hogy annyi eszem sincs, hogy magamat ellássam...”

 

Hú, na mostmár tényleg befejeztem. Nagyon sokmindenbe belemehetnék még, de már így is sok :) Egy kicsit még vissza az év végéhez: szóval itt nincs bizonyítvány és bizonyítványosztás. Csak egy ún. „school report”-ot kapnak, ami egy néhány A4-es oldal összetűzve. Szerdán postázták ki, amikor sitteltem. Karen mondta, hogy olvassam el őket, de elfelejtettem, majd bepótolom. Egyelőre annyit tudok, hogy az idei az első, amivel Karen meg van elégedve, ugyanis az eddigi évek során mindig semmitmondó sorokat vágott hozzájuk a suli. Csak összeollózzák, és kész. Tavaly még más gyerekek neveit is megtalálta a saját gyerekei értékelésében, ki is csapta a balhét, talán ezért is kaptak idén reális „bizonyítványt”. Sebé jobb, mint Yasminé, ezért el is volt kenődve Yasmin, de azt is figyelembe kell venni, hogy a fizio miatt ő nem járt annyit suliba, mint öcsike, és amúgy is nehezebb eset... Anyu mondta neki, hogy ez nem rossz, tudja, hogy nehéz neki, de jövőre azt szeretné, ha a maximumra törekedne, és akkor nem fogják érdekelni a számok (valamiféle szám-betű kombinációs értékelés is van tárgyanként, képességenként). Ja, és az első oldalon a gyerekek is írnak magukról egy kicsit. Sebről egyébként jókat írtak állítólag, és ő tényleg nagyon érdeklődik az állatok, a természet, a környezet, a földrajz iránt, lehet, hogy kis tudós lesz :) Bár neki az önbizalma nincs egészen rendben, ez a csütörtöki győzelem jót tett neki, már két éve várt rá :) Apropó sport: a „hímestojás-effektushoz”: a keddi sportnapon 4 csapatba osztották a sulit, és képzeljétek, hogy csak az első helyezettet hirdették ki, akik szerencsére Sebék voltak. De a másik három közötti sorrendet nem osztották meg velünk, pedig egyértelmű pontozás volt. Nem tudom, hogy miért baj az, ha a gyerek néha veszít, még ha tényleg a részvétel is a fontos, nem a győzelem... De nyilván mindenki győzni szeretne. És tudják, hogy nem győztek, de én például szerettem tudni, hogy hanyadik/ok vagyok/unk, még akkor is, ha az éppenséggel az utolsó helyet jelentette.  Így sosem fogják megtanulni...

 

Na mostmár tényleg befejeztem, jó sok időt töltöttem az utolsó néhány bekezdés megírásával :) Mostmár látjátok, hogy milyen, ha van időm írni :D