Au-pair vagyok Angliában

Minden szinte pontosan úgy történt, ahogy az előző mini-bejegyzésben írtam, ennek következményeként elég fáradtka vagyok most. Jó volt már kimozdulni, élveztük a tegnap estét, és a mai szülinap is jól sikerült :) Remélem holnap este már lesz energiám egy kis összefoglalóra :D Ezentúl nem akarok "stresszelni", ha pár nap kimarad... és összecsapni sem, mint ahogy már hónapok óta sokszor tettem/teszem... inkább korán lefekszem ma, hogy holnap újult erővel kezdhessem a hetet, szükségem lesz rá azt hiszem.

Úgy döntöttem, hogy a mai bejegyzést inkább el sem kezdem írni, inkább kialszom magam :) Holnap iroda, aztán megyek Sebastiant köszönteni, majd jön Hajni (úgy néz ki végre összejön: nem dolgozik és én sem sittelek), talán megyünk is valahova, vacsizni biztos :) Vasárnap délben Sebastian családi szülinapi pörije lesz, úgyhogy lehet, hogy csak vasárnap este írok legközelebb. Nyugodjatok meg, ma már jó napom volt. Ahogy a cím is sugallja: jó idő volt. Hideg - sőt este már fagyott is - de szép idő volt. És ez sokat dobott a hangulatomon :)))))

Jó hétvégét mindenkinek!!!!!

A reggel egy kisebb drámával indult... ezúttal én voltam a „hunyó”. Valószínűleg kijött rajtam az elmúlt napok depije, egy kicsit kiborultam - először, mióta itt vagyok. Pedig ma még nem is mondhatnom, hogy nagyon bunkóci lett volna a kisasszony... no mindegy... ő is kiborult, nem gondolta, hogy nekem sok dolog rosszul esik (mintha nem mondanám el neki minden alkalommal, amikor úgy gondolom, hogy most túllőtt a célon)... anyu mondta neki, hogy másokkal is viselkedhet normálisabban, a családban mindenkivel... én kivonultam, mert még bevágott egy „köszi szépen”-t, anyu még jól elbeszélgetett vele... még egyszer... aztán én is újra és újra, egész nap tulajdonképpen. Anyu mondta neki többek között, hogy szerencséje van velem... azért is, mert felnőtt módon viselkedek, és hogy elmegyek, ha nem változtat... ezután azzal jött ki a szobájából sírva, hogy adjak neki pár napot... ne foglaljam még le a repjegyet, stb... Mondtam, hogy nem mennék én rögtön, ha mennék egyáltalán... (meg azért nem akarok hazacuccolni...,) Hát de a repjegyet előre szokták foglalni az emberek, és még ne foglaljam. Újra olyan lesz, mint tavaly, csak adjak neki időt, hogy megmutathassa, stb... mert persze imád, én vagyok a legjobb, mennyire örült, amikor megkérdezték anyuék nyáron, hogy szeretné-e, hogy maradjak, ha én is belemegyek, stb... Este is erről folyt a szó, a kiskutyázás közben (arról majd később). Megmagyarázta, hogy a „köszi szépen” azért volt, mert nem tudja magát kontrollálni ilyen szitukban (láttam már mondjuk kiakadni... hihető), és mennyire sajnálja, bla-bla-bla... Tippeket adott, felettébb kedves volt. Gondolom holnap reggel majd megint morog...

Ja, mindez mellesleg a legnagyobb felfordulásban zajlott: ma festették a nappalit és az előszobát, holnap jön a konyha. Anyuval is dumálgattunk, miután kidobta őket a suliban. Tök rendes volt, megölelgetett, megtárgyaltunk mindent.

Nem nagyon akartam menni sehova, de mivel a mai nap volt az egyetlen, utolsó lehetőségem, hogy Sebnek és Bertnek ajándékot vegyek, muszáj volt bemennem Camberley-be. Az eső persze kb. 5 perccel azután kezdett el esni, miután elindultam... majdnem visszafordultam, de aztán szembenéztem vele :) Egyébként már tegnap is, meg  ma is sokkal hidegebb volt, mint eddig idén bármikor. Remélem nem tart sokáig, olyan jó volt az a 10-14 fok.... Az ajándékokra visszatérve: Seb a könyvsorozat mellé kap egy - szerintem - tök vagány fülbevalót, meg fél fontért megláttam egy kiskutyás hajtogatós falinaptárat. Nagypapinak pedig csokit vettem, állítólag jó fajta. Durva, hogy egy éve itt vagyok és ma először mentem be abba a csokiboltba. A közvetlenül mellette lévő Accessorize-t viszont annál többször látogattam :) Ez is mutatja, hogy inkább sósszájú vagyok :) Ha már a városban voltam, a bankot is elintéztem. Nem az HSBC-t, ott még nem zártam be a számlámat, meg akarom várni, hogy emez beinduljon: be is fizettem ma az első csekkemet :)

Hazafelé beugrottam (jó nagy ugrás, főleg biciklivel) a TK Maxx-be, ahol csak melegítőgatyát vettem, meg harisnyát. A hazaúton szintén csepegett az eső...

Átmentem, megismerkedtem az új jövevénnyel: annyira, de annyira édes!!! Szerintem még az én anyuskám is megenyhülne :) Apuval is beszélgettünk... nagyon jófejek :) Vasaltam egy kicsikét, aztán hazaértek a lányok. Kiskutya-kiskutya-kiskutya :) Ekkor még névtelenül :D Gyorsan visszapakoltunk mindent a nappaliban. Gyorsan szárad a festék: 4-kor még a falat festette a pasi, fél 6-kor már fent voltak a képek :D Elég rémisztő és szégyenteljes (magamra nézve), hogy egy csomó apróságnak, amiket nem pakolgattam minden héten, nem tudtam a helyét :)) Mondjuk mentségemre: az utóbbi időben sok varia volt :D Most egyébként annyira pasztel minden, nagyon fura. Mondta is anyu, hogy túl egyszerű. Mondtam, hogy inkább túl angol :) Ő ugyanekkor mondta, hogy nagyon hasonlít Pauline nappalijára :D Megbeszéltük, hogy mi hova megy majd, apu néhány dologgal nem ért egyet :)))) Valamelyik reggel anyuval végigvettük, hogy mi hol mutatna jól, és egy tükröt is megszavaztunk, apu annyira nem támogatja :)

Vacsiztunk, tusoltunk, iszogattunk, beszélgettünk, mindenki. Sokat. Jól esett. Máskor is beszélgetünk, erről is beszéltünk már sokszor, de most más volt. Jó volt. Szerencsés vagyok velük. Ja, és a kutyának is lett neve: Zulu :)

8 fele eljöttem, blogoltam, pakoltam, és ma anyáékkal is tudtam egy kicsit skype-olni. Most megyek tusizni, és holnap PÉNTEK! :)

PS: Egy kicsit jobban ki szerettem volna fejteni a reggeli drámát, de iszonyat fáradt vagyok. Utoljára a kézilabdás korszakomban éreztem ennyire a fáradtságot a lábaimban... És aki rendszeresen olvas, az úgyis tudja, hogy mi van a háttérben, valamint Yasminit is „ismeritek” már annyira, hogy kitalálhatjátok, hogy miféléket mondhatott még :)

Igazán jól indult a napom: a mosásra várakozó ruháimat kiborítottam a kosárból útban kifelé, szerencsére még bent :) Aztán Yasmini is felhúzott... volna, ha hagyom magam. Először úgy tűnt, hogy bal lábbal kelt fel, vagyis inkább fel sem kelt :) Kérdeztem is, hogy ilyen akar lenni egész nap vagy tervezi, hogy normálisan viselkedik? Aztán az utóbbi lett szerencsére, de azért nagyon próbálgat már. Lehet, hogy hamarosan megint el kell vele beszélgetnem... Anyuék annyira szeretnék, hogy mindenkivel mindig minden körülmények között felettébb illedelmesen és tisztelettudóan beszéljen és viselkedjen Yasmin, hogy sokszor olyankor is leszidják, amikor igazából nem is mond bántót... és ez nem mindig jó, mert így néha úgy érzi, hogy – még ha közvetve is – én keverem bajba. Persze azt már megszoktuk anyuval, hogy mindenért vagy ő (az esetek többségében:) vagy néha esetleg én vagyunk a hibásak, Yasmini természetesen soha semmiért nem felelős... Apu meg azért nem, mert tőle nagyon fél. Na mindegy, azért persze inkább legyenek ilyenek anyuék, mint hogy mindent elnézzenek neki, azt hiszem néha magamra tudom vállalni a „bűnbak” szerepét, amíg nem érzem terhesnek :) Lehet, hogy nálam most jön az, ami a korábbi au-paireknél már vagy az elejétől megvolt vagy pár hónap után kezdődött és/vagy tetőzött...

Délelőtt folytatódott a pakolás, jött felmérni a szőnyeges pasi, magyarul a kárpitos :) Kiderült, hogy a hatalmas tükör alatt ott figyel apu egyetlen „festménye”, amit a falra pingált. Egy arc... kérdeztem, hogy azért festette-e, mert tudta, hogy úgyis odakerül a tükör, vagy azért került oda a tükör, mert festegetett? :))) Nem mindegy az ok-okozat :D Bírom, hogy már szavak nélkül is megértjük egymást, mindkettőjükkel, már nem is kell kérdeznem például, hogy kérnek-e kávét, csak odamegyek, nézek, néznek, és kész. Ez különösen hasznos ilyenkor, amikor sok a dolog, mint például ma :) Borzasztó sok kávét (mondjuk instantot) iszunk egyébként: reggelente legalább 2-3-at, anyu mindig csinál nekünk, legtöbbször én is, néha apu is, ha itthon van... és az irodában is szoktam inni általában.

Ma is azt hiszem kettőt ittam bent. Ma mindenki tök normális volt az irodában. Az egyik srác nagyon durván nyomja, nem tudom mióta nem vágta már le a haját és a szakállát... vörös... elég furin néz ki, kb. mintha 10 évet öregedett volna. Nem merem megkérdezni, hogy ez most csak valami fogadás és hamarosan újra ember lesz vagy így marad? :) Ja, és képzeljétek, ma Renaldo is belátogatott. Tudjátok, a dél-afrikai fiú, aki Matt és a család barátja, valamint egy nagy transzfercég tulaja. Igaz apu nem volt bent (Yasmint vitte fiziora), de ahogy láttam Matt két „jobbkezével” is nagyon jóban van. Most otthon töltött három hónapot Dél-Afrikában, ráfért a pihi szegényre... Első kérdése a „hogy vagy?” után az volt, hogy mi történt azóta a fiúval a repülőről? :))) El is felejtettem, hogy pont itt volt, amikor hazaértem a kis londoni kalandomból. Sajnálattal hallotta, hogy – ahogy akkor is mondtam neki – túlságosan a földön járok az ilyenekhez :D Hála az égnek... :)

Ma amúgy 5-ig dolgoztam, mert csak este érkezett a többség. Apu fizioról már nem is jött haza, mert Mancheseterben van a kiskutya, így ő fent maradt, majd holnap jön a kis jövevénnyel. Sebnek ma snowboard-órája volt, szintén arrafelé...

Fél 6 felé átmentem, befejeztem a takarítást és bepakoltam a törékeny cuccokat a szoba közepére, ahogy anyu kérte. Remélem a kutya nem végzett semmilyen pusztítást, amíg egyedül volt... 7 körül jöttem haza, nem hallottam, hogy ők mikor érkeztek.

Netezgettem, ismerkedtem a telefonnal (apu kiirtotta az e-mailjeit is mostmár), és Bumerángot hallgattam. Volt benne egy annyira laza nagymama, végignevettem a vele folytatott beszélgetést, de Bochkorék is :D Tusiztam, most pedig álomra hajtom a fejem az utolsó „egy-darabig-mini” boxador-mentes éjszakán... Poénkodtak, hogy majd nálam alszik :D Még csak az kéne! :)

Ja, és végül, de nem utolsó sorban a nap híre: nagy gratula a hugicámnak, aki 5-ösre teljesített ma a régóta rettegett szigorlaton, egyedüliként kapott mindhárom tételre ötöst!!! Büszke vagyok Rád! :)))

Tegnap este jó későn feküdtem le, fél 1 volt kb. Egy kicsit korábban már rájöttem, hogy náluk hagytam a telefonomat, de már késő volt. Pedig szóltam volna nekik, hogy ha reggel nem az én ébresztőmre akarnak felriadni, akkor kapcsolják ki, de erre nem került sor :) Szerencsére már ébren voltak... mindkétszer :) Apu aggódott, hogy majd nem lesz mire felkelnem, de a jó öreg nokiám itt van, csak folyamatosan töltőn kell lennie szinte. Mondta anyunak, hogy majd jól odalép a Jagnek reggel, arra majd felkelek... amúgy is fel szoktam rá ébredni, ha indul, ha csak simán lép oda, akkor is... ha a BMW-vel megy, akkor viszont meg sem hallom. Bár most, hogy visszaállt a parkolási rend a munkások és velük együtt minden építőeszköz távozásával, és már nem az én ablakom alatt indítja a motort, lehet, hogy nem fogok felébredni ezentúl...

Reggel kitaláltam, hogy ma kiveszek egy szabadnapot a suliban. Csak úgy. Anyu azt mondta, jól teszem. Mondta menjek vásárolni, ha akarok :) Mondtam, hogy ha már kimozdulok, akkor azért elmennék órára, de inkább szépen kényelmesen végzem a dolgom. Így dumálni is volt időnk egy kicsit. Beszéltünk a „Bridget Jones-szindrómámról” :) Adott egy pár tippet, sőt utasítást, ha úgy tetszik parancsot :)) Ja, meg megállapodtunk, hogy milyen nehéz Yasmint fogyasztani, legalábbis megtartani a súlyát, Sebastiant pedig hízlalni... Úgy, hogy nem Yasmin az kettejük közül, aki megeszik minden zöldséget...

Vasaltam, pakoltam, duguláselhárítottam... na jó azt nem én, csak megállapítottam a problémát. Berttel nevetgéltünk egyet, aztán elvonultam.

3 felé visszamentem, előkészítettem a rántott husit, aputól kaptam „nekem új” telefont... mert Yasmin régijével van valami: ha anyuval beszéltem, vagy Yasmin hívott, szinte mindig nagyon rossz volt a vonal, és akkor sem volt sokkal jobb, ha mással cseverésztem. Mondták, hogy van sok régi telefonjuk, majd hoz. Egy régi blackburryről volt szó először, aztán végül apu előző telefonját kaptam meg. Nem rossz, sőt... nem is lenne szabad ilyet a kezembe adni :) Nokia E71, nagyon üzleti. Semmi baja nincs, a középső gomb lefelelé egy kicsit nehezebben mozog, ez mind. Túl jó ez nekem, mondtam, hogy erre majd megpróbálok vigyázni, és ahogy Imru mondta, nem az árokpartról összeszedni :))) Egyébként csak zárójelben jegyzem meg, hogy az sem az árok partja volt, csak az út széle :D

Ja, segítettem is apunak ezután fent pakolni, jobban mondva arrébbmozgatni a cuccokat. Minden apró tárgytól, ereklyétől kezdve a súlyos szekrényekig, asztalokig, ágyakig mindent... hogy a festő pasi tudjon haladni és hozzáférjen mindenhez. Jó sokáig elszórakoztunk vele az óriási porban, tiszta fehér lett mindenem. Kérdezte, hogy még mindig 5-ös vagyok-e (a 10-es skálán), és mondtam, hogy ne aggódjon, már nem :) Kérdezte, tehet-e bármit értem, hogy még jobb kedvem legyen? :D

Gyors elkezdtem husit sütni, az egészséges életmód jegyében főtt borsót és főtt kukoricát ettünk hozzá. Megint halálra dicsérték, de ez már alap :) Mondták, hogy ki kellene próbálni disznóból is. Mondtam, hogy a pulykát támogatom, de a pocát annyira nem. Nem arról van szó, hogy nem enném meg, de nekem a rántott husi főleg szárnyas... kiskoromban mindegy volt, de az évek során finnyás lettem e téren. Aztán megállapodtunk, hogy majd rántok valami általam is kedvelt tengeri herkentyűt egyszer :)

Yasminit letusiztam, anyu elrohant Sebbel teniszre, én még elpakoltam, majd útnak indítottam Yasminit apuval a színházba, mivel kihisztizte, hogy ma ő vigye... Anyu pont hazaért, mikor jöttem volna el, még dumáltunk egy kicsit.

Itthon blogot írtam, anyusékkal skype-oltam, How I met your mothert néztem.

Ma már sokkal jobb kedvem volt, végre nem esett, és még a nap is sütött!!! Lehet amúgy, hogy a rosszalkodó női bajok is közrejátszottak a tegnapi rosszkedvemben. Ma már rögtön reggel nevetéssel indult a nap: Yasmini a melltartóméretemet találgatta :)

A mai nap hivatalosan is 2011 legdepresszívebb napja volt, tudtátok? (Tényleg van ilyen, Blue Monday a neve, minden év harmadik hétfője.) És valóban. Az átkozott eső csak szakadt és szakadt vasárnap délutántól kezdve, valaki nagyon nyitva felejtette a csapot... A reggel még egész jól indult ahhoz képest, hogy hétfő volt. Yasmini mondjuk fárasztó volt, most minden a kiskutya körül forog... na meg közölte, hogy át akar jönni este, megígért mindent: gyors vacsi, gyors tusolás, stb... Annyira nem volt hozzá hangulatom, szerencsére nem is lett belőle semmi, sértődés sem :)

Délelőtt végeztem szokásos hétfői teendőimet, miközben mindenki rohangált a házban, mert ma kezdték a festést... elvileg hétvégére kész lesz. Úgy legyen! :) Apu érdeklődött is, hogy mi van velem? Megint kérdezte, hogy egy 10-es skálán jelenleg mennyire vagyok jól? :) Nem hiszitek el, mennyire rossz ez a sok eső. Ömlik. Pillanatok alatt megtelt Thula tálkája is kint... Hatalmas pocsolyák, sár mindenhol, folyamatos kopogás a tetőmön... borzasztó.

Anyu rendes volt, elvitt a bankba, mondta, hogy ilyen időben ne biciklizzek. Mára volt időpontom a Barclay’s-nál. A fene sem gondolta, hogy ilyen sokáig fog tartani: fél 11-től majdnem délig ott üldögéltem a kis szobácskában a nénivel, aki felettébb kedves volt, és mindenről tudni akart. Anyu mondta, hogy lehet, hogy csak kíváncsiságból kérdezett a kötelezőkön túl ilyeneket, hogy mit szeretek csinálni a szabadidőmben, stb... De végig láttam a képernyőt, és valóban ott voltak ezek a kérdések. Megbeszéltünk mindent, nem erőszakosan bár, de azért rá akart beszélni a havi 5 fontos számlára (mert ugye mégsem 8 font, mint amennyit most a konkurenciánál fizetek) , ami valamivel többet nyújt, de csupa olyat, ami nélkül tökéletesen megvagyok. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de az egész bankváltási herce-hurca lényege az volna, hogy NE fizessek - lehetőleg semmennyit. Nem azért csinálom, mert annyira szeretnék új bankkártyát, új mindent, hozzászokni egy új netbankhoz (amihez elvileg majd küldenek egy kis számológép-kinézetű kütyüt, amibe majd mindig bele kell dugni a kártyámat, ha valami tranzakciót szeretnék online lebonyolítani)... tehát egy teljesen új rendszerhez. Nem beszélve arról, hogy nincs rá semmi garancia, hogy ők nem fognak olyan dolgokat művelni, mint az HSBC tavaly. Bár remélem, hogy minden rendben lesz! Tehát nem szeretnék fizetni, és ezt meg is értette :)

Innen rögtön munkába mentem, pont délben értem oda. Most nem a saját magam által csekkolt foglalások fizetéseit vittem be a rendszerbe, így sokkal tovább tartott. Nem értem miért nem lehet normálisan ellenőrizni az adatokat. Biztos sokszor van, hogy csak úgy elsiklik a szem egy-egy szám, stb. felett, de ennyiszer? Vagy gyakran az van, hogy bizonyos részek nincsenek is ellenőrizve, csak úgy kimaradnak. Ennek oka lehet puszta figyelmetlenség, vagy ha például a sales-es, akié a foglalás, nem nyomtatta ki a kifizetett/megengedett csomagok számát, vagy éppen az árat, és ha van, cégjutalékot tartalmazó oldalt. Most csak mondtam egy példát, persze sok dolog hiányozhat. Ezeket normál esetben annak kell pótolni, aki a csekkolást végzi. És ha nem is nyomtatunk ki mindent, akkor is fel kell bizony menni a szükséges weboldalra, és kikeresni az infot... maximum lefirkantod. Tehát például azt, hogy kinek hány csomagja lehet, hány kg, stb. A legtöbbször egyébként nagyon sok hibával teli „booking file” kerül hozzánk a sales-esektől. Csak annyi kellene pedig, hogy megpróbáljanak egy kicsit pontosabban másolni... ebben sajnos semmi javuló tendencia nem figyelhető meg, többszöri kérés ellenére sem. Van, aki nagyon jó, nagyon pontos, viszont van, aki minden második árat, foglalási számot, időpontot elír. Nem beszélve a formai követelményekről... Na mindegy, panaszáradat vége. Csak rossz, hogy én mindig megcsinálom ezeket, ha én csekkolok... és akkor is én csinálom, ha nem én csekkolok, de én csinálom a „fizetést”... Pedig ezeknek a hibáknak nem ebben a stádiumban kellene előbukkanni... Gyakran van olyan érzésem, hogy csak engem érdekel ott bent, hogy minden foglalás rendben legyen. De ezt már korábban is írtam szerintem. A többiek csak bent vannak, úgy-ahogy végzik a dolgukat, és ennyi... Mostmár tényleg befejeztem :)

Hazafelé kicsit eláztam... gyors felmostam a konyhában, nem bírtam nézni a gipsz-cseppeket (Sebastian alkotott szombat este egy köcsögöt:). Pakoltam, mostam-szárítottam-hajtogattam, aztán már meg is jöttek a csajok fizioról. Gyors vacsi: tészta, a szósszal jól megégettem a kezem, mikor kivettem a mikroból... igen, a mikroból :) Semmi extra nem történt ezután, a szokásos esti program után eljöttem 7 fele. Ja, előtte azért még facebook-segítettem nekik :)

Itthon aztán megnéztem a friss szülifeliket, majd Bridget Jones-szá változtam: borozgattam csendes magányomban (bár ő azt hiszem vodkát ivott, vagy legalábbis valami ütőset:)). Iszogatás közben értékeltem a helyzetemet, az elmúlt egy évet. Ugyanis tegnap volt egy éve, hogy megérkeztem ebbe az országba, amivel kapcsolatban mindig vegyes érzelmeim voltak, vannak és lesznek is. Amikor az idő ilyen fos (hideg mondjuk szerencsére nincs), akkor az „utálom-érzés” egy kicsit elhomályosítja és háttérbe szorítja a jó dolgokat Angliával kapcsolatban, mert természetesen azokból is van bőven. De mint mondtam: amikor az eső csak szakadatlanul ömlik, főleg az évnek ebben a szakában, hajlamos vagyok más dolgokat is borúsabbnak látni, mint amilyenek valójában. Ilyenkor elfog a „sokmindenből elegem-van”-érzés. Olyan dolgokból, amik mindig is zavartak egy kicsit, de vagy az ”el-kell-fogadni-és-meg-kell-tanulnod-vele-együtt-élni-amíg-itt-vagy”-kategóriába tartoznak, vagy negatívumaik mellett számos előnnyel bírnak, végül pedig itt vanak azok a dolgok, amik csak rajtam múlnak... Az utóbbi egy kicsit persze mindenre igaz, hiszen én alakítom az életemet... Na de hogy egy kicsit érthetőbb legyen:

1.kategória: lényegében a mindennapi apróságok, mint például hogy:

- miért pakolják néha úgy tele a kukát hétvégén, hogy szinte lehetetlen kivenni a zsákot hétfő reggel?

- az, hogy mindent állandóan széthagynak (ez most jó konkrét, ugye?:)

- hogy a kutya idegesítő (tegnap is például rámugrott saras lábbal, pedig esetleg egyszer még felvettem volna a pulcsit, ami fél napig volt rajtam)...

- Yasmin sokszor fárasztó, főleg, mikor okoskodik, hisztizik vagy nagylányt játszik :)

- a netem nagyon rosszalkodik, bár apu ma is mondta, hogy hamarosan előrelépés várható ez ügyben... kíváncsian várom :)

- ...stb... azért még tudnék ilyen apróságok mondani :)

- valamint ide sorolnám azt, hogy nincs rendes konyhám, így körülményes bármit is elkészíteni... Ez mondjuk már átmenet a kettes kategóriába, mert azért viszont borzasztó hálás vagyok, hogy külön lakrészem van, konyha ide vagy oda :))))

Ezek tehát abszolút nem olyan dolgok, amik megkeserítik az életemet, csupán könnyebb lenne, ha nem így lennének :D De tisztában vagyok azzal, hogy ezért kapom a heti fizetésemet, au-pair vagyok elvégre vagy mi, mind ezzel jár :)

2.kategória: ide azok tartoznak, amikkel kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak:

- ilyen például a tény, hogy a semmi közepén élek, és a - kocsi híján - ebből egyenesen következő biciklizés. Ami persze tök jó, mert legalább mozgok, és én tényleg szeretek biciklizni: zenét hallgatok (szigorúan csak olyan hangerőn, hogy a forgalom zaját még halljam!!!), egy kicsit kikapcsolok (persze csak éppencsak, nem akarok kihajtani senki elé csak mert annyira ellazulok :), és égetem a zsírt :) Az izzadás viszont nagyon nem fair. Egyenes és kis távokon nem is lenne baj, és ha nem időre kellene mindig mennem, és nem későn indulnék :) Viszont a felsoroltak közül egyik sem érvényes rám... Rengeteg olyan szakasz van, ami kocsiból egyáltalán nem  tűnik emelkedőnek, közben pedig... hajjajjjjj.... Hajni is meglepődött, amikor egyszer elbiciklizett hozzám :) Szóval ezeken egyszerűen képtelenség erőlködés nélkül haladni, feljutni, hacsak nem szállsz le és tolod. De nem szeretem feladni. Csak akkor szállok le, ha nagyon gyenge vagyok. Néha ez a helyzet, de igyekszem mindig végigmenni... ez is amolyan kis magammal szemben felállított szabály-féleség. Tehát nem szeretek megizzadni (szerencsére büdi azért nem leszek, jó kis deot találtam:))) A biciklizésnek egy másik hátulütője, hogy nem hordhatom azokat a ruhákat (főleg nyáron a szoknyáimat, ruhácskáimat), amiket amúgy hordanék például az irodában.

- a semmi közepének hátránya még, hogy alig laknak körülöttünk... nyilván könnyebb lenne szocializálódni, ha Camberley-ben laknánk. Minden közel lenne, valószínűleg többet járnék pubozni, „néha” talán bulizni is elmennék :) De így egyszerűen semmi lehetősége nincs az embernek, hacsak valaki nem hurcipálja a fenekét vagy nem költ vagyonokat taxira... bár a Rose-ba mindig el lehet sétálni, de oda sem akármiben, mert a magassarkút tönkreteszi az út... Viszont!: nem cserélném el ezt a nyugit semmiért... a repülőket és a katonák gyakorlatozását leszámítva nagyon csendes, és nem mellesleg gyönyörű. Na meg a medence... nem mintha olyan rengeteget használnám mondjuk :)) ma is rámparancsoltak, de nem volt kedvem...

- felemásan érzek anyu háztartás-vezetéshez való hozzáállásával, nem létező tisztaságmániájával kapcsolatban is: ezt pont nem is olyan régen írtam, ha jól emlékszem, hogy tök jó, hogy nem olyan, aki végighúzza az ujját, esetleg szól, hogy itt-ott-amott még szükség volna egy kis erre-arra... nem ilyen. A rá amúgy is jellemző lazaság e téren is megmutatkozik, de néha mondjuk érdekelhetné jobban, hogy a ruháik egy-két napig bizony ott büdösödnek a mosógépben, ha nem szárítja meg őket mondjuk egy péntek este... most csak mondtam egy példát. Máskor viszont rá sem ismerek, annyira rajta van az ügyön :))) De ez is csak egy mondvacsinált probléma, tudom én :)

3.kategória: dolgok, amik zavarnak, és csak én tudnék rajtuk változtatni:

- soha nem éreztem még magam ilyen rosszul a bőrömben, mint most. Úgy érzem, mintha 80 kg lennék... persze nem vagyok annyi, de jó úton haladok... olyannyira, hogy azt hiszem ideje visszafordulni :) Szerintem otthon csak azért nem mondta senki, hogy „Jé, te híztál?”, mert féltek, hogy megsértődöm :))) Ez azért is rossz, mert nyáron, mikor hazamentem, olyan büszke voltam magamra, hogy ugyanannyi kiló voltam, mint januárban... és én voltam az első au-pairjük, aki nem hízott :) Ez így is volt jó sokáig, aztán októberben anyáék hozták a sok finomságot, és hát mindent megettem...

- az angolom: úgy érzem, hogy kb. nyárig fejlődtem, azóta pedig szinte csak vissza... nagyon rossz érzés. Nyilván segítene, ha bárminemű tanulást véghez vinnék néha... de sajnos leszámítva az első 3-4 hónapot (akkor sem erőltettem meg magam nagyon), semmit nem csináltam/csinálok. A sulis cuccomat ki sem veszem a táskából, esetleg átrakom egy másikba... Nem tudom megmagyarázni miért van ez... egyszerűen képtelen vagyok rá. Megértetem magam, így vagy úgy :) ez a lényeg, de persze szeretnék jobb lenni. Csak nem tudom mitől várom a csodát...

- mostmár zavar a társasági élet hiánya. Tudom, hogy találkoznom kellene emberekkel, a cseh lánnyal mondjuk (decemberben majdnem találkoztunk, de nem tudtuk összeegyeztetni), de nem tudom, hogy akarok-e :) Meg mindig az, hogy hol, hogy jutok oda?; hogy jutok haza?; na meg az egyik legfontosabb, hogy mikor??? Azért hétvégére elfáradok. Nem kicsit. Nem lehet mindig menni... és amikor itthon töltöm a péntek és a szombat estét, nem bánkódom, hanem élvezem a pihit. Elég szomorú. Néha meg eluralkodik rajtam a „de-mennék-valahova”-érzés... na meg valami összeesküvés lehet amögött, hogy Hajni általában akkor dolgozik, amikor én ráérek, én meg általában akkor sittelek, amikor ő nem dolgozik... Ezen muszáj lesz változtatnom...

Nagy vonalakban ennyi. Nem mindent írtam azért le, de a lényeget szerintem összeszedtem. Néha azért nehéz. Persze minden sokkal nehezebb volna, ha a hangulat nem lenne odaát mindig olyan, amilyen: fellettébb vidám az év legtöbb napján. Tuti nem lennék már itt, ha nem lenne mindenki ennyire extraszuperjófej, és ha nem becsülnének meg ennyire. Az én érzékeny kis lelkemnek ez nagyon fontos. Egy átlag angol családnál valószínűleg már belebetegedtem volna az egész au-pair-létbe, a többiek tapasztalataira alapozva :) És itt mindenki azt szeretné, ha továbbra is nagyon jól érezném magam... nyilván miattam, de maguk és Yasmin miatt is. Csak néha pont Yasmin miatt érzem magam rosszul, mármint tudom, hogy sok dolgot csak úgy mond, mindenkit „oszt”: aput, anyut, nagymamiékat, és persze én is kapok. Csak az a baj, hogy bár ritkán, de néha azért sikerül átlépnie a vicc határát... és az bizony rosszul esik mindenkinek, nem csak nekem. De mostmár kamaszodik, várhatóan egyre több ilyen, lesz, fel kell készülnünk és ignorálni :) Hangulattól függően sokszor megy is ez, és csak nevetek, de néha nem... Mondjuk ilyenkor anyuék helyreteszik, bárkinek is mond oda a kisasszony...

Uh, azt hiszem most egy életre kipanaszkodtam magam, be is fejezem. Azért ne aggódjatok, nem látom olyan borúsan a dolgokat, mint első olvasatra tűnhet :) Csak akartam, hogy tudjátok, hogy bizony nálam is van, amikor nem felhőtlen a jókedvem... Egyszer majd a jó dolgokat is összegyűjtöm, ígérem :) De ez most Blue Monday volt, a szomorúság neves napja...