Nem tudom, hogy rájöttetek-e, de szeptember 11-én utaztunk...
Reggel jókedvűen ébredtem 6-kor... valaki hívta Karent, aki kinthagyta a telefonját este a nappaliban, és mivel nincs rendes fal, olyan volt, mintha közvetlenül mellettem lett volna... még egy órára azért visszaaludtam, bár mivel anyu már pakolászott, inkább éber pihenésnek nevezném.
Összeszedtem magam, és gondoltam felteszem a bejegyzést, amit este nem sikerült. Hát most sem... Anyu mondta, hogy menjek az Arch-hoz nyugodtan, higgadjak le :) Letusoltam, összeszedtem magam és útnak indultam. Az idő ma már sokkal jobb. Nincs verőfényes napsütés, de legalább előbújik néha. És meleg van, igazi párás meleg...
Úgy látszik, ha egyedül vagyok, többen akarnak szóba elegyedni velem. Az egy óra alatt 4-en jöttek oda hozzám, hogy honnan jöttem, mit csinálok itt, biztos nem vagyok átlagos Magyarországon, stb... nagyon tudják, hogy mit kell mondani a csajoknak :D
Az Arch-nál először rossz irányba indultam el, ott is kedvesen útba igazítottak. Azt hozzá kell tennem, hogy mindegyik fekete volt, de nagyon cukik voltak :) Mondjuk volt egy valaki, aki elkérte a visszajárómat a vonatjegyből, oda is adtam neki, egyrészt mert nem volt sok, másrészt meg mert ma úgyis megyek haza, mondtam is neki, hogy amúgy nem biztos, hogy odaadnám, de így igen, 50 cent...
Megcsodáltam a hatalmas monstrumot, megkértem egy-két embert, hogy fényképezzenek le. A Mississippitől nem voltam elájulva, a folyópart maga elég ocsmány, de az is lehet, hogy csak rossz részen voltam... bár az Arch-nál azért megszépíthették volna legalább, ez St. Louis egyetlen igazán nagy látványossága állítólag.
Szépen hazavonatoztam, itt is volt társaságom. Karenék lent voltak a kávézóban... nem sokra haladt a pakolással, mióta elmentem. Persze minden villany égve hagyva, kupi,.. csak, mint otthon :) Semmi nem látszott abból, hogy tegnap összepakoltam... persze itt is működik az, hogy többes szám első személyben mond mindent, amit én csináltam :)))) kitaláltuk, hogy lehet Yasmin blogján visszaállítani a dátumot (= Viki megmondta, mert azt sem tudták, hogy lehet ilyet, ezért 3 hétig stresszeltek, hogy otthoni idő szerint éjfélig, itteni szerint este 6-ig fent legyen a napi bejegyzés); tegnap este mondta a másik családnak, akik feljöttek, hogy kitakarítottunk... ja... na mindegy, ezt megszoktam, otthon is mindig ez van, ha amúgy normálisan kezelnek, nincs ezzel semmi gond.
Kicsit pakolásztunk, mindketten :) ,aztán visszavittük a biciklit a kórházba. Anyu is szinte mindig mondja Yasminnak, hogy hajtsa magát a székkel (amióta Dr. Park szerdán kiadta az ukázt), ezért én is erre kérem, ha ketten maradunk. De csak mint mostanában mikor anyu nincs ott, rákezd, hogy ez fáj, az fáj... ha mondom, hogy ok, akkor jön, ahogy tud, jön azzal, hogy nekem nincs türelmem hozzá. És az igazat megvallva most tényleg nincs. Minden este csomó időt töltöttem a blogjával, miután anyu megírta, minden próbálkozáskor minimum negyed órát azzal, hogy sikerüljön tölteni a laptopomat. Ezt most a családi szobában írom, nem sokára indulunk, és nem hiszitek el, de az összes konnektort kipróbálva, 20 perc után sikerült úgy bedugni, hogy ne azt írja ki, hogy az adaptertípus nem meghatározható...
Anyu megjött, átengedtem neki, hogy az utolsó bejegyzést is megírjuk St. Louisból :) Yasy addig fent volt a másik családnál. Fél 2 előtt végeztünk, a parkolóban találkoztunk Logan szüleivel (3 műtétet végeztek a kisfiún, ő a nagyon cuki 4 éves), mert az apa volt olyan kedves, és kihozott bennünket a reptérre.
A kicsike is jönni akart, igaz elég szűkösen voltunk, de elfértünk: én ültem a két gyerek között hátul, anyu meg elöl, ölében a kerekesszékkel. AC/DC-t hallgattunk útközben, az a kicsike kedvence, énekelte is, és végig dumált hozzám. Hogy ez a kedvenc együttese, apának is, sorolt számokat, majd megzabáltam :) És mondta, hogy ma ők is mennek haza... hát az a ma inkább csütörtök. Szegények már több, mint egy hónapja itt vannak, a szemét is műtötték... bár New Yorkon keresztül jöttek, ott is töltöttek egy pár napot az elején. Nem csodálom, hogy nekik is elegük van már....
Ekkor még nem tudtuk, hogy a reptéren micsoda izgalom vár ránk: adódott egy kis félreértés az átfoglalás miatt. Nem magával a járattal volt gond, hanem a díjakkal, ugyanis jóval többet akartak kifizettetni Karennel, mint amennyiről szó volt. Még jó, hogy korán mentünk (2 előtt már ott voltunk a 6 óra körüli gépre azt hiszem, egy kicsit meg vagyok zavarodva az időpontokat illetően:). Szóval csomó telefonálgatás, nem túl kedves ügyintézés (az AA-nál láthatóan szinte csak – bocsánat, de- öreg, zsémbes emberek dolgoznak) után végül kiderült, hogy anyu árai voltak a jók. Ezután jött a fizetés... Karen kártyáját nem fogadták el, így felajánlottam az enyémet, jó öreg HSBC, megmentettél bennünket (mondjuk anyu tudott volna pénzt kivenni legrosszabb esetben). Kb. egy órás herce-hurca után megkaptuk a beszállókártyáinkat és a kapu felé vettük az irányt. Ja, azt azért sikerült elintézni, hogy egy órával hamarabb elrepülhessünk Chicagoba, abban a reményben, hogy a világ 4. legnagyobb repterén jól körülnézhetünk majd a duty free shopokban...
St. Louis-ban nem sok mi volt, sikerült szert tennem pár egyszerű, de annál drágább képeslapra, de tényleg szinte semmi nem volt. És nem tudom, hogy hányan jöttetek rá, de szeptember 11-én repültünk... ami miatt sikerült mindkét reptéren megtapasztalnom milyen az év valószínűleg legforgalmatlanabb napja, 2001 óta... Egy kicsit jobban átnéztek bennünket a biztonsági ellenőrzéskor, de jófejek voltak, ennyi.
Jó volt, mert a beszállásnál (Yasy miatt elsők voltunk) egészen a gépig toltuk, majd áttették egy kis kerekes székbe, amivel egészen a helyünkig szállították, így csak át kellett ültetni. És a kerekesszéket is „el tudták szállásolni” a fedélzeten. A helyekről: első sor, Yasy miatt. És mivel az első járaton nem sokan voltak, 5 helyünk volt, kényelmesen elfértünk. Ja, az öreg bunkó pasi, akivel az ügyintéző pultnál „üzletelt” anyu, azt mondta, hogy a lehető legjobb jegyeket adja nekünk, itt ő nem tud többet, majd Chicagoban próbálkozzon. Egyáltalán nem volt segítőkész, végig vágták a pofákat a munkatársával... úgyhogy a kapunál lévő nőt is megkérdezte anyu, és láss csodát: tudott nekünk jobb helyeket adni. Az első pasi engem 14! sorral hátrébb ültetett :)
Szóval tök jó fejek voltak az első úton, a steward(es)ek is :) Egy meleg pasi és egy thai nő voltak, és mivel a leszállás után még vagy 10 percet várnunk kellett a székre, dumáltak velünk. Vicces volt, mert a pasi rögtön kiszúrta Karen Jimmy Choo-táskáját :) Előtte is nyilvánvaló volt, hogy meleg, de ez még egyértelműbbé tette :) Mondták, hogy a nagy nemzetközi AA-járatokon tényleg csak szinte idősebbek vannak, akik már 20-30 éve ezt csinálják, megvan, hogy ki vigyáz a macskára, ha úton vannak, stb. :) És hogy nekik nem könnyű bekerülni ebbe a körbe. Ja, és adtak két kis üveges bort, szárazjéggel, hogy igyuk meg, mert mondta anyu, hogy milyen már, hogy pénzbe kerül a bor :) Ja, és a nő megdicsérte a karkötőt, amit Orsikától kaptam a szülinapomra :)
Leszálltunk, még mindig a duty free reményében... Volt majdnem 4 óránk, Londonba csak este 10 előtt indultunk. Beültünk vacsizni egy olasz étterembe, ahol egy görög pincérnőt szolgált ki bennünket, aki kb. semmennnyire nem beszélt angolul. Tényleg alig, leginkább nem is nagyon beszélt, mármint egyáltalán, semmilyen nyelven, elég vicces volt :) A számlát is úgy kérdezte meg, hogy hozhatja-e, hogy rámutatott :)
Ezután gondoltuk felkeressük a duty freet, de itt minden csak a kajáról szól... anyu kérdezősködött, ami alapján meg is találtuk: mindössze egy kis kioszk volt az egész. A kínálat: kb. 20 féle parfüm, 10 féle cigi, egy kis édesség, pár üveg alkohol, és kb. ennyi. Egy másik terminálon állítólag van néhány üzlet, de oda nem tudtunk elmenni. Azért vettem egy kicsike táskát, úgyhogy megszabadultam minden dolláromtól.
Jaj, a chicagoi reptérről még egy dolog: a WC-k. Röhögjetek, de én még sosem láttam ilyet: az ülőke felett van egy érzékelő, LCD-kijelző, és felérakod a kezed, az ülésen lévő zacskószerű borítás tisztára cserélődik. Nem mintha bárhol is ráülnék az ülőkére, de ez nagyon tetszett. Az önöblítés és társai már nem újdonság :)
Tehát a nagy vásárlásból nem lett semmi (pedig akartam venni még egy utolsó parfümöt, az új Armanit, amit még a Heathrown mutatott az eladó, bele is szerettem), úgyhogy leültünk és vártunk. Szerencsére nekik is volt kisszékük, így megint csak nem kellett Yasmint cipelni (ami a hátának is jó). Anyu is most látott először ilyet, idefelé sem volt... 2-en az ablak mellett ülnek, én pedig a következő oszlopban, a középső oszlop szélén, és teljesen rálátok az első osztályra és a business osztályra. Tök jó, van saját kis tv-m, nézhetek filmeket. Anyu ajánlására elkezdtem a Karate kölyköt, de nem bírtam nyitva tartani a szememet... Nem mintha aludni tudtam volna :) merthogy helyes pasi helyett egy négytagú család ül közvetlenül mellettem, egy kb. 3 éves és kb. egyéves gyerekkel, akik felváltva sírnak... A kicsit beletették egy felfüggeszthető kiságy-szerűségbe, elég érdekes, nem tűnik valami biztonságosnak.
Yasminit egy időre lefektette anyu a repülőn a földre, muszáj volt kinyújtani a lábait. Szegénynek az sem tesz jót, ha órákig egyfolytában a kerekesszékben ül, és a repülő sem különb. Ja, és eleinte hányingere is volt... de szerencsére megúsztuk. Ma egyébként – leszámítva a reggeli kis összezörrenésünket – végig nagyon jól viselkedett, nem nyafogott, szeretgetett, megbeszéltük anyuval is, hogy új élet kezdődik.
Eddig írtam a repülőn, ami ezután jön, azt már most írom, kedd este :) Tehát a repülőúton semmit nem aludtunk anyuval... ha az egyik gyerek abbahagyta a sírást, kezdte a másik... Az utolsó órában pedig Yasmininek is visszatért a hányingere, és tényleg falfehér volt, még a leszállás után is egy darabig. 11 körül szálltunk le angol idő szerint, ami így csak 7,5 órás utat jelentett, odafele 9 volt. Mikor kiléptünk a gépből, még valaki megdicsérte a szandimat, amit még délelőtt St. Louisban is megdicsért egy nő :)
Gondolkodtam, hogy hol húzzam meg a napi határt, és úgy döntöttem, hogy itt :) Igaz, hogy ez egyik időzóna szerint sem határa a szombat-vasárnapnak, de egy kis fejezet vége. Nem olvastam újra, úgyhogy ha hülyeségeket írtam fáradtságomban, bocsánat érte :)
Utolsó kommentek