Tegnap este (illetve már ma) alig tudtam elaludni, majdnem 2 óra volt már... Aztán Thula 7-kor ébresztett is, pedig aludtam volna fél 8-ig. gyorsan megsétáltattam (találkoztam az undok-nagykutyás pasival, aki visszafordult, amikor meglátott, mert Karen is és Pauline is összevesztek már vele egyszer-kétszer). Átöltöztem, reggeliztem, aztán fél 10-kor indultunk Pauline-nal Camberley-be. Lynne ma is olyan kedves volt: milyen jól nézek ki, Yasmini mennyire szeret engem, ugye maradok még? :) Egy kicsit vásárolgattam, vettem ki pénzt, aztán az utolsó 10 percre felültem hozzájuk a kávézóba. Tökre szeretek Pauline-nal beszélgetni, olyan jó, hogy nem vagyok zavarban, ha hozzá kell szólnom, akkor sem, ha éppen nem sikerül úgy elmondani a dolgokat, ahogy kellene és ahogy szeretném.

Mondjuk ma nem csak vidámkodtunk: mesélte, hogy sírva ébredt az álmából, ugyanis azt álmodta, hogy kinézett az ablakon, és látta Yasminit a kertben szaladgálni. Na nem rendesen, mint egy átlagos gyerek, de szaladgált, szék, bot, járókeret nélkül... Átjött hozzánk a konyhába, hogy együtt sírjon mindenki, örömében... aztán felébredt, és rájött, hogy csak álom volt...

Hazaértünk, és akkor jött számomra a sokk: a munkások az általam most használt fürdőszoba egy részét bontották éppen. Azt sajnos nem írhatom le, hogy mi okozta a katasztrófát... páran tudják. Pauline viccesnek találta, mert nem vele történt... A lényeg, hogy eddig sem beszéltem a „builder”-ekkel, mert egy az nem voltam itthon, kettő: annyira nem voltak szimpik (4-en vannak egyébként), ezután pedig nem akarok a szemükbe nézni :)

Délutánra elvileg konyhaszekrény-belső-takarítást és –pakolást terveztem, de annyira nyomorult lettem az időtől, hogy nem volt kedvem. A jó ég tudja mióta nem láttunk napot... És úgy éreztem, hogy megérdemlek egy napot, amikor megengedhetem, hogy nem csinálok semmit :) Így is tettem: egy kicsit pakolásztam, skype-oltam Orsival sokat, aztán újra az egész családdal :)

WC-re nem tudtam itthon elmenni, és Pauline mondta, hogy amíg ehhez nem férek hozzá, használjam az övékét. Órák múlva, mikor útban voltam hozzájuk, megláttam a saját kis lakásomat, és eszembe jutott, hogy akár oda is mehetek :) És addigra éppen kimostam egy újabb adagot az ágyneműmből, úgyhogy azokat is átvittem kiteríteni a korlátra. De olyan jót röhögtem, hogy ezek szerint szinte két hét alatt úgy hozzászoktam ahhoz, hogy itt lakom, hogy el is felejtettem, hogy „honnan jöttem” :) Aztán mikor még egyszer mentem, kijött Pauline, és ő is röhögött, aztán együtt derültünk azon, hogy mit össze nem problémáztunk a WC-ügyön :D:D

Tehát így telt a nap... Ja, felhívtam az OEP-et: 15 napon belül kellett volna jelentenem, hogy biztosított lettem itt kint. Hát, arról már lecsúsztam, de azt mondta nem gáz, csak mostmár minél hamarabb intézzem el. Egyébként nagyon értelmes volt a nő. Nem volt túl kedves, de bunkó sem, és elmondta, amire kíváncsi voltam, ez a lényeg. Nem lehetnek mindehol olyan níávogósan kedvesek az emberrel, mint ideiglenes hazámban :) Most letöltöttem egy nyomtatványt, azt kell nekik elküldeni, aztán ők kiállítanak egy igazolást, amivel lehet menni az APEH-hoz, majd valakinek, aki otthon van (gyanús, hogy te leszel az anyuskám).

Tusolás után How I met your mothert néztem mostanáig, és úgy tűnik, hogy ma összejön egy 11 körüli fekvés.