A legelső közös éjszakánkkal ellentétben most nem kellett felkelnem hozzá éjszaka. Negyed 8-kor ébredtünk, teáztunk, elolvastuk Libby blogját, majd szépen lassan elkészültünk, és 9-kor hazamentünk. Én neki is kezdtem a dolgomnak (apuék egy baráttal tegnap kicsit felöntöttek a garatra, volt mit pakolni a kinti asztalról... viszont kellemes meglepi volt, hogy Karen elpakolta az összes ruhát a szárítóról tegnap). Anyu elment, és otthagyott az egymást öldöklő gyerekekkel. Komolyan, borzalmasak voltak... mondtam is nekik... meg aztán anyunak is, hogy őszintén szólva egyáltalán nem bánom, hogy csak 2 hét „sima” holiday van számunkra. Mondta, hogy mindig az első és az utolsó hét a legrosszabb... mondtam, hogy jaja, csak az a baj, hogy most van egy első és utolsó, közte pedig egy sem :)

Kicsit dumáltunk a konyhában, csinált nekem fincsi baguettes szendót, aztán elmentek Yasminnal fiziora, egy másik helyre (Luton környékére), ahova majd szeptembertől néha járni fog. Én vasaltam, porszívóztam, majd fél 1-re bementem az irodába, Sebastiant pedig Bertre hagytam.

Bent semmi extra, jegyek tömkelege, voltam postán, majd befizetéseket csináltam. Fél 6-kor végeztem, hazatekertem, és már mentem is át. A gyerekek már félig túl voltak a vacsin. Rám és Sebastianra (mert Yasmin nem nyúl az ilyenekhez:) várt még egy nagyon fincsi dolog: Matt csinált tegnap valami padlizsános-paradicsomos-fokhagymás-sajtos cuccot, és még valami zöld salátaszerű is volt benne. Isteni volt, de komolyan :) Egy kis borral leöblítettük. Vacsi után pakolás, majd anyuval ruhákat hajtogattunk, aztán felvették Yasmini „interjújának” első részét. Aranyos volt, mert a „mi a kedvenc kajád?” kérdésre azt mondta, hogy „Viki csirkéje”. Aztán a „mi/ki fog a legjobban hiányozni?” kérdésre – természetesen csakis Thula után – én jöttem, aztán mikor anyu mutogatott Berték felé, akkor ők :) Nyilván ez így nem fog felkerülni sehova :D Azért jól esik, hogy  ennyire szeret, és tényleg naponta többször el is mondja. Tegnap is lefekvéskor is mondta, és reggel is az volt az első szava.

Ezt befejeztük, aztán apu megkédezte a konyhában, hogy mik a terveim a jövő évre vonatkozóan, beszélhetünk-e róla? Mondtam, hogy persze. Merthogy nekik van egy ajánlatuk, rajtam áll, hogy elfogadom-e, gondolkozzak rajta nyugodtan. Mondták, hogy tudják, hogy ennél azért többre vágyom, mint amit most csinálok, és nyilván nem akarok örök életemben au-pair maradni, éppen ezért az ajánlat a következő (most tömören írom csak le) januártól: napi 5 óra (reggel és este) munka itthon egy ici-picit több pénzért, mint most, és napi 4 óra + szombati munka az irodában, teljesen hivatalosan. Ugyanúgy nem kellene aggódnom a kaja és a szállás miatt még egy évig (persze ha egyikünk sem gondolja meg magát közben)... Beszéltünk bővebben az itthoni és az irodás oldaláról is a dolognak, és igazából hülye lennék nemet mondani. Ezenkívül tudják, hogy eléggé zavar engem, hogy nem nagyon feljődik az angolom, és hogy a suli nem éppen a legjobb volt (mondtam, hogy másoknak házi meg vizsga van; de persze hozzátettem, hogy a fő ok még mindig a lustaság), ezért felajánlották, hogy befizetnek egy másik suliba, válasszam ki és jelentkezzek még most, időben. Valószínűleg nem tudom elkezdeni, ha szeptember elején indul, de majd becsatlakozom.... A sulit azért is „várja” Karen, mert reméli, hogy ott találkozhatok normális emberekkel. Már nem tudom, hogy itt írtam, vagy csak Orsinak mondtam egyszer, hogy ő szerintem jobban aggódik, mint én, amiért az utóbbi 2-3 hétvégét itthon töltöttem. Neki is mondtam, és mondta, hogy így van, mert tudják, hogy ha nem megyek sehova, akkor boldogtalan leszek, és azt nem akarják. Mondta is, hogy múltkor is, amikor arról számoltam be, hogy az egész vasárnapot  a szobámban töltöttem, gondolta, hogy „Ez nem Viki, ő mindig ment valahova” :) Sokat is remél a pénteki céges bulitól, már ellátott mindenféle jótanáccsal :) Bár azt mondta Matt, és én is látom, hogy férj-alapanyag nemigen van az irodában, de említett egy-két embert, akik normálisak. Állítólag anyu idejében sokkal jobb volt a társaság, illetve most az is a „baj”, hogy az emberek egy része még mindig ott van... és mostmár „öregek”, legalábbis hozzám. Na erről ennyi elég is. Beszéltünk még esetleges nyaralásokról, akár egymással, vagy egymás nélkül, szabadságról, stb... Ezek lényegében Yasmini állapotától, a műtétektől függnek.

Szóval ez a nagy harci helyzet: úgy néz ki maradok. Ezt már egy ideje eldöntöttem, hogy valószínűleg leragadok még egy kicsit angolhonban, akármilyen formában is... most azt hiszem végleges formát öltött a dolog. Annak ellenére, hogy a szűkebb környezetemben sejthető volt a dolog, gondolom ez majd megosztja az otthoni „közvéleményt”, de önző módon csak magamra gondolok, és akárhogy csűröm-csavarom, számomra ez a legjobb...

Itthon amúgy skype-oltam anyussal, aztán Ginával, majd blogoltam egy csomót. Tusolás, és alvás után most mindjárt egy óra... hihetetlen, hogy mennyi ideig tart egy tusolás... bár nem is az a sok: utána a kenegetés... legközelebb lemérem :)