Este még  beszélgettünk Karennel úgy fél 12-ig, miután feljöttem a netezős szobából, úgyhogy csak ezután feküdtem le, nem kellett altatni... Reggel pedig negyed 8-kor keltem ki az ágyból, miután kettőkor felébredtem, nagy szirénázás volt (sok kórház van a közelünkben), aztán pedig fél 5-kor keltem fel, és csak mint előző nap, nem tudtam rendesen visszaaludni.

Tehát negyed 8-kor keltünk, volt egy kis torna, nyújtás. Sikerült csatlakoznom az alattunk lévő kávéház wifijéhez, de nagyon gyenge, skype-olásra sajnos alkalmatlan. Annyira azért futotta a kapcsolatból, hogy anyának megmondjam, hogy hívják Yasmint (akinek a gépéről nem tudunk hívni skype-on senkit, csak hívást fogadni...)

Tusoltunk, és egy kis veszekedés után (még mindig a laptop és a víz miatt) biciklire pattantunk. Egy kicsit könnyebben ment, kevesebb szenvedésssel (és kevesebb nevetgélésssel is), mint tegnap. Lementünk vele egy másik apartmanhoz, és odaadtuk a skót kisfiúnak (aki egyébként az első, aki Skóciából érkezett erre a műtétre, eszméletlen sok pénzt sikerült a szülőknek gyűjteniük és minden médium beszámolt róluk Skóciában).

Ezután célba vettük a vonatot, ugyanis azzal mentünk a Forest Parkba, a kerekesszékes tenisz grand slam-re. A security-s pasi nagyon barátságos volt, érdeklődött, dumált velünk. Odaértünk, Karen befizetett engem, és persze magát, Yasminnak nem kellett jegyet venni. Sőt, később kapott egy ingyen pólót is, ami csak az önkéntes segítőknek volt. Aztán ingyen vizet is kapott :) Amúgy sosem gondoltam volna, de hihetetlen gyorsan játszottak egyesek (a kevésbé sérültek kategóriájában főleg). És milyen kicsi a világ: minderről azért tudott Karen, mert valamelyik nap az apartman teraszán üldögélve meglátta azt a pasit, aki régen Yasmin kerekesszékét csinálta, akitől vették. És aki egyébként a világ legjobbja, paralimpiai bajnok a kategóriájában (Peter Norfolk), és pont a mai győzelmével szerezte vissza vezető helyét a világranglistán :) Nem volt könnyű játék, sokkal simábbnak tűnt az elején, nem gondoltuk, hogy ilyen sokáig tart majd... Yasmin szegény nagyon unta, ott voltunk kb. 11-től majdnem fél 2-ig. Nagyon érdekes volt egyébként az egész, rengeteg sportos, egészséges kerekesszékest láttam, akik nem mellesleg nagyon boldognak tűntek (kivéve a pasi, aki ma vesztette el a vezető helyét, és a trófeáját a kukába dobta... kb. 10 centire tőlem, mert pont útban voltam neki...) Erről is sokat írtam a szakdogámban tavaly, hogy az egészségre gyakorolt pozitív hatás mellett a legfontosabb szerepe a közösségformálásban van a sportnak a sérült emberek életében... És tényleg nagyon jó volt látni őket. Persze nyilván ez más, versenysport kategória, nem szabadidősport, itt már másról is szól a dolog... de akkor is: együtt utazgatnak a világban, és jól érzik magukat...

Innen elnéztünk a parkban lévő nagy tóhoz, ahol rengetegen voltak, úgyhogy inkább nem vártunk asztalra (merthogy éhesek voltunk). Inkább visszasétáltunk a vonathoz, én hazajöttem Yasminnal, Karen pedig isteni burgert hozott nekünk a szomszédból. Yasminnak WC-znie kellett, és bár már tegnap megtanultam, hogy hol szabad fogni és hol nem, és többször vittem WC-re tegnap is és ma is, most mégis megtorpantam, merthogy nagy dolgot sikerült ismét összehoznia, és az más eljárást igényel... Szerencsére anyu pont jött, ő már azért bátrabban mozgatja Yasmint, én tegnap alig mertem hozzáérni először :) Ja, és ma megtanultam hogy kell sínbe tenni a lábát, van egy belső és egy külső része, meg a cipő... mindez egy hosszú zokni felett, szegénynek tuti felforrtak a lábai a 30 fokban... merthogy ma nagyon meleg volt, sikeresen le is barnultam féloldalasra, a táskám pántja szépen meglátszik... pedig figyeltem rá, de úgy látszik nem eléggé...

Vasaltam egy kicsit ma is, aztán szépen kiültem az erkélyre, egyrészt azért, hogy kiegyenlítsem a színemet, másrészt, hogy ne zavarjam meg a bent folyó interjút. Ezt most épp itt kint írom, a zajt leszámítva nagyon kellemes :)

5 óra felé aztán elmentünk egy esti biciklizésre, ittunk egy margheritát Karennel, Yasmin pedig fagyizott egyet. Negyed 8 felé értünk haza, tornáztak egy kicsit, forrócsokiztunk, aztán Karen ráadta Yasminra az éjszakai merevítőket (borzasztó kényelmetlen lehet szegénynek), és 8-kor már ágyban volt. Bár nem éppen a legjobb hangulatban...

Képzeljétek, lehet, hogy hamarabb hazamegyünk. Illetve apu szeretné, meg Yasmin, de Karen szerint, még ha csak napi 1-1,5 óra is a fizio; a bicikli és a „futógép” nagyon jók, és otthon ezek nincsenek egyelőre...  De nyilván ő is szeretne már otthon lenni, végülis 3 hete itt vannak már... és nem nyaralnak... Yasmini nagyon sír éppen most is, hiányzik neki apu. Naponta többször is elpityeredett... és az, hogy elvileg a szülinapját is itt töltjük... egyik pillanatban örömködik, hogy majd megcsináltatjuk a körmünket, a másikban pedig sír szerencsétlenem. Iszonyat rossz érzés lehet külön tölteni a szülinapot, főleg ha ilyen családja van az ember lányának, és ennyi idősen... Szóval most minden attól függ, hogy mit mondanak az orvosok, és mennyit kellene ráfizetni, hogy hamarabb hazamenjünk. Én így is elég hálás lehetek (bár szomorú, hogy ilyen okból), hogy eljutottam ide, és mivel ez tényleg nem nyaralás (bár azért szerencsére még többet nevetünk, mint pityergünk), pár nap nem oszt nem szoroz. És annyira rossz látni szegénykét, amikor szomorú...

Este Karen összerakta az új videót a gépemen, én pedig elkezdtem nézni a Gran Torinot, de alig bírtam nyitva tartani a szememet, úgyhogy elmentem tusolni és 9-kor lefeküdtem. Karen még folytatta, és fel akarta rakni a bejegyzést, de mivel magyarul volt, nem tudta hogy mi a másolás-beillesztés, nem ismerte a billentyűkombinációt, és nem ébresztett fel :)