Au-pair vagyok Angliában

Ismét jelentkezem, tudom, csodálkoztok :) Már ha valaki még idekattint néha :D

Merthogy sok dolog van, amiről nem beszéltem eddig. Többek között például arról sem, hogy Yasmini hogy van az augusztusi műtét óta... Hááát... miután anyu hazajött Nepálból november elején, csúnyán fogalmazva „kezdte összeszedni magát” – elkezdett magáért dolgozni fizion, nem csak a gyógytornász kiakasztásával foglalatoskodott, kezdett erősödni, újra megtett egy-két lépést a járókerettel. Ám a múlt héten megint minden visszakerült a régi kerékvágásba... 3-4 hétig tartott a motiváció, és azzal együtt a kedvesség is. Anyu mondta is neki péntek reggel (is), hogy ezen a magatartáson sürgősen változtatnia kell, mert SENKI nem fogja tudni elviselni. Nem lesznek barátai, a családot is rendszeresen kiborítja. És emlékeztette, hogy úgy látszik egy hónapig tudott „normális” maradni... Nem tudjuk hogy lehetne elérni nála, hogy akarjon... hogy érdekelje, hogy komoly következményei lesznek, ha meg sem próbálja szépen tartani a hátát, ha nem hordja a sínjeit, stb... és igen, az is a baj, hogy túl sok mindent, konkrétan mindent megcsinálunk helyette... le sem vetkőzik, félig sem, nem törülközik („már száraz vagyok!!, gyerünk, add ide ezt és ezt, de közben csináld ezt, hozd ide a laptopomat, meg kérek egy teát, száraz vagyok!!!!” – ááááááááááá), stb... csak hogy tizenkettő elmúlt már... máskor pedig arról beszél, hogy ő már nem gyerek, önálló, stb... hááát... Mindig mondjuk neki, hogy akkor talán próbálkoznia kellene. Jobban. Azért is odahív bennünket például, ha a mellette lévő fiókból (mozdulnia sem kell) kell neki egy ceruza. Ha valami távolabbról kellene neki, és mondom, hogy nem viszem oda, ő is könnyedén eléri, ha akarja... akkor inkább nem kell neki, nem érdekli. Tényleg semmit nem tesz magáért. Semmit. Borzasztó nehéz lehet szegénykémnek... de ez így sajnos nem állapot. És nem arról van szó, hogy Matt és Karen nem mondanak oda neki nap mint nap a viselkedésével, hozzáállásával, önállóságra való „törekvéseivel” kapcsolatosan... mert ők igenis mindent megpróbálnak. Apu a minap is kérdezte, hogy minek is köszönheti a család minden tagja a „kedves” szavakat?? Frusztráció levezetése ily módon?? Akkor fel kell nőnie... Annyira sajnálom aput és anyut, iszonyatosan rossz érzés lehet, amikor egy bizonyos szinten felül már nem tudsz segíteni a saját gyerekeden... szerintem ők már ezt a szintet átlépve, a lehetetlen kategóriában próbálkoznak mindennel. A legújabb a jóga, jövő héttől. Hátha. Ha valaki véletlen olvasta Yasmin blogjának legfrissebb bejegyzését, akkor láthatta, hogy éreztek/éreznek Karenék. Írta is anyu, hogy azért nem írt sokáig, mert nem volt miről - minden negatív volt. (az időhiány mellett az én bejegyzéseim ritkaságának is ez az oka). Hivatalosan is életük legnehezebb időszaka volt az elmúlt néhány hónap... és akármilyen gonoszan is hangzik egy gyerekre hárítani mindent... csak Yasminon múlik, hogy ennek az időszaknak mikor lesz vége. Azt hittük november elején... hátha.... hátha az elmúlt másfél-egy hét csak valami kis megingás volt, és holnaptól minden újra vidám lesz :) Egyébként egy három hete kb. már reggelente felesben öltöztetünk anyuval. Én akkor megyek be, amikor a cipő és az ing már rajta van, aztán irány a WC, fogmosás, ekkor kerül rá az öltözet többi része. Így sem sokkal könnyebb, anyuval is sokszor vitatkozik... de így legaláb van időm felkészülni a hangulatra, ha szükséges :D Reménykedünk tehát abban, hogy megváltozik... kedves lesz és talán felhagy a tényleg idióta és felesleges kérdések feltevésével (mindenkihez, csak hogy mondjon valamit), valamint a dedós dolgokkal – máig nem tudja megállni, hogy ne piszkálja, simogassa, húzogassa a hajamat, vagy játsszon az övemmel, sálammal, stb... holott két éve kérem, hogy ne tegye. Minden nap... Apu is és anyu is hányszor, de hányszor elbeszélgettek vele ezekről a dolgokról is. Mondták neki, hogy néha úgy állítja be magát, mint egy szellemileg sérült. Annyira hülyeségeket tud beszélni és kérdezni ha olyanja van – pedig tudjuk, hogy egyáltalán nem az, nagyon nem :))) Uh, regényt lehetne szegénykémről írni. Imádjuk, de az tény, hogy nem könnyű az élet vele... de Karennek igaza van: én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy „elmenekülhetek”, ahogy azt teszem is...

Mégpedig az irodába, ami majd elválik, hogy jó „menhely” lesz-e? :) ... januártól full time ugyebár. Ami nem fog több pénzt jelenteni... sőőőőőt... továbbra is órabéren maradok ugyanis. Aminek annyira azért nem örülök, mert így nincs fizetett szabi és társai, viszont ugyanúgy csak 4 hetem van egy évre. Nem mintha bármikor is akartam volna még egy évig maradni, max augusztus-szeptemberig ugyebár :) A túl sok munkában szerencsére megakadályoz majd, hogy ha akarnék sem csinálhatnék olyat, mint most, hogy este fél 7-kor eldöntöm, hogy 7-től akkor bemegyek... túlórázni azért majd lehet/kell, persze, de nem kell ide-oda rohangálnom egész nap, mint most. És mondtam, hogy néha szeretnék szombatot és teljes hétvégét (mármint szabadot:), így abban állapodtunk meg Sammel, hogy minden második szombaton fogok csak dolgozni.

Nem lesz könnyű, mert – bár az órabérem egy hangyányival a minimálbér felett van – azért nem fogom agyonra keresni magam. Ezt mindig is tudtam, ezért is terveztem mindig egy másodállást egy pubban, ami nekem a társaság szempontjából sem volna utolsó – remélem sikerül majd egy néhány estés munkát találni valahol a közelben – bár január nem a legnyüzsibb időszak mint tudjuk... de azért próbálkozni fogok. Azért hogy őszinte legyek, kb. 50 fonttal többre számítottam havonta, mert apu anno eredetileg úgy gondolta, hogy majd átmegyek a pénzügyre – lehetőség újabb dolgok megtanulására, több tapasztalat, egy kicsit több pénzért – ezt mondta akkor. És ez részben így is lesz, kivéve a „több pénzért”-részt: elvileg heti két nap fogok pénzügyezni, a többi napon admin. Jól megoldotta a két csaj... De már látom, hogy ugyanaz lesz, mint most – bemegyek, én akarom Vikit – nem, most ez fontosabb, ellophatom most kicsit én? - .... Sam mondta is már, hogy majd ezután is osztoznak rajtam, mint eddig.  Tehát azon kívül, hogy a gépemet meg a cuccuaimat elvileg átpakolják két sorral arrébb januárra, sok dolog nem fog változni. Ja, meg már akarták, hogy telefonálgassak... de mint már mondtam sokszor, olyan jó, hogy én legalább tudok a dolgaimmal haladni, nem úgy, mint a lányok, akik csinálnak valamit a rendszerben, csörög a telefon, ki kell lépniük abból, amit épp csinálnak, mert egyszerre két „bookingban” nem lehet benne az ember... Mondjuk lehet, hogy januártól már nem lesz választásom. Egy-két easyjet-hívásba nem fogok belehalni azt hiszem, ha muszáj :)

A pénzre visszatérve: mindg is készítettem magam arra, hogy kevés lesz a bevételem és szinte ugyanannyival több a kiadásom... ami elég nagy változás... ami eddig pluszban bejött az most nem hogy nincs, hanem el is megy... az arányok tehát a pontos adatok ismerete nélkül is érzékeltethetők - a nyári két-három hónapban, amikor például 164 és 174 órákat dolgoztam az irodában egy hónap alatt... az irodai fizetésem mellé kaptam a pénzemet „itthonról” is, plusz a kaját, lakást, stb... Januártól viszont – 40 órás munkahéttel, átlag havi 160 órával számolva – ugyanott vagyok szinte – csak éppen az „itthoni” fizum nélkül, 450 fontos lakbérrel és egy kocsival a hátamon, aminek bizonyos részei elromolhatnak ugyebár, mint ahogy teszik is... Üdv az életben, tudom :) Ezért is írtam korábban, hogy teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy nehéz lesz, de alig várom! És ezt most is így gondolom! Azt a plusz két-három hónapot nem bírtam volna már velük – akármennyire is szeretem őket egytől egyig... magamat is szeretnem kell, és ebbe az életmódba belebolondulnék előbb-utóbb. Inkább előbb... egy határon túl már nem számít, hogy mennyivel többet kereshettem volna...

Az iroda amúgy jó hely :)) Voltak kisebb balhék a trehányság miatt, egy este ki is akadtam Robra – szerintem másodjára kiabáltam bent, páran néztek is rendesen... Booking, másvalaki easyjet-foglalási azonosítójával, az alatta lévő papíron olvashatatlan macskakaparás, csatolva egy harmadik-féle változat, egy darab lapon, amin nincsenek járatinformációk, csak az azonosító. Tipikus eset... még ha a jó azonosítót is írta volna a booking-formra sem tudtam volna ellenőrizni az adatokat a csatoltak alapján anélkül, hogy felmennék a rendszerbe... de így... Todd ráparancsolt, hogy keresse meg a jó azonosítót, nyomtassa ki, amit kell, és adja vissza nekem. Rob annyival elintézte, hogy sajnos nem tudja elolvasni a saját írását, nagyon sajnálja, és letette az asztalomra, mikor a konyhában voltam. Háááát... megláttam,  fogtam, megkérdeztem, hogy ugyan mégis mi a fenét gondol, mi történik ezután?? Honnan tudja meg az utas a rendes azonosítót?? Majd csodálkozik nagyokat, amikor nem tud online becheckolni, hívja az admint, és kezdődhet a nyomozás a rendes referencia után... elmagyaráztam, hogy nekem ilyenkor végig kell mennem az összes aznapi easyjet-emailen a név után kutatva (a keresés lefagyasztja a gépet...), aztán az easyjet rendszerén ellenőrizni a csomagokat, stb... nem, tényleg nem volna egyszerűbb normálisan kitölteni GÉPPEL a booking formot és csatolni azt, amit kell...

uuuuu, többen voltunk ekkor, mindenki nagyon köszönte a sok-sok pénzt, amit mentek nekik... hát van mit... Ez akkor volt azt hiszem, amikor írnom kellett egy listát a managereknek, hogy hogy is néz ki egy ideális booking és mik a leggyakoribb hibák, amik a leginkább akadályozzák a gördülékeny munkamenetet a mi oldalunkon. Egy hétig kb. figyeltek is rá a fiúk-lányok, de mára minden a régi. De már nem idegesítem magam rajta, mivel nincs 130-150 booking egy nap – van, hogy csak 15, de volt, hogy csak 10. Szóval nem akkora a nyomás, naprakészek vagyunk mindenből, így jobban van időm az ilyenekre is. Egyébként két hétig az egyik nagy ajánlatunk a pesti deal volt – három éjszaka egy négycsillagos kis szállodában Budán. Kapós volt :D Sok-sok BUD-ot pipáltam ám, szinte honvágyam lett a pesti bookingok csekkolásától :D

A lányokkal továbbra is kijövök, bár Natalie-nak voltak furcsa hetei... először azt hittem, hogy csak velem van baja, de aztán egyszer Sam mondta, hogy el kellett vele beszélgetnie, mert mindenkivel tök flegma volt... az sem segített, hogy akkortájt kiderült, hogy Natalie hibájából Samnek és nekem nem a legfrisebb változata volt meg az egyik info-fájlnak, amit az utazáshoz szükséges dokumentumokkal együtt küldözgetünk... Sam nem küld annyit, neki nem volt annyira gáz, de én százakat küldtem ki... ez egyszer pont olyankor merült fel, amikor már kikapcsoltam a gépet, hogy jövök el... de mivel tudtam, hogy nem én vagyok a hülye, visszakapcsoltam és bebizonyítottam :) ez annyira nem tetszett Natalie-nak, mint ahogy az sem, hogy Jamie nem hívta meg a szülinapjára... jól be is olvasott neki... de ezt is betudjuk annak a párhetes furcsaságnak :)

A többiekkel pedig semmi gond nincs, sőt :) Mindenki nagyon érdeklődik a magyar ünnpei szokások iránt :) Frank pedig nagyon aggódott, hogy nem fejezem be a tojásos diétámat a karácsonyi buliig... hát a diétának ma vége (két hét, nem szegtem meg, és nagyon büszke vagyok magamra!!!! – le is ment 3-4 kg – ami szép és jó, de a neheze még csak most jön... nem leadni, megtartani lesz borzasztó nehéz... ) És a partit sajnos kihagyom, ugynis apu ugyanúgy, mint tavaly, idén is 21-re szervezte, de én akkor már otthon eszegetem anyuskám méltán, messzeföldön híres, ínycsiklandozó sajtos és/vagy kakaós kalácsát a régi-új konyhánkban/nappalinkban, ugye?? :) (tényleg, lehet majd ott enni? :) Tavaly tudtam, hogy mindenképpen elmulasztom, de idén, így, hogy pár nappal később megyek haza, gondoltam hátha pont belecsúszok. Hát pont nem. Tavaly is 21-én volt azt hiszem :) Azt mondták váltsam át a repjegyemet másnap reggelre... na persze :) Annyit nem ér :) Én otthon partizok majd drága családommal :D

Az pedig, hogy meddig élvezem majd a fiúk-lányok társaságát odabent, még a jövő zenéje... Bár Toddal épp a minap dumáltam hosszabban a „terveimről”... mondta, hogy higgyem el mindenki mennyire szeret ott bent, és miért mennék haza? Van munkám, van bent egy jó pár ember, akikre bármiben számíthatok, stb... De ez sajnos kevés a boldogsághoz. Emlékezhettek tavalyról, hogy azt mindig is hangoztattam, hogy az időjárás miatt nem hiszem, hogy le tudnám itt élni az egész életemet... Ezt még mindig fenntartom, de az érvhez felsorakoztak továbbiak is :D Helyre kell tennem a millió irányba cikázó gondolatokat a fejemben... Ennyire még sosem „nem tudtam” mit akarok... Egyik nap úgy érzem, hogy már januárban nem akarok visszajönni, amit nyilván nem tehetnék meg... de aztán a következő nap már izgatottan várom a január 5-t, vagyis inkább a 6-t vagy 7-t, majd meglátjuk mikor pakolok át pontosan :) Várom az új életemet... de nem akarok sokáig itt maradni, az tuti. Amit már egy éve elterveztem kb. (Hajnival is beszéltünk róla tavaly), hogy 2012-ben megcsinálom az El Caminot. Aki már hallott róla, annak nem kell bemutatni, aki nem, attól bocsi, de ez hosszú lenne, majd egyszer :) Szóval most azt kell eldöntenem, hogy meddig akarok Angliában maradni... ez lehet március, április, de most úgy gondolom, hogy max. június. Nem tudom, hogy alakul majd a társasági életem, de több időt nem hiszem, hogy adok itt magamnak... és itt a kocsi is... mindenképpen buktam volna rajta... én erre még azért rá is tettem egy lapáttal, amikor kb. két-háromhetes korában (számomra két-három hét:) meghúztam az elejét ITTHON!!! Nap mint nap parkolok kis helyekre, figyelek, eleinte még inkább figyeltem... hát akkor pont nem. Most voltam egy műhelyben – ingyen átnézték a legfontosabbakat télre – na meg megnézettem, hogy van-e valami gond a bal első kerékkel (leereszt elég gyorsan) – amiről aztán 14 fontért megállapították, hogy nincs... A további gondok, amikre már korábban utaltam: a fék legtöbbször nyikorog, de az nem baj azt mondják... az ékszíjat valamikor ki kell cserélni, mert van rajta egy kis szakadás, így az is elég furi hangot ad ki... bár ha megy a zene nem hallom :) Mint kiderült az irányjelzőimből három majdhogynem fehéren villog... 25 fontért kicserélték volna, de inkább megvettem őket 9 fontért, Bert azt mondta majd ő megcsinálja. Ja, és van egy kis minirepedés a szélvédőn, de azt mondják azt hagyjam... azt hiszem ennyi, amúgy jól megy a kicsike :) Elvégre már kétszer elvitt és hazahozott Hajnitól :D Szóval a műszakija és az adója is márciusban esedékes.. lehet, hogy csak eladnám egy kereskedőnek és kész... csak nem tudom mennyit ér így ezzel a sérüléssel... a javítást megkérdeztem most hétfőn... mivel műanyag, testszínű a lökhárító, új kell+festés+munkadíj... kb. 350-360 font... Gondoltam, hogy 300 font nem futná ki, azért sem kérdeztem rá soha sehol... azt hiszem így hagyom :) Azt is figyelembe kell vennem a döntésnél, hogy anyuék fizették a biztosításomat, ami azt jelenti, hogy vissza kell majd fizetnem bizonyos részét... ami ugyancsak többszáz font. Az is megfordult már a fejemben, hogy hazaviszem a kocsit, de a regadó meg minden... na meg jobbkormányos... hosszútávon azért nem a legjobb...

Szóval dilemma van... egy részem itt akar maradni, továbbra is sokszor találkozni velük (mármint Karenékkel), és még úgy érzem, hogy olyan nagyon sok minden tanulnivalóm van magáról az angol nyelvről is (persze 100%-ig soha nem lennék elégedett magammal...) A másik részem viszont menne haza, vagy valahova innen el... ez az ország, legalábbis ez a régió nem nekem való. Lehet, hogy Londonban más volna, már erre is gondoltam. De ott mit csinálnék? Szabinak is egy örökkévalóságba telt, mire talált egy part-time munkát...

Tehát azt kell eldöntenem, hogy magából Angliából van  elegem, vagy csak abból az életmódból, amit az utóbbi hosszú hónapok alatt folytattam, és egy nagyobb szabadságfok talán megoldás lehet. Talán nem. Remélem ez a kérdés előbb-utóbb megválaszolja magát, minél hamarabb :) De ehhez vissza kell jönnöm, meg kell tapasztalnom milyen az élet Simonnal és milyen úgy munkába menni, hogy előtte reggel vagy esti órák esetén reggel és délután már nem nyomtál le egy kisebb műszakot a Somers-familíánál :)

Még mindig nem sikerült mindenről írnom, amiről szerettem volna, de ami késik, nem múlik tudjátok :)

És persze az is előfordulhat, hogy ezek a képlékeny, tervnek nem nevezhető jövőre vonatkozó gondolatfoszlányok egy pillanat alatt semmissé válnak, ha megpillantom például az új szomszédaim egyikét, rögtön szerelembe esünk és itt ragadok egész életemre... na jó, lássuk be, ennek elég kicsi a valószínűsége :)))

Az elkövetkező két és fél hétben lesz pubozás, karácsonyi pantomime Yasminnal (ketten megyünk csak...), sok sittelés és PAKOLÁS... muszáj elkezdenem. Vasárnapot tűztem ki „főnapnak” ... jégteleníteni kellene a hűtőt is, stb... és elkezdeni a dolgaimat szortírozni. Dobozaim már vannak. Sok. Két héten belül kétszer is kértem a kisboltban :D

Kívánjatok sok szerencsét! Közel már a vége! :D

Ezzel a dallal búcsúzom, imádom!!!

Tiszta karácsonyi hangulatban vagyok, ma BEFEJEZTEM a vásárlást is! Az otthonra szánt ajándékok nagyrészét ma reggel útnak indítottam kicsiny hazánk felé (vasárnap van ugyebár, reggel 6:55-kor már hívott a pasi, hogy mindjárt itt van...) Este több, mint egy órát töltöttem a pakolással, ki-be-át-alá-fölé... de végül belefért minden a dobozba :) Nem akarok már egyáltalán semmiféle boltba menni a közeljövőben, még élelmiszerboltba sem! :D

Mégpedig annak, hogy találtam helyet, ahol januártól meghúzhatom magam, amíg kitalálom, hogy mihez is kezdjek... Már kezdtem aggódni.... nem volt könnyű, azt mondják, hogy most nincs akkora „választék”, mint általában... No mindegy, elvileg egy Simon nevű pasival és két macskájával fogok élni az ő lakásában, ami a legjobb helyen: az iroda és a városközpont között félúton van. Azaz járhatnék gyalog dolgozni... ha nem kellene Sebastiant elhoznom a suliból minden nap... Egyébként összesen négy lakást néztem meg, sokkal többet hívtam fel...

Az egyik srác, akivel abban maradtunk, hogy hétfőig jelentkezem, vicces volt, mert vasárnap, mikor írtam neki, hogy „bocs, de találtam másikat”, visszaírt, hogy „semmi gond, köszi, hogy szóltál. Azért lenne kedved velem meginni valamit?” :) És már ma is írogatott...

Na meg miután vasárnap megnéztem a befutót, bementem a városba, és kivel futok össze?? Hát persze, hogy Jamie azon barátjával, aki sokáig írogatott, aztán egyszer elmentem hozzá filmezni, de csak dumáltunk, és ami után elég csúnyán letereltem, úgy, hogy nem is keresett azóta. Most, mintha mi sem történt volna... felajánlotta, hogy sokkal olcsóbbért, mint amiért ezt a szobát kapom, költözzek hozzá. Nem feltétlenül keres lakótársat, de velem szívesen megosztaná kis hajlékát. Azt meghiszem :) De nem, a világ végén lakik... még inkább, mint én most. Na meg az nem volna egészséges. Kb. egy órát dumáltunk a plaza közepén, ebédelni akart hívni... de nem... akkor csak ígérjem meg, hogy elmegyek vele vacsizni, mielőtt hazamegyek karácsonyra. Arról akár még lehet is szó, tisztában van a „szándékaimmal”, jobban mondva azok hiányával :) Amúgy nagyon rendes srác, még a Thorpe Parkban ismerkedtünk meg Jamie szülinapján, ugyanis én vezettem és én vittem őt is. De erről majd később. Ja, azt is felajánlotta, hogy ha bármi is elromlik a kocsival, mert apukája autószerelő, és tuti sokkal olcsóbban javítana nekem, mint x műhely. Egyébként ezt lehet, hogy igénybe is veszem majd egyszer, vannak furcsaságok a kocsival, de erről is majd később. Ja, és azt is mondta, hogy valamiért nem működik az együttélés Simonnal, hozzá mindig mehetek, másnak nem adja ki a szobát. Hát, sosem árt, ha van egy "Plan B" :)

Oh, és itt van még mindig Gordon az irodából, aki már hetek óta „nyaggat” egy itallal vagy filmezéssel. És Jamie, aki random elhív néha valahova, de sosem megyek. Szóval lenne kivel, hova mennem, már csak vissza kell programoznom magam a főszezon előtti üzemmódra... azaz az agyamba kell vésnem, hogy nem minden áldott szabad percemet (értsd: Yasmin- vagy háztakarításmentes) kell az irodában töltenem, mert az bizony fárasztó és ha nem vigyázok hamarosan egy megöregedett, táskás szemű, a világba belefásult, életkedvét vesztett valaki fog a tükörből visszanézni. Nézni, igen, nem mosolyogni. Ezen elhatározáshoz hűen már a múlt héten sem dolgoztam állandóan. Tegnap bementem, mert napközben nem tudtam, de ma például nem, pedig keddenként mindig megyek. Úgyhogy lehet, hogy karácsonyig mindenkivel, aki látni szeretne, elmegyek iszogatni/filmezni/vacsizni, na meg Stuart is megjön december közepén Texasból, vele is köszönünk egymásnak/elbúcsúzunk egymástól valamikor :) Sok-sok estét kell majd pakolással töltenem, néhány alkalommal sittelnem is kell majd, és már szinte tele is vagyok decemberre :)

Már nagyon közelít a 21. Alig várom :) Furcsa lesz visszamenni a régi-új házunkba, amit anyusék biztosan gyönyörűvé varázsoltak, lehet rá sem ismerek majd! :D És igen, már csak három hetem van itt. Pontosan három hét. Három hét múlva ilyenkor az utolsó darabokat pakolom majd a bőröndömbe/dobozokba, és utoljára készülök majd álomra hajtani a fejem az Art Gallery-nek nevezett szobácskámban. Ami biztos vagyok benne, hogy nagyon fog hiányozni... Milli-egérke és óriáspókok, tetőn játszadozó mókusok ide vagy oda (oh, és most is van valaki/valami, úgy hallatszik, mintha a tető és a „plafon” között lenne...) Hiszen majd’ két évet töltöttem itt.

Az utolsó pár hetem egyébként jó hangulatban telik, nem hazudtolom meg magam, ha az önbántalmazásról van szó. Na nem ám szándékosan, ismertek :) A közelmúlt eseméyei: vasalóégetés az alkaromon, majd pár hete hihetetlenül megzúztam a jobb kezemen a mutatóujjamat wii-zés közben (kb. amióta megjöttem tavaly, most játszottam másodjára :) – én most már azt is megkockáztatom, hogy elrepedt. Nem igazán akar ez a csontkinövés-szerű valami eltűnni/lelappadni azóta sem. Néhány nappal ezután a másik kezem középső ujjának közvetlenül köröm alatti részére csuktam az ajtót. Gyönyörűen bekékült és egy csini kis sebem is lett. Ezután múlt héten, konyhai törlőrongyban rejtőzködő darázs tartogatott számomra csípős meglepit, amikor is egy kézzel kifacsartam a vizet belőle, és a fullánkot jobb kezem teljes erejével a gyűrűs ujjam tövébe nyomtam. Persze rögtön feldagadt, gyönyőrűen néztek ki az amúgy is krinolin- és virsliujjaim :) Ezenkívül természetesen nem hagytam fel a pohár-, tányér- és "bármi-ami-törékeny-a-lakásban" – törő tevékenységemmel sem. Pont mikor mondták valamelyik nap, hogy milyen rég törtem már el akármit is... khm... épp jókor jutott eszükbe: akkortájt három nap is zsinórban eltörtem valamit :) Ennyit tehát rólam, Sebastian szerint olyan vagyok, mint ő nagyban... ami igaz is, tekintve, hogy mindezek mellett azért a kék-zöld foltok gyűjtögetése is a napi rutin része maradt.

Yasminira néha még mindig rájön a sírás, hogy ne menjek el, gondoljam meg magam. Minden egyes sitteléskor mostmár be kell mellé feküdni, „még egy perc”, „még két perc”, „szorosabban öleljem”, stb. Szeretne még legalább kétszer átjönni – egyszer csak úgy, és egyszer itt szeretne aludni. Hát, megígértük, de remélem elfelejti. Mostmár nagyon nehéz... bár sosem volt könnyű, de most, hogy viszonylag gyenge is, még nehezebb lenne felcipelni, meg WC-re, stb... Na meg már kupi lesz, lassan el kell kezdenem pakolászni is. Egyébként alapvetően jól kijön most mindenki mindenkivel. Azért persze van, hogy úgy kezdi a napot, hogy kiszól anyunak a konyhába, hogy „hányszor kellett már este hívnom, mire lejöttél???” – oh, neked is jó reggelt Yasmini... Szóval megvannak a kis harcok azért – sokszor persze csak hiszti, teljesen jelentéktelen dolgok miatt. De küzdünk, nem törünk meg :) Azért ahogy Pauline mondja, elég ijesztő, hogy a család egyetlen tagja mennyire tudja befolyásolni az egész ház hangulatát. Náluk is ez volt anno, csak a kiváltó okok egészen különbözőek voltak...

Idén még szeretnék egy kis összefoglalót írni a majdnem két évemről, mik fognak hiányozni, mik nem, mit kellett volna másképp csinálnom, stb. Remélem megíródik :) Ha idén is belázasodok karácsony előtt, mint tavaly, és a névnapomat reggeltől estig ismét ágyban töltöm, akkor van rá esély :D

És akkor, hogy lássátok, hogy azért nem csak és kizárólag az iroda és Somerwood létezik:

Szeptember utolsó hétvégéje:

Gordon szülinapi bulijába voltam hivatalos. BBQ-parti volt a javából, pár munkatárssal, akik közül rengetegen az utolsó pillanatban lemondták, vagy csak nem jelentek meg. Rendesen ment az iszogatás, jókat beszélgettem ismerősökkel és ismeretlenekkel, egészen hajnalig :)

Október eleje:

Meglátogattam Hajnit egy hétvégére. Nagyon büszke voltam magamra, mert felvezettem Birminghamnél is északabbra hozzá, minden nagyobb nehézség nélkül – azt hiszem 6 autópálya, 2-5-6 sáv, 270-280 km. Ugyanez vissza. Nagyon élveztem, szerintem otthon is csak akkor vezettem pályán, amikor az oktatóval egyszer felmentünk Pestre :) A hétvége tartalmazott városnézést, beszélgetést és némi alkoholt, Hajninak még munkát is. Rámfért a kikapcs :)

Október 14.

Ebéd Szabiéknál és Csík-koncert

Londonba vettem az irányt már délelőtt, és találkoztam Szabival, volt általános iskolás osztálytársammal, valamint egy nagyon jó barátjával és lakótársával: Orsival. Szabi nem régen költözött ki szerencsét próbálni, Orsi egy ideje már kint van, de London neki is új. Nagyon jól éreztem magam, kaptam sült pipit, eszegettünk, beszélgettünk, sétálgattunk - elkísértek a Scalaba, ahol a koncert volt. A koncert maga óriási volt, néhány zavaró tényezőtől, Pressert, Kiss Tibit és magát a Csík zenekart fikázó emberektől eltekintve, akik inkább maradtak voltak kívül...

Október 15.

Karen szülinapja, de nem mentünk vacsizni. Rugbyre mentek, én pedig egésznapos szombati sittelés közben (október első szombatjának kivételével mindegyik ilyen volt) pörköltet főztem. Ne kérdezzétek miért csak most először. Hosszú hónapok óta készültem rá, de sosem jött ki úgy a lépés. Hétköznap mindig irodáztam, sosem volt annyi időm, hétvégén pedig nem mindig sitteltem egész nap, még jó :) Szóval isteni volt a pöri, Yasmin lemondott volna az „ünnepi” szülinapi házi steak-burgerjéről is, ha kaphat még :D

Október 16.

Másnap mentem a Thorpe Parkba, Anglia egyik legnagyobb vidámparkjába, ami hatalmas élmény volt nekem, aki a pesti vidámparkban sem voltam még soha életemben. Minden nagyobb, izgalmasabb, veszélyesebb dologra felültünk (bár rengeteget álltunk sorba)... Lehet, hogy majd egyszer linkelek be youtube-videokat, anyuskám szerintem nézni sem bírná :) Külön jó volt, hogy a közelgő Halloween alkalmából este 10-ig nyitva tartott, így éjfél is elmúlt már, mire Jont, Jamie barátját hazadobtam... Aki egész nap szinte a sarkamban volt... a folytatást tudjátok.

Ezután jött az, amiről azt gondoltam, hogy az idei év egyik legnehezebb időszaka lesz...

... de nem az volt. Ja, anyu nepáli kalandjáról beszélek. Ő istenien érezte magát, teljesen feltöltődött, rengeteg életre szóló élménnyel gazdagodott. Mindenkinek hozott valami kis apróságot: én kaptam igazi rizspapíros levélpapírt borítékkal, egy szerencsehozó medált és egy pár ezüstfülbevalót. Na de vissza arra, hogy is telt az a 11 nap: könnyen. Ok: nem volt suli, nem volt nyomás, nem volt rohanás és stressz. Apu több időt töltött a gyerekekkel, mint amire számítottam, úgyhogy egész jól elvoltunk. Persze több reggelen előfordult, hogy odarendelt reggelre, hogy majd bemegy korán dolgozni, és egy órát csak „vártam”, hogy valaki felébredjen... olyankor kicsikét mérges voltam... én is tudtam volna tovább aludni, nyilván... és nem igazán tudtam semmit csinálni, minden zajjal jár. Miután Yasmin felébredt pedig már nemigen tud semmit csinálni az ember. Ahogy anyuék mondják, egy módja van, hogy ne idegesítsd fel magad, amiért semmit nem tudsz érdemben csinálni, amikor vele vagy: el kell fogadnod, hogy a „szolgája” vagy, és nem szabad akarnod semmi mással haladni... próbáltam ebben a szellemben létezni a 11 nap alatt, többé-kevésbé sikerült :)

November 5.

Anyu épphogy hazaért, már el is jött a bonfire-parti ideje... ugyanaz volt, mint tavaly, többé-kevésbé ugyanazokkal a vendégekkel és ismét jelentős mennyiségű alkohollal, hogy melegen tartson bennünket a hidegben :D A többféle curryt ezúttal cipóban tálaltuk, isteni volt :)

November 13.

Londonba mentem ismét. Szabival és a barátaival töltöttük a napot Portobellon főleg. Aztán este dumaszínházra mentem: Kiss Ádám és Felméri jöttek megnevettetni bennünket. Hatalmas poénokat (is) hallhattunk. És ismét megerősítést nyertem, miszerint nem volna szabad minden magyart kiengedni az országból. Iszonyat parasztok is megjelentek – szerencsére elenyésző számban... Ja, és tök jó, hogy egész nap készítettem a pocimat a magyaros kajára – pont elfogyott minden szinte, mire odaértem. Mivel a káposztástészta gondolatától is rosszul vagyok, kértem hát egy kis borsófőzeléket, de nem volt olyan fincsi, mint az enyém, így nem is ettem meg mindet. Szerettem volna pogit vagy valami sós sütit, de persze elfogytak... már az édesek is...grrr...

November 19-21.

Ismét felvezettem Hajnihoz, immáron rutinosan :))) Olcsóbb, mint a vonat egyébként. Látogatásom fő célja a vasárnap esti Red Hot Chili Peppers-koncert volt Birminghamben, ami HATALMAS ÉLMÉNY volt!!!!!!!!! Minden pennyt megért!!! Csak három-négy számot nem igazán ismertem, és két kedvencemet nem játszották, de iszonyatosan jó hangulat uralkodott az LG Arenaban!!! A koncert előtt leállítottak bennünket egy fotóra – amiket a Give it away alatt kivetítettek :)) Én magamról lemaradtam élőben, de Hajnit láttam, de aztán a kis videómon Hajni keresgélése közben magamra is rábukkantam :D

Annyira nagyon jóóóó volt!!!

És el is érkeztünk „a mosthoz”. Múlt hétvégén dolgoztam, majd Christmas-shoppingoltam egy kicsit és lakás-stresszeltem, ami miatt már nem kell aggódnom hál’istennek. Remélem minden rendben lesz, tényleg jófejnek tűnik a srác. Egy órát ott voltam, üldögéltünk, beszélgettünk, már alig várja a gulyást :) Apropó gulyás – jobb később, mint soha alapon ez is elkészült valamelyik héten – életem legjobbja szerintem, apu tudta egyedül, hogy kb. mire is kell számítani, és nagyon-nagyon ízlett is neki, ő nem mondaná, ha nem így lenne... négyszer szedett... semmi nem maradt a nagy fazékból. Bertnek szegénynek nem sok usi maradt már, de ő is nagyon dicsérte :) Szóval visszatérve a jövendőbeli főbérlőmre/lakótársamra: felhívta Karent, aki állítólag „nagy rajongóm”  volt és mondta neki, hogy nagyon fogok nekik hiányozni :) Úgy volt, hogy az irodába is becsörög, de nyilván Karen megnyugtatta, hogy igen, az a kedves, szimpatikus, megbízható lányka vagyok, akinek Simon az első találkozás alapján gondolt :)) Elvileg máris odavihetném a cuccaimat, de mondtam Karennek, hogy maradnék a január eleji költözködésnél. Mindenképpen összepakoltam volna mindent 21. előtt, majd leteszem a dobozokat/táskákat/zacskókat a garázsba. Simon és Gordon is felajánlották már, hogy segítenek, meg anyu is, de igazából nincsenek bútoraim és semmi nehéz cuccom, amivel egyedül ne tudnék megbirkózni. Gordontól azért lehet, hogy kölcsönveszek pár erős táskát/ládát... Nem tudom hol kezdjem a pakolást!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Mindig is „féltem” ettől, nem tudom hány napot/estét kell rászánnom majd :)

Holnap sittelek, úgyhogy remélhetőleg tudom folytatni. Rengeteg mondanivalóm van még! :)

De most megyek, szeretném kihasználni a szabad estét, és a szokásos 5, max. 6 óra alvásnál egy kicsit többel megajándékozni magam ma éjjel :D