2010. január 17. -

Angliai au-pair- és irodai munkaélményeimről olvashatsz, kezdetben ékezetek nélkül :) Mindent persze nem tudok leírni, ami velem történik, nem tudom 100%-ig visszaadni, hogy milyen beszélgetéseink vannak, hogy bánnak velem, hogy érzem magam, de próbálom... Leírok sok - talán felesleges - dolgot, és még több fontosat elfelejtek, de az összkép azért remélem megvan :) Ha véletlenül kerültél ide, és fogalmad sincs ki vagyok, irány a "Csak úgy idetévedtél?"... Ha képeket szeretnél nézegetni vagy többet szeretnél megtudni Yasminról, akkor irány a "Képek + Yasmin" :)

Utolsó kommentek

  • MissMarple: Szia Viki, nem folytatod a blogot az új életedde... (2012.02.24. 12:11) Ami eddig kimaradt...
  • Timiaupair: Szijjja! Elkezdtem olvasni a blogodat, nagyon s... (2012.01.08. 10:58) Ami eddig kimaradt...
  • vica0330: A mostani bejegyzésedet olvasva már kicsit nyugo... (2011.12.03. 20:12) A döntés
  • Utolsó 20

Ami eddig kimaradt...

2011.12.04. 23:05 - vikiaupair

Ismét jelentkezem, tudom, csodálkoztok :) Már ha valaki még idekattint néha :D

 

Merthogy sok dolog van, amiről nem beszéltem eddig. Többek között például arról sem, hogy Yasmini hogy van az augusztusi műtét óta... Hááát... miután anyu hazajött Nepálból november elején, csúnyán fogalmazva „kezdte összeszedni magát” – elkezdett magáért dolgozni fizion, nem csak a gyógytornász kiakasztásával foglalatoskodott, kezdett erősödni, újra megtett egy-két lépést a járókerettel. Ám a múlt héten megint minden visszakerült a régi kerékvágásba... 3-4 hétig tartott a motiváció, és azzal együtt a kedvesség is. Anyu mondta is neki péntek reggel (is), hogy ezen a magatartáson sürgősen változtatnia kell, mert SENKI nem fogja tudni elviselni. Nem lesznek barátai, a családot is rendszeresen kiborítja. És emlékeztette, hogy úgy látszik egy hónapig tudott „normális” maradni... Nem tudjuk hogy lehetne elérni nála, hogy akarjon... hogy érdekelje, hogy komoly következményei lesznek, ha meg sem próbálja szépen tartani a hátát, ha nem hordja a sínjeit, stb... és igen, az is a baj, hogy túl sok mindent, konkrétan mindent megcsinálunk helyette... le sem vetkőzik, félig sem, nem törülközik („már száraz vagyok!!, gyerünk, add ide ezt és ezt, de közben csináld ezt, hozd ide a laptopomat, meg kérek egy teát, száraz vagyok!!!!” – ááááááááááá), stb... csak hogy tizenkettő elmúlt már... máskor pedig arról beszél, hogy ő már nem gyerek, önálló, stb... hááát... Mindig mondjuk neki, hogy akkor talán próbálkoznia kellene. Jobban. Azért is odahív bennünket például, ha a mellette lévő fiókból (mozdulnia sem kell) kell neki egy ceruza. Ha valami távolabbról kellene neki, és mondom, hogy nem viszem oda, ő is könnyedén eléri, ha akarja... akkor inkább nem kell neki, nem érdekli. Tényleg semmit nem tesz magáért. Semmit. Borzasztó nehéz lehet szegénykémnek... de ez így sajnos nem állapot. És nem arról van szó, hogy Matt és Karen nem mondanak oda neki nap mint nap a viselkedésével, hozzáállásával, önállóságra való „törekvéseivel” kapcsolatosan... mert ők igenis mindent megpróbálnak. Apu a minap is kérdezte, hogy minek is köszönheti a család minden tagja a „kedves” szavakat?? Frusztráció levezetése ily módon?? Akkor fel kell nőnie... Annyira sajnálom aput és anyut, iszonyatosan rossz érzés lehet, amikor egy bizonyos szinten felül már nem tudsz segíteni a saját gyerekeden... szerintem ők már ezt a szintet átlépve, a lehetetlen kategóriában próbálkoznak mindennel. A legújabb a jóga, jövő héttől. Hátha. Ha valaki véletlen olvasta Yasmin blogjának legfrissebb bejegyzését, akkor láthatta, hogy éreztek/éreznek Karenék. Írta is anyu, hogy azért nem írt sokáig, mert nem volt miről - minden negatív volt. (az időhiány mellett az én bejegyzéseim ritkaságának is ez az oka). Hivatalosan is életük legnehezebb időszaka volt az elmúlt néhány hónap... és akármilyen gonoszan is hangzik egy gyerekre hárítani mindent... csak Yasminon múlik, hogy ennek az időszaknak mikor lesz vége. Azt hittük november elején... hátha.... hátha az elmúlt másfél-egy hét csak valami kis megingás volt, és holnaptól minden újra vidám lesz :) Egyébként egy három hete kb. már reggelente felesben öltöztetünk anyuval. Én akkor megyek be, amikor a cipő és az ing már rajta van, aztán irány a WC, fogmosás, ekkor kerül rá az öltözet többi része. Így sem sokkal könnyebb, anyuval is sokszor vitatkozik... de így legaláb van időm felkészülni a hangulatra, ha szükséges :D Reménykedünk tehát abban, hogy megváltozik... kedves lesz és talán felhagy a tényleg idióta és felesleges kérdések feltevésével (mindenkihez, csak hogy mondjon valamit), valamint a dedós dolgokkal – máig nem tudja megállni, hogy ne piszkálja, simogassa, húzogassa a hajamat, vagy játsszon az övemmel, sálammal, stb... holott két éve kérem, hogy ne tegye. Minden nap... Apu is és anyu is hányszor, de hányszor elbeszélgettek vele ezekről a dolgokról is. Mondták neki, hogy néha úgy állítja be magát, mint egy szellemileg sérült. Annyira hülyeségeket tud beszélni és kérdezni ha olyanja van – pedig tudjuk, hogy egyáltalán nem az, nagyon nem :))) Uh, regényt lehetne szegénykémről írni. Imádjuk, de az tény, hogy nem könnyű az élet vele... de Karennek igaza van: én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy „elmenekülhetek”, ahogy azt teszem is...

Mégpedig az irodába, ami majd elválik, hogy jó „menhely” lesz-e? :) ... januártól full time ugyebár. Ami nem fog több pénzt jelenteni... sőőőőőt... továbbra is órabéren maradok ugyanis. Aminek annyira azért nem örülök, mert így nincs fizetett szabi és társai, viszont ugyanúgy csak 4 hetem van egy évre. Nem mintha bármikor is akartam volna még egy évig maradni, max augusztus-szeptemberig ugyebár :) A túl sok munkában szerencsére megakadályoz majd, hogy ha akarnék sem csinálhatnék olyat, mint most, hogy este fél 7-kor eldöntöm, hogy 7-től akkor bemegyek... túlórázni azért majd lehet/kell, persze, de nem kell ide-oda rohangálnom egész nap, mint most. És mondtam, hogy néha szeretnék szombatot és teljes hétvégét (mármint szabadot:), így abban állapodtunk meg Sammel, hogy minden második szombaton fogok csak dolgozni.

Nem lesz könnyű, mert – bár az órabérem egy hangyányival a minimálbér felett van – azért nem fogom agyonra keresni magam. Ezt mindig is tudtam, ezért is terveztem mindig egy másodállást egy pubban, ami nekem a társaság szempontjából sem volna utolsó – remélem sikerül majd egy néhány estés munkát találni valahol a közelben – bár január nem a legnyüzsibb időszak mint tudjuk... de azért próbálkozni fogok. Azért hogy őszinte legyek, kb. 50 fonttal többre számítottam havonta, mert apu anno eredetileg úgy gondolta, hogy majd átmegyek a pénzügyre – lehetőség újabb dolgok megtanulására, több tapasztalat, egy kicsit több pénzért – ezt mondta akkor. És ez részben így is lesz, kivéve a „több pénzért”-részt: elvileg heti két nap fogok pénzügyezni, a többi napon admin. Jól megoldotta a két csaj... De már látom, hogy ugyanaz lesz, mint most – bemegyek, én akarom Vikit – nem, most ez fontosabb, ellophatom most kicsit én? - .... Sam mondta is már, hogy majd ezután is osztoznak rajtam, mint eddig.  Tehát azon kívül, hogy a gépemet meg a cuccuaimat elvileg átpakolják két sorral arrébb januárra, sok dolog nem fog változni. Ja, meg már akarták, hogy telefonálgassak... de mint már mondtam sokszor, olyan jó, hogy én legalább tudok a dolgaimmal haladni, nem úgy, mint a lányok, akik csinálnak valamit a rendszerben, csörög a telefon, ki kell lépniük abból, amit épp csinálnak, mert egyszerre két „bookingban” nem lehet benne az ember... Mondjuk lehet, hogy januártól már nem lesz választásom. Egy-két easyjet-hívásba nem fogok belehalni azt hiszem, ha muszáj :)

A pénzre visszatérve: mindg is készítettem magam arra, hogy kevés lesz a bevételem és szinte ugyanannyival több a kiadásom... ami elég nagy változás... ami eddig pluszban bejött az most nem hogy nincs, hanem el is megy... az arányok tehát a pontos adatok ismerete nélkül is érzékeltethetők - a nyári két-három hónapban, amikor például 164 és 174 órákat dolgoztam az irodában egy hónap alatt... az irodai fizetésem mellé kaptam a pénzemet „itthonról” is, plusz a kaját, lakást, stb... Januártól viszont – 40 órás munkahéttel, átlag havi 160 órával számolva – ugyanott vagyok szinte – csak éppen az „itthoni” fizum nélkül, 450 fontos lakbérrel és egy kocsival a hátamon, aminek bizonyos részei elromolhatnak ugyebár, mint ahogy teszik is... Üdv az életben, tudom :) Ezért is írtam korábban, hogy teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy nehéz lesz, de alig várom! És ezt most is így gondolom! Azt a plusz két-három hónapot nem bírtam volna már velük – akármennyire is szeretem őket egytől egyig... magamat is szeretnem kell, és ebbe az életmódba belebolondulnék előbb-utóbb. Inkább előbb... egy határon túl már nem számít, hogy mennyivel többet kereshettem volna...

Az iroda amúgy jó hely :)) Voltak kisebb balhék a trehányság miatt, egy este ki is akadtam Robra – szerintem másodjára kiabáltam bent, páran néztek is rendesen... Booking, másvalaki easyjet-foglalási azonosítójával, az alatta lévő papíron olvashatatlan macskakaparás, csatolva egy harmadik-féle változat, egy darab lapon, amin nincsenek járatinformációk, csak az azonosító. Tipikus eset... még ha a jó azonosítót is írta volna a booking-formra sem tudtam volna ellenőrizni az adatokat a csatoltak alapján anélkül, hogy felmennék a rendszerbe... de így... Todd ráparancsolt, hogy keresse meg a jó azonosítót, nyomtassa ki, amit kell, és adja vissza nekem. Rob annyival elintézte, hogy sajnos nem tudja elolvasni a saját írását, nagyon sajnálja, és letette az asztalomra, mikor a konyhában voltam. Háááát... megláttam,  fogtam, megkérdeztem, hogy ugyan mégis mi a fenét gondol, mi történik ezután?? Honnan tudja meg az utas a rendes azonosítót?? Majd csodálkozik nagyokat, amikor nem tud online becheckolni, hívja az admint, és kezdődhet a nyomozás a rendes referencia után... elmagyaráztam, hogy nekem ilyenkor végig kell mennem az összes aznapi easyjet-emailen a név után kutatva (a keresés lefagyasztja a gépet...), aztán az easyjet rendszerén ellenőrizni a csomagokat, stb... nem, tényleg nem volna egyszerűbb normálisan kitölteni GÉPPEL a booking formot és csatolni azt, amit kell...

uuuuu, többen voltunk ekkor, mindenki nagyon köszönte a sok-sok pénzt, amit mentek nekik... hát van mit... Ez akkor volt azt hiszem, amikor írnom kellett egy listát a managereknek, hogy hogy is néz ki egy ideális booking és mik a leggyakoribb hibák, amik a leginkább akadályozzák a gördülékeny munkamenetet a mi oldalunkon. Egy hétig kb. figyeltek is rá a fiúk-lányok, de mára minden a régi. De már nem idegesítem magam rajta, mivel nincs 130-150 booking egy nap – van, hogy csak 15, de volt, hogy csak 10. Szóval nem akkora a nyomás, naprakészek vagyunk mindenből, így jobban van időm az ilyenekre is. Egyébként két hétig az egyik nagy ajánlatunk a pesti deal volt – három éjszaka egy négycsillagos kis szállodában Budán. Kapós volt :D Sok-sok BUD-ot pipáltam ám, szinte honvágyam lett a pesti bookingok csekkolásától :D

A lányokkal továbbra is kijövök, bár Natalie-nak voltak furcsa hetei... először azt hittem, hogy csak velem van baja, de aztán egyszer Sam mondta, hogy el kellett vele beszélgetnie, mert mindenkivel tök flegma volt... az sem segített, hogy akkortájt kiderült, hogy Natalie hibájából Samnek és nekem nem a legfrisebb változata volt meg az egyik info-fájlnak, amit az utazáshoz szükséges dokumentumokkal együtt küldözgetünk... Sam nem küld annyit, neki nem volt annyira gáz, de én százakat küldtem ki... ez egyszer pont olyankor merült fel, amikor már kikapcsoltam a gépet, hogy jövök el... de mivel tudtam, hogy nem én vagyok a hülye, visszakapcsoltam és bebizonyítottam :) ez annyira nem tetszett Natalie-nak, mint ahogy az sem, hogy Jamie nem hívta meg a szülinapjára... jól be is olvasott neki... de ezt is betudjuk annak a párhetes furcsaságnak :)

A többiekkel pedig semmi gond nincs, sőt :) Mindenki nagyon érdeklődik a magyar ünnpei szokások iránt :) Frank pedig nagyon aggódott, hogy nem fejezem be a tojásos diétámat a karácsonyi buliig... hát a diétának ma vége (két hét, nem szegtem meg, és nagyon büszke vagyok magamra!!!! – le is ment 3-4 kg – ami szép és jó, de a neheze még csak most jön... nem leadni, megtartani lesz borzasztó nehéz... ) És a partit sajnos kihagyom, ugynis apu ugyanúgy, mint tavaly, idén is 21-re szervezte, de én akkor már otthon eszegetem anyuskám méltán, messzeföldön híres, ínycsiklandozó sajtos és/vagy kakaós kalácsát a régi-új konyhánkban/nappalinkban, ugye?? :) (tényleg, lehet majd ott enni? :) Tavaly tudtam, hogy mindenképpen elmulasztom, de idén, így, hogy pár nappal később megyek haza, gondoltam hátha pont belecsúszok. Hát pont nem. Tavaly is 21-én volt azt hiszem :) Azt mondták váltsam át a repjegyemet másnap reggelre... na persze :) Annyit nem ér :) Én otthon partizok majd drága családommal :D

Az pedig, hogy meddig élvezem majd a fiúk-lányok társaságát odabent, még a jövő zenéje... Bár Toddal épp a minap dumáltam hosszabban a „terveimről”... mondta, hogy higgyem el mindenki mennyire szeret ott bent, és miért mennék haza? Van munkám, van bent egy jó pár ember, akikre bármiben számíthatok, stb... De ez sajnos kevés a boldogsághoz. Emlékezhettek tavalyról, hogy azt mindig is hangoztattam, hogy az időjárás miatt nem hiszem, hogy le tudnám itt élni az egész életemet... Ezt még mindig fenntartom, de az érvhez felsorakoztak továbbiak is :D Helyre kell tennem a millió irányba cikázó gondolatokat a fejemben... Ennyire még sosem „nem tudtam” mit akarok... Egyik nap úgy érzem, hogy már januárban nem akarok visszajönni, amit nyilván nem tehetnék meg... de aztán a következő nap már izgatottan várom a január 5-t, vagyis inkább a 6-t vagy 7-t, majd meglátjuk mikor pakolok át pontosan :) Várom az új életemet... de nem akarok sokáig itt maradni, az tuti. Amit már egy éve elterveztem kb. (Hajnival is beszéltünk róla tavaly), hogy 2012-ben megcsinálom az El Caminot. Aki már hallott róla, annak nem kell bemutatni, aki nem, attól bocsi, de ez hosszú lenne, majd egyszer :) Szóval most azt kell eldöntenem, hogy meddig akarok Angliában maradni... ez lehet március, április, de most úgy gondolom, hogy max. június. Nem tudom, hogy alakul majd a társasági életem, de több időt nem hiszem, hogy adok itt magamnak... és itt a kocsi is... mindenképpen buktam volna rajta... én erre még azért rá is tettem egy lapáttal, amikor kb. két-háromhetes korában (számomra két-három hét:) meghúztam az elejét ITTHON!!! Nap mint nap parkolok kis helyekre, figyelek, eleinte még inkább figyeltem... hát akkor pont nem. Most voltam egy műhelyben – ingyen átnézték a legfontosabbakat télre – na meg megnézettem, hogy van-e valami gond a bal első kerékkel (leereszt elég gyorsan) – amiről aztán 14 fontért megállapították, hogy nincs... A további gondok, amikre már korábban utaltam: a fék legtöbbször nyikorog, de az nem baj azt mondják... az ékszíjat valamikor ki kell cserélni, mert van rajta egy kis szakadás, így az is elég furi hangot ad ki... bár ha megy a zene nem hallom :) Mint kiderült az irányjelzőimből három majdhogynem fehéren villog... 25 fontért kicserélték volna, de inkább megvettem őket 9 fontért, Bert azt mondta majd ő megcsinálja. Ja, és van egy kis minirepedés a szélvédőn, de azt mondják azt hagyjam... azt hiszem ennyi, amúgy jól megy a kicsike :) Elvégre már kétszer elvitt és hazahozott Hajnitól :D Szóval a műszakija és az adója is márciusban esedékes.. lehet, hogy csak eladnám egy kereskedőnek és kész... csak nem tudom mennyit ér így ezzel a sérüléssel... a javítást megkérdeztem most hétfőn... mivel műanyag, testszínű a lökhárító, új kell+festés+munkadíj... kb. 350-360 font... Gondoltam, hogy 300 font nem futná ki, azért sem kérdeztem rá soha sehol... azt hiszem így hagyom :) Azt is figyelembe kell vennem a döntésnél, hogy anyuék fizették a biztosításomat, ami azt jelenti, hogy vissza kell majd fizetnem bizonyos részét... ami ugyancsak többszáz font. Az is megfordult már a fejemben, hogy hazaviszem a kocsit, de a regadó meg minden... na meg jobbkormányos... hosszútávon azért nem a legjobb...

Szóval dilemma van... egy részem itt akar maradni, továbbra is sokszor találkozni velük (mármint Karenékkel), és még úgy érzem, hogy olyan nagyon sok minden tanulnivalóm van magáról az angol nyelvről is (persze 100%-ig soha nem lennék elégedett magammal...) A másik részem viszont menne haza, vagy valahova innen el... ez az ország, legalábbis ez a régió nem nekem való. Lehet, hogy Londonban más volna, már erre is gondoltam. De ott mit csinálnék? Szabinak is egy örökkévalóságba telt, mire talált egy part-time munkát...

Tehát azt kell eldöntenem, hogy magából Angliából van  elegem, vagy csak abból az életmódból, amit az utóbbi hosszú hónapok alatt folytattam, és egy nagyobb szabadságfok talán megoldás lehet. Talán nem. Remélem ez a kérdés előbb-utóbb megválaszolja magát, minél hamarabb :) De ehhez vissza kell jönnöm, meg kell tapasztalnom milyen az élet Simonnal és milyen úgy munkába menni, hogy előtte reggel vagy esti órák esetén reggel és délután már nem nyomtál le egy kisebb műszakot a Somers-familíánál :)

Még mindig nem sikerült mindenről írnom, amiről szerettem volna, de ami késik, nem múlik tudjátok :)

És persze az is előfordulhat, hogy ezek a képlékeny, tervnek nem nevezhető jövőre vonatkozó gondolatfoszlányok egy pillanat alatt semmissé válnak, ha megpillantom például az új szomszédaim egyikét, rögtön szerelembe esünk és itt ragadok egész életemre... na jó, lássuk be, ennek elég kicsi a valószínűsége :)))

 

Az elkövetkező két és fél hétben lesz pubozás, karácsonyi pantomime Yasminnal (ketten megyünk csak...), sok sittelés és PAKOLÁS... muszáj elkezdenem. Vasárnapot tűztem ki „főnapnak” ... jégteleníteni kellene a hűtőt is, stb... és elkezdeni a dolgaimat szortírozni. Dobozaim már vannak. Sok. Két héten belül kétszer is kértem a kisboltban :D

Kívánjatok sok szerencsét! Közel már a vége! :D

Ezzel a dallal búcsúzom, imádom!!!

 

Tiszta karácsonyi hangulatban vagyok, ma BEFEJEZTEM a vásárlást is! Az otthonra szánt ajándékok nagyrészét ma reggel útnak indítottam kicsiny hazánk felé (vasárnap van ugyebár, reggel 6:55-kor már hívott a pasi, hogy mindjárt itt van...) Este több, mint egy órát töltöttem a pakolással, ki-be-át-alá-fölé... de végül belefért minden a dobozba :) Nem akarok már egyáltalán semmiféle boltba menni a közeljövőben, még élelmiszerboltba sem! :D

Jupiiiiiiiiiiiii - örüljetek Ti is velem!!!

2011.11.29. 23:59 - vikiaupair

Mégpedig annak, hogy találtam helyet, ahol januártól meghúzhatom magam, amíg kitalálom, hogy mihez is kezdjek... Már kezdtem aggódni.... nem volt könnyű, azt mondják, hogy most nincs akkora „választék”, mint általában... No mindegy, elvileg egy Simon nevű pasival és két macskájával fogok élni az ő lakásában, ami a legjobb helyen: az iroda és a városközpont között félúton van. Azaz járhatnék gyalog dolgozni... ha nem kellene Sebastiant elhoznom a suliból minden nap... Egyébként összesen négy lakást néztem meg, sokkal többet hívtam fel...

Az egyik srác, akivel abban maradtunk, hogy hétfőig jelentkezem, vicces volt, mert vasárnap, mikor írtam neki, hogy „bocs, de találtam másikat”, visszaírt, hogy „semmi gond, köszi, hogy szóltál. Azért lenne kedved velem meginni valamit?” :) És már ma is írogatott...

Na meg miután vasárnap megnéztem a befutót, bementem a városba, és kivel futok össze?? Hát persze, hogy Jamie azon barátjával, aki sokáig írogatott, aztán egyszer elmentem hozzá filmezni, de csak dumáltunk, és ami után elég csúnyán letereltem, úgy, hogy nem is keresett azóta. Most, mintha mi sem történt volna... felajánlotta, hogy sokkal olcsóbbért, mint amiért ezt a szobát kapom, költözzek hozzá. Nem feltétlenül keres lakótársat, de velem szívesen megosztaná kis hajlékát. Azt meghiszem :) De nem, a világ végén lakik... még inkább, mint én most. Na meg az nem volna egészséges. Kb. egy órát dumáltunk a plaza közepén, ebédelni akart hívni... de nem... akkor csak ígérjem meg, hogy elmegyek vele vacsizni, mielőtt hazamegyek karácsonyra. Arról akár még lehet is szó, tisztában van a „szándékaimmal”, jobban mondva azok hiányával :) Amúgy nagyon rendes srác, még a Thorpe Parkban ismerkedtünk meg Jamie szülinapján, ugyanis én vezettem és én vittem őt is. De erről majd később. Ja, azt is felajánlotta, hogy ha bármi is elromlik a kocsival, mert apukája autószerelő, és tuti sokkal olcsóbban javítana nekem, mint x műhely. Egyébként ezt lehet, hogy igénybe is veszem majd egyszer, vannak furcsaságok a kocsival, de erről is majd később. Ja, és azt is mondta, hogy valamiért nem működik az együttélés Simonnal, hozzá mindig mehetek, másnak nem adja ki a szobát. Hát, sosem árt, ha van egy "Plan B" :)

Oh, és itt van még mindig Gordon az irodából, aki már hetek óta „nyaggat” egy itallal vagy filmezéssel. És Jamie, aki random elhív néha valahova, de sosem megyek. Szóval lenne kivel, hova mennem, már csak vissza kell programoznom magam a főszezon előtti üzemmódra... azaz az agyamba kell vésnem, hogy nem minden áldott szabad percemet (értsd: Yasmin- vagy háztakarításmentes) kell az irodában töltenem, mert az bizony fárasztó és ha nem vigyázok hamarosan egy megöregedett, táskás szemű, a világba belefásult, életkedvét vesztett valaki fog a tükörből visszanézni. Nézni, igen, nem mosolyogni. Ezen elhatározáshoz hűen már a múlt héten sem dolgoztam állandóan. Tegnap bementem, mert napközben nem tudtam, de ma például nem, pedig keddenként mindig megyek. Úgyhogy lehet, hogy karácsonyig mindenkivel, aki látni szeretne, elmegyek iszogatni/filmezni/vacsizni, na meg Stuart is megjön december közepén Texasból, vele is köszönünk egymásnak/elbúcsúzunk egymástól valamikor :) Sok-sok estét kell majd pakolással töltenem, néhány alkalommal sittelnem is kell majd, és már szinte tele is vagyok decemberre :)

 

Már nagyon közelít a 21. Alig várom :) Furcsa lesz visszamenni a régi-új házunkba, amit anyusék biztosan gyönyörűvé varázsoltak, lehet rá sem ismerek majd! :D És igen, már csak három hetem van itt. Pontosan három hét. Három hét múlva ilyenkor az utolsó darabokat pakolom majd a bőröndömbe/dobozokba, és utoljára készülök majd álomra hajtani a fejem az Art Gallery-nek nevezett szobácskámban. Ami biztos vagyok benne, hogy nagyon fog hiányozni... Milli-egérke és óriáspókok, tetőn játszadozó mókusok ide vagy oda (oh, és most is van valaki/valami, úgy hallatszik, mintha a tető és a „plafon” között lenne...) Hiszen majd’ két évet töltöttem itt.

 

Az utolsó pár hetem egyébként jó hangulatban telik, nem hazudtolom meg magam, ha az önbántalmazásról van szó. Na nem ám szándékosan, ismertek :) A közelmúlt eseméyei: vasalóégetés az alkaromon, majd pár hete hihetetlenül megzúztam a jobb kezemen a mutatóujjamat wii-zés közben (kb. amióta megjöttem tavaly, most játszottam másodjára :) – én most már azt is megkockáztatom, hogy elrepedt. Nem igazán akar ez a csontkinövés-szerű valami eltűnni/lelappadni azóta sem. Néhány nappal ezután a másik kezem középső ujjának közvetlenül köröm alatti részére csuktam az ajtót. Gyönyörűen bekékült és egy csini kis sebem is lett. Ezután múlt héten, konyhai törlőrongyban rejtőzködő darázs tartogatott számomra csípős meglepit, amikor is egy kézzel kifacsartam a vizet belőle, és a fullánkot jobb kezem teljes erejével a gyűrűs ujjam tövébe nyomtam. Persze rögtön feldagadt, gyönyőrűen néztek ki az amúgy is krinolin- és virsliujjaim :) Ezenkívül természetesen nem hagytam fel a pohár-, tányér- és "bármi-ami-törékeny-a-lakásban" – törő tevékenységemmel sem. Pont mikor mondták valamelyik nap, hogy milyen rég törtem már el akármit is... khm... épp jókor jutott eszükbe: akkortájt három nap is zsinórban eltörtem valamit :) Ennyit tehát rólam, Sebastian szerint olyan vagyok, mint ő nagyban... ami igaz is, tekintve, hogy mindezek mellett azért a kék-zöld foltok gyűjtögetése is a napi rutin része maradt.

 

Yasminira néha még mindig rájön a sírás, hogy ne menjek el, gondoljam meg magam. Minden egyes sitteléskor mostmár be kell mellé feküdni, „még egy perc”, „még két perc”, „szorosabban öleljem”, stb. Szeretne még legalább kétszer átjönni – egyszer csak úgy, és egyszer itt szeretne aludni. Hát, megígértük, de remélem elfelejti. Mostmár nagyon nehéz... bár sosem volt könnyű, de most, hogy viszonylag gyenge is, még nehezebb lenne felcipelni, meg WC-re, stb... Na meg már kupi lesz, lassan el kell kezdenem pakolászni is. Egyébként alapvetően jól kijön most mindenki mindenkivel. Azért persze van, hogy úgy kezdi a napot, hogy kiszól anyunak a konyhába, hogy „hányszor kellett már este hívnom, mire lejöttél???” – oh, neked is jó reggelt Yasmini... Szóval megvannak a kis harcok azért – sokszor persze csak hiszti, teljesen jelentéktelen dolgok miatt. De küzdünk, nem törünk meg :) Azért ahogy Pauline mondja, elég ijesztő, hogy a család egyetlen tagja mennyire tudja befolyásolni az egész ház hangulatát. Náluk is ez volt anno, csak a kiváltó okok egészen különbözőek voltak...

Idén még szeretnék egy kis összefoglalót írni a majdnem két évemről, mik fognak hiányozni, mik nem, mit kellett volna másképp csinálnom, stb. Remélem megíródik :) Ha idén is belázasodok karácsony előtt, mint tavaly, és a névnapomat reggeltől estig ismét ágyban töltöm, akkor van rá esély :D

 

 

És akkor, hogy lássátok, hogy azért nem csak és kizárólag az iroda és Somerwood létezik:

 

Szeptember utolsó hétvégéje:

Gordon szülinapi bulijába voltam hivatalos. BBQ-parti volt a javából, pár munkatárssal, akik közül rengetegen az utolsó pillanatban lemondták, vagy csak nem jelentek meg. Rendesen ment az iszogatás, jókat beszélgettem ismerősökkel és ismeretlenekkel, egészen hajnalig :)

 

Október eleje:

Meglátogattam Hajnit egy hétvégére. Nagyon büszke voltam magamra, mert felvezettem Birminghamnél is északabbra hozzá, minden nagyobb nehézség nélkül – azt hiszem 6 autópálya, 2-5-6 sáv, 270-280 km. Ugyanez vissza. Nagyon élveztem, szerintem otthon is csak akkor vezettem pályán, amikor az oktatóval egyszer felmentünk Pestre :) A hétvége tartalmazott városnézést, beszélgetést és némi alkoholt, Hajninak még munkát is. Rámfért a kikapcs :)

 

Október 14.

Ebéd Szabiéknál és Csík-koncert

Londonba vettem az irányt már délelőtt, és találkoztam Szabival, volt általános iskolás osztálytársammal, valamint egy nagyon jó barátjával és lakótársával: Orsival. Szabi nem régen költözött ki szerencsét próbálni, Orsi egy ideje már kint van, de London neki is új. Nagyon jól éreztem magam, kaptam sült pipit, eszegettünk, beszélgettünk, sétálgattunk - elkísértek a Scalaba, ahol a koncert volt. A koncert maga óriási volt, néhány zavaró tényezőtől, Pressert, Kiss Tibit és magát a Csík zenekart fikázó emberektől eltekintve, akik inkább maradtak voltak kívül...

 

Október 15.

Karen szülinapja, de nem mentünk vacsizni. Rugbyre mentek, én pedig egésznapos szombati sittelés közben (október első szombatjának kivételével mindegyik ilyen volt) pörköltet főztem. Ne kérdezzétek miért csak most először. Hosszú hónapok óta készültem rá, de sosem jött ki úgy a lépés. Hétköznap mindig irodáztam, sosem volt annyi időm, hétvégén pedig nem mindig sitteltem egész nap, még jó :) Szóval isteni volt a pöri, Yasmin lemondott volna az „ünnepi” szülinapi házi steak-burgerjéről is, ha kaphat még :D

 

Október 16.

Másnap mentem a Thorpe Parkba, Anglia egyik legnagyobb vidámparkjába, ami hatalmas élmény volt nekem, aki a pesti vidámparkban sem voltam még soha életemben. Minden nagyobb, izgalmasabb, veszélyesebb dologra felültünk (bár rengeteget álltunk sorba)... Lehet, hogy majd egyszer linkelek be youtube-videokat, anyuskám szerintem nézni sem bírná :) Külön jó volt, hogy a közelgő Halloween alkalmából este 10-ig nyitva tartott, így éjfél is elmúlt már, mire Jont, Jamie barátját hazadobtam... Aki egész nap szinte a sarkamban volt... a folytatást tudjátok.

 

Ezután jött az, amiről azt gondoltam, hogy az idei év egyik legnehezebb időszaka lesz...

... de nem az volt. Ja, anyu nepáli kalandjáról beszélek. Ő istenien érezte magát, teljesen feltöltődött, rengeteg életre szóló élménnyel gazdagodott. Mindenkinek hozott valami kis apróságot: én kaptam igazi rizspapíros levélpapírt borítékkal, egy szerencsehozó medált és egy pár ezüstfülbevalót. Na de vissza arra, hogy is telt az a 11 nap: könnyen. Ok: nem volt suli, nem volt nyomás, nem volt rohanás és stressz. Apu több időt töltött a gyerekekkel, mint amire számítottam, úgyhogy egész jól elvoltunk. Persze több reggelen előfordult, hogy odarendelt reggelre, hogy majd bemegy korán dolgozni, és egy órát csak „vártam”, hogy valaki felébredjen... olyankor kicsikét mérges voltam... én is tudtam volna tovább aludni, nyilván... és nem igazán tudtam semmit csinálni, minden zajjal jár. Miután Yasmin felébredt pedig már nemigen tud semmit csinálni az ember. Ahogy anyuék mondják, egy módja van, hogy ne idegesítsd fel magad, amiért semmit nem tudsz érdemben csinálni, amikor vele vagy: el kell fogadnod, hogy a „szolgája” vagy, és nem szabad akarnod semmi mással haladni... próbáltam ebben a szellemben létezni a 11 nap alatt, többé-kevésbé sikerült :)

 

November 5.

Anyu épphogy hazaért, már el is jött a bonfire-parti ideje... ugyanaz volt, mint tavaly, többé-kevésbé ugyanazokkal a vendégekkel és ismét jelentős mennyiségű alkohollal, hogy melegen tartson bennünket a hidegben :D A többféle curryt ezúttal cipóban tálaltuk, isteni volt :)

 

November 13.

Londonba mentem ismét. Szabival és a barátaival töltöttük a napot Portobellon főleg. Aztán este dumaszínházra mentem: Kiss Ádám és Felméri jöttek megnevettetni bennünket. Hatalmas poénokat (is) hallhattunk. És ismét megerősítést nyertem, miszerint nem volna szabad minden magyart kiengedni az országból. Iszonyat parasztok is megjelentek – szerencsére elenyésző számban... Ja, és tök jó, hogy egész nap készítettem a pocimat a magyaros kajára – pont elfogyott minden szinte, mire odaértem. Mivel a káposztástészta gondolatától is rosszul vagyok, kértem hát egy kis borsófőzeléket, de nem volt olyan fincsi, mint az enyém, így nem is ettem meg mindet. Szerettem volna pogit vagy valami sós sütit, de persze elfogytak... már az édesek is...grrr...

 

November 19-21.

Ismét felvezettem Hajnihoz, immáron rutinosan :))) Olcsóbb, mint a vonat egyébként. Látogatásom fő célja a vasárnap esti Red Hot Chili Peppers-koncert volt Birminghamben, ami HATALMAS ÉLMÉNY volt!!!!!!!!! Minden pennyt megért!!! Csak három-négy számot nem igazán ismertem, és két kedvencemet nem játszották, de iszonyatosan jó hangulat uralkodott az LG Arenaban!!! A koncert előtt leállítottak bennünket egy fotóra – amiket a Give it away alatt kivetítettek :)) Én magamról lemaradtam élőben, de Hajnit láttam, de aztán a kis videómon Hajni keresgélése közben magamra is rábukkantam :D

Annyira nagyon jóóóó volt!!!

 

És el is érkeztünk „a mosthoz”. Múlt hétvégén dolgoztam, majd Christmas-shoppingoltam egy kicsit és lakás-stresszeltem, ami miatt már nem kell aggódnom hál’istennek. Remélem minden rendben lesz, tényleg jófejnek tűnik a srác. Egy órát ott voltam, üldögéltünk, beszélgettünk, már alig várja a gulyást :) Apropó gulyás – jobb később, mint soha alapon ez is elkészült valamelyik héten – életem legjobbja szerintem, apu tudta egyedül, hogy kb. mire is kell számítani, és nagyon-nagyon ízlett is neki, ő nem mondaná, ha nem így lenne... négyszer szedett... semmi nem maradt a nagy fazékból. Bertnek szegénynek nem sok usi maradt már, de ő is nagyon dicsérte :) Szóval visszatérve a jövendőbeli főbérlőmre/lakótársamra: felhívta Karent, aki állítólag „nagy rajongóm”  volt és mondta neki, hogy nagyon fogok nekik hiányozni :) Úgy volt, hogy az irodába is becsörög, de nyilván Karen megnyugtatta, hogy igen, az a kedves, szimpatikus, megbízható lányka vagyok, akinek Simon az első találkozás alapján gondolt :)) Elvileg máris odavihetném a cuccaimat, de mondtam Karennek, hogy maradnék a január eleji költözködésnél. Mindenképpen összepakoltam volna mindent 21. előtt, majd leteszem a dobozokat/táskákat/zacskókat a garázsba. Simon és Gordon is felajánlották már, hogy segítenek, meg anyu is, de igazából nincsenek bútoraim és semmi nehéz cuccom, amivel egyedül ne tudnék megbirkózni. Gordontól azért lehet, hogy kölcsönveszek pár erős táskát/ládát... Nem tudom hol kezdjem a pakolást!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Mindig is „féltem” ettől, nem tudom hány napot/estét kell rászánnom majd :)

 

Holnap sittelek, úgyhogy remélhetőleg tudom folytatni. Rengeteg mondanivalóm van még! :)

De most megyek, szeretném kihasználni a szabad estét, és a szokásos 5, max. 6 óra alvásnál egy kicsit többel megajándékozni magam ma éjjel :D

A döntés

2011.11.13. 03:03 - vikiaupair

Adhattam volna kreatívabb címet is, de nem láttam szükségét. Így is mindent elmond... nyugi, lassan megértitek :)

Azt hiszem, ha most, szombat este fél 12-kor nem kezdek el pötyögni, akkor soha nem tudjátok meg a nagy hírt. A többi „partiról”, mint a szülinapi bbq, a Hajninál töltött hétvégém, a londoni Csík-koncert, a Thorpe park, a múlt heti bonfire party – majd később beszámolok, a szürkének, stressz- és rohanásmentesnek egyáltalán nem mondható hétköznapok mellett...

Aki olvasta az előző bejegyzésemet, az érezhette, hogy nem egészen érzem már annyira jól magam, mint az elején, és igazából alig várom, hogy továbblépjek. És ez úgy gondolom valahol természetes is. Erre már csak rásegít a saját magam által diktált tempó, az állandó munka... de itthon sem szeretek lenni. Utálom, hogy senki nincs itt, amikor felkelek, nincs kihez szólni, amikor lefekszem aludni. Amennyire élveztem eleinte, hogy magamon kívül senkihez nem kell alkalmazkodnom, mindent odapakolok, ahova akarok, stb... mostanra teljesen befordultam ettől. Soha nem éltem egyedül, most pedig már lassan két éve tengődöm a világ végén egy garázs felett. Félre ne értsetek, magával a helyiséggel az ég világon semmi baj nincs, sőőőőt. Csak az a csend ne lenne olyan ordító...

Így inkább egész nap elfoglalom magam reggel háromnegyed 7-től este 10-ig... Persze ez sem jó, a végtelenségig nem lehet ezt csinálni. És – ahogy Natalie mondta egyszer – azért sem találkozom emberekkel, mert mindig az irodában vagyok, vagy a gyerekekkel... és ez így van... amolyan ördögi kör ez. Tudom, hogy el kellene járnom ide-oda, hogy „barátokat” szerezzek, akikkel aztán lehet bandázni. De most úgy érzem, hogy az önbizalmam ismét a béka feneke felé közelít... leginkább nem akarok menni sehova, de otthon sem akarok „semmitteni”, így marad az iroda, ahol mindig van munka, lehet nevetgélni, esténként jókat beszélgetni. és még fizetnek is érte. Igen, a pénz, amit nem kellene hajszolni, de csak szüksége van rá az embernek ebben a könyörtelen világban... főleg most, hogy a kocsival azért megnőttek a kiadásaim... Jamie, na meg az egyik barátja... sorozatosan próbáltak kimozdítani, mindig majdnem mentem, aztán mégsem. Győzött a lustaság, a butaság.

Hetek, talán hónapok óta már minden reggel ez futott át az agyamon, hogy „nyugi, már nem sok van hátra - most felkelsz, átmész, segítesz Yasminnak, eldobod Sebastiant suliba, kitakarítod a házat, amiből a kutyák miatt fél órával később már semmi sem fog látszani – de nyugi, mert mindezek, a kötelező rossz elvégzése után végre mehetsz az irodába, ahova mindig csak beesel, amikor tudsz – maradsz ameddig tudsz, hogy aztán ismét itthon tedd hasznossá magad – és aztán újra rohanhatsz az irodába, vagy sittelhetsz este, az még nagyobb fun :)”

A baj csak az, hogy nagyon sokszor azt érzem, hogy egyáltalán nem akarok már itt lenni. Ennek több oka van: a kutyák (az egyik mindent megrág-tönkretesz-kivisz-behoz, a másik meg még mindig egy picsogó bébi, és az is marad... ami közös, hogy mindketten bemocskolnak mindent, kedvencük a frissen húzott ágynemű – a nappaliban folyó fogócskáról és morgós harcokról már nem is beszélve, amikben természetesen Pauline kutyája is partner). Alapvetően minden olyan dolog, ami mindig is idegesített, most még jobban idegesít – és a „nyugi, nem a te házad, ezért fizetnek” már nem működik – beszélek itt például a kutyákról, vagy a hihetetlen módon megrakott kukáról és társairól. És idevehetem Yasminit is, az állandó hajsimogatást, és az olyan szokásait, aminek egy részéről szegényem nem tehet, a másik részén viszont igenis képes volna változtatni!! Nem segítenek a gyakori viták sem mostanában, vagy csak hallgatni, hogy mások vitatkoznak (gondolom kitaláljátok, hogy ki az állandó főszereplője ezeknek), na meg emelgetni Yasmint – a hátam már érzi... és ismét mindennapossá váltak a régi gondok, amik megoldása egy 12 évesnél már kicsit nehézkesebb művelet, mint egy 2 évesnél...

És ismét nem szeretném, ha bárki is félreértene, még most is életem legjobb döntésének tartom, hogy lassan két éve anno őket választottam (na meg hogy ők is engem:), és borzasztó sok hálával tartozom az egész családnak. A kezdetektől fogva ott segítenek, ahol tudnak. A laptoptól kezdve, amivel apu egyszercsak hazaállított, hogy majd részletekben kifizetem, a qwerty-s munkáig mindenben a segítségemre voltak/vannak. Emiatt is érzem rosszul magam, hogy állandóan az irodába rohanok/rohannék, szinte menekülök, holott elvileg még ők az elsők. „Bűntudatom” van, emiatt – főleg, mert ugyebár ha ők nincsenek, iroda sem lenne. Mintha visszaélnék a lehetőséggel az ő kárukra – tudom, hogy nem egészen erről van szó, csak rossz, hogy úgy érzem, ha tehetném, jövő héttől már csak a qwerty-nél dolgoznék. De nyilván nem állhattam elő (és nem is mondtam volna ilyet soha), hogy „na jó, akkor ide nekem azzal a full-time-os irodai munkával, amit beígértél, és akkor én ezennel itt nálatok be is fejeztem, keressetek mást...” Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy megismertem ezt a fantasztikus családot – és ezt hála istennek ők is tudják. Így nem is volt probléma, amikor hétfőn szóba hoztam anyunak, hogy mi is lesz jövőre...

Márciussal indítottam – csak rákérdeztem, hogy mikor pontosítjuk, hogy hol legyen a vége... Aztán szóba került, hogy nem igazán érzem magam jól – nyilván látszik rajtam és beszélgettünk is már erről nem egyszer. Yasmin új suli miatt megváltozott viselkedése csak ront a már amúgy is kemény helyzeten... anyu is nagyon kivolt, mielőtt nekivágott Nepálnak. Szerintem az volt eddigi életük mélypontja, és sokszor úgy éreztem, hogy az enyém is... Egyszerűen kezelhetetlen volt Yasmin – gonosz, undok, akaratos... Karen akkortájt pakolászott fent, és talált régi fényképeket – szerinte eltűnt Yasmin szeméből a kislánykori báj, a csillogás, és már a tekintete is gonoszkodó, hiába mosolyog... és ez sajnos tényleg így van... A lényeg, hogy mindenki elég nehéz időszakon ment keresztül, Sebastian az, aki az egész családban tartotta a lelket és egy kis vidámságot hoz(ott) az életü(n)kbe. Mondtam is anyunak, hogy emlékszik-e, hogy tavaly mindig ment a vicces piszkálódás, nevetgélés, poénkodás, nekem is minden napi bejegyzésem tartalmazott valami humoros beszólást akkoriban... mostanság pedig mindenki ideges, stresszel, rohan, ezt csináld-azt csináld, haladjál, Yasmin be van táblázva sulival meg fizioval reggeltől estig, csoda, hogy házira van ideje (bár az a mennyiség, amit az angol sulikban adnak...)  - és azért azt is szem előtt kell tartani, hogy ő sokkal hamarabb fárad, mint te vagy én. Azért mondtam anyunak, hogy nyilván tudom, hogy ő lenne a legboldogabb, ha visszakaphatná a tavalyi hangulatot... 

Hát jól eltértem a fő témától... Tehát ott tartottunk, hogy nem érzem jól magam, és ez nem csak valami átmeneti állapot. Váltás kell, több kell. Az övéké helyett saját élet, több önállóság. Anyu is mondta, hogy nem szeretné, ha azt érezném, hogy maradnom kell márciusig, mert nyáron vagy tavasszal vagy nem is tudom mikor már megígértem, hogy Dél-Afrika miatt maradok. Hát igen, már kezdtem megbánni, hogy akkor igent mondtam – ezt is mondtam. És belegondolni minden nap, hogy már csak x hónap... sok, túl sok... kezdtem az ígéretem súlya alatt összeroppanni. Elmondtam mindent, amiket fent leírtam, újdonságot egyik sem jelentett neki. Jó, hogy „közös életünk” legelejétől fogva teljesen nyíltan beszéltünk mindenről, így egyáltalán nem esett nehezünkre a mostani beszélgetés sem. Mondtam azt is, hogy mivel Yasminnál sosem lehet tudni, milyen hangulatban van/lesz a közeljövőben... nem szeretném, ha a sorozatos viták, akarva-akaratlanul is megmérgeznék a kapcsolatunkat vele és apuval tavaszig. Mert persze tudják ők, hogy milyen Yasmin, de attól még csak az egyetlen kislányuk, én pedig csak  én vagyok. És fogy a türelmem... Kár volna a két évért, inkább emlékezzünk a szépre... Anyu is mondta, hogy egyetért, és ne érezzem magam rosszul emiatt, abszolút megérti, hogy mi játszódik le bennem. Szó szót követett, aztán végül megegyeztünk, hogy karácsonyra hazamegyek, és már nem ide jövök vissza. Illetve még ide, de már csak a cuccaimért :)

Ennyi tehát a nagy hír, ami tényleg nagy. És hetek után végre mosolygok. Álmomban sem gondoltam volna a beszélgetés elején, hogy ilyen eredményre sikerül jutnunk :) Annyira megkönnyebbültem!!! Most egy kicsit megint bűntudatom van, amiért így örülök annak, hogy korábban elmegyek. Pont a nagy beszélgetés előtt, amikor a fenti bizonyos takaríthatatlan fürdőt próbáltam tisztára varázsolni, gondolkodtam, hogy mennyi hét van még márciusig, elkezdhetek-e már visszaszámolni, hogy életemben hányszor kell még ezt csinálnom? Tudjátok, hogy a vasalást, porszívózást, stb. nem bánom, és a többi fürdőt sem, de ezt...

Aput lényegében kész tények elé állítottuk. Vicces volt, mert mivel napközben tárgyalásai voltak, csak fél infokból értesült Karentől, és azt hitte, hogy már jövő héten el akarok menni :) Így is adott volna az irodában munkát, az a vicces  - mert amikor mondta, hogy ott tuti minden rendben lesz, akkor anyu még nem volt otthon, elkezdtünk dumálni, én pedig nem tudtam, hogy ő előtte anyutól úgy értette, hogy már rögtön lelépek :) Sajnálja, egyértelműen Yasmint nevezi meg oknak, mondtam, hogy a sok vita nyilván nem segít, de azért van itt más is, amiből elegem van :D

Karen egyébként tényleg nagyon rendes volt, mondta, hogy mennyire tökéletes voltam/vagyok, és hogy jó magasra tettem a lécet, az tuti. Meg hogy ugye tudom, hogy január után is bármikor számíthatok rájuk, akár az éjszaka közepén is... Azért ez megnyugtató egy idegen országban... Oh, annyi mindent mondtunk, de fele nem jut már eszembe.

Azt még gyorsan leírom, hogy a gyerekeknek nem akarták elmondani a hétvégéig, de aztán csütörtök este valahogy szóba jött... Sebastian sajnálja, de igazából neki mindig mindegy volt, hogy ki van :) Yasmin miatt nem akartunk nagy ügyet csinálni belőle... hát... nem tudom mennyire sikerült. Tegnap én mentem érte a suliba, onnan Lisaáig itatta az egereket a kocsiban, hogy gondoljam meg magam, biztos csak miatta megyek el hamarabb, miért nem mondom meg az igazat... ő nagyon szeret, miért nem mondtam el korábban, megígértem, hogy nem titkolózom előtte... dehát Karen akarta nekik elmondani...

Elvittem a lányokat vásárolni, illetve kidobtam őket és hazajöttem Sebastianhoz, mert anyuék rugbyre mentek. Igen, este sitteltem, ekkor jött a második adag Yasmintól. Nagyon nyűgös volt már, felét nem gondolta komolyan szerintem, amit mondott... kicsit olyan volt, mint mikor anyuval volt kemény, mielőtt Nepálba ment... ez a „ha már itthagysz”-durvaság... Lehet, hogy karácsony előtt nagyobb dózisban kapom majd. Hogy én csak úgy meghozok egy ilyen döntést anélkül hogy más sorsát figyelembe venném, csak magamra gondolok... a következő pillanatban még jobban imád, miért nem maradok még, csak pár hét, még meggondolhatom magam... Újra és újra sírni kezdett, jobban mondva le sem állt, mint a kocsiban délután... Megígérem-e, hogy biztos nem hagyom el az országot? Láthat-e minden nap? (Hát sajnos nem...) Miért nem? Akkor majd ír napi 25 smst... De miért nem jövök minden nap? Jövök-e azért néha majd vacsorára, vagy csak úgy? Persze, most azt mondom, hogy majd meglátogatom, de ő tudja, hogy csak kisétálok az életéből és nem leszek rá kíváncsi később, pedig ő úgy szeret engem. Úgy megsajnáltam, be kellett mellé feküdnöm az ágyba (mostanában mindig be kell, amikor sittelek), ölelgetett... Miért mondja mindenki, hogy január jó a tiszta lappal kezdésre? Uh, nem volt könnyű. Remélem hétfőn már nem beszélünk sokat róla. Azért én is elérzékenyülök, szeretem ezeket a kis lükéket, meg a nagyokat is :D Mindig is azt mondtam, hogy biztos nagyon sírni fogok, ha innen elmegyek. Pauline is mindig ezt mondta, tegnap pedig közölte, hogy aznap tuti nem festi ki a szemét :D

Húúú, hát egy jó nagy dióhéjban ennyi. A következő lány keresése már folyamatban, anyu talált is valakit, egy magyar lányt. A tanulmányai is fogyatékos gyerekekhez kapcsolódnak, ennyit tudok róla egyelőre. Pedig mondtam, hogy nem szeretném, ha magyar lány jönne, mert én akarok lenni az egyetlen magyar au-pair, akire évtizedek múlva visszaemlékeznek :)) Dehát nincs mit tenni, hiába, mi vagyunk a legjobbak :) Akárki is jön, „könnyebb” dolga lesz, mert reggelente nem kell Yasminnak segítenie, csak megcsinálni Sebastian uzsiját meg segíteni kipakolni a kocsiba. A délutáni feladatok gondolom ugyanazok lesznek. Yasmin egyébként nem akart senkit, de mivel nem elég önálló, muszáj mellé valaki... főleg mikor anyu nincs itt... apu már nem szívesen fürdeti, stb, teljesen érthető okokból. Ja, és Sebastian suliba szállítása... lehet, hogy Pauline vagy Bert fogja vinni reggelente, és továbbra is én hozom haza. Apu lesz a főnököm, fél órára minden nap elugrom... persze gondolom annyival hosszabb lenne aztán a munkaidőm, vagy nem tudom. Ez még nem biztos, hogy így lesz. Yasmin gondolom nem kicsit akadna ki azon, hogy Sebastiannal minden nap találkoznék... Ja, és az viszont már tuti, hogy amíg Dél-Afrikába mennek, itt fogok aludni a vendégszobában, és vigyázok a drága kutyákra, na meg a házra... Az új lány pedig napközben lesz velük. Mázlista :)

A következő, legfontosabb feladat tehát a lakás-kérdés megoldása januártól – rajta vagyok :) És szépen lassan, decemberben elkezdhetek dobozokat gyűjteni és pakolászni is... van mit basszus. Nem tudom hányat kell majd fordulni a kicsi kocsival :D

Örüljetek velem! Ez is úgy hangzik most, mintha olyan rossz sorsom volna itt. Pedig nem, ti is tudjátok, hogy ők hivatalosan is Anglia legjobb host-családja. De ahogy anyunak is mondtam, szerintem engem ennyi idő au-pairségre „programoztak”, kezd lejárni... Ő is mondta, hogy Yasmin is azért engedett meg mostanában annyit velem szemben is, mint az anyjával szemben, mert már annyira az életük része vagyok, hogy úgy gondolja, hogy mondhat, tehet, akármit, én szeretni fogom és elnézem. És hát, igaza is van. Mint mindig :D De ebbe nem szeretnék újra belemerülni, mert két óra van, és holnap megyek Londonba. Találkozom egy nagyon kedves volt osztálytárssal, este pedig Kiss Ádámra és Felmérire megyek! Oh, jövő héten pedig Red Hot Chili Peppers koncertre Birminghambe Hajnival!! :) Majd egy későbbi, hosszabb (igen, ennél is) bejegyzésben elmesélem, hogy NEM sikerült Coldplay-koncertjegyeket vennem, úgy, hogy a jegyek eladásának legelső pillanatától kezdve a gép mellett ültem... hiába...

 

Jók legyetek! Remélem karácsony előtt még írok J

Ha nem, boldog karácsonyt mindenkinek!! :)

Na jó, nyugi, ezt azért én sem gondoltam komolyan :D

Hova lesz az időőő???? - Miért nem 33 óra egy nap?

2011.09.19. 00:36 - vikiaupair

... bár valószínűleg akkor még többet dolgoznék...

Andi kommentjére válaszolva (mintha tudtad volna, hogy ma akarok írni:) : hidd el, néha én is idekattintok, hátha valaki (vagy valami?:) bepötyögte azt a sok-sok gondolatot/sztorit, amit meg szeretnék veletek osztani... de sajnos még nem olyan high-tech a kapcsolat köztem és édes laptopom között, hogy ez megtörténhessen :)

Annak, hogy tavaly sokkal szorgalmasabban blogoltam, csupán egy oka van: az idő. Tavaly volt, most nincs. Mióta visszajöttem, minden nap irodáztam, kivéve az első hétvégét, amikor itthon kellett lennem, és amiről az utolsó bejegyzésben írtam is... augusztus utolsó hétfőjét, ami amúgy is munkaszüneti nap volt, de akkor is kellettem itthon... és a múlt hét hétfőt, amikor 1-ig takarítottam, majd 3-ig már nem mentem be, inkább elpakoltam magamnál. És ez volt az egyetlen este is, amikor se nem sitteltem, se nem bámultam a monitort bent... Ahogy Karen mondta: úgy döntöttem, hogy „élek” egy kicsit, még ha ez a saját szobám rendberakását is jelenti :) Mert nem vicc, tényleg arra sincs időm/kedvem/energiám...

A suli szeptember 6-án, illetve 7-én kezdődött a gyerekeknek. Holiday-időszakban minden nap fél 8-8 körül mentem át, megcsináltam, amit kellett, segítettem Yasminnal, aztán 1-2 körül eljöhettem, így általában csak 9-fél 10-ig maradtam az irodában. Annyiból volt jobb ez az egy-két hét, hogy nem kellett kapkodnom reggel, mert egyrészt nem kellett időre elkészíteni Yasmint, másrészt tudtam, hogy nincs értelme sietnem, mert 1-2-ig így is-úgy is ott kell maradnom.

Amióta viszont suli van... uhhh.... az első két napban hétre mentem, aztán ezt gyorsan háromnegyed 7-re változtattuk (tavaly, amikor idekerültem még fél 8-ra jártam, ha jól emlékszem:). Amíg viszonylag jó idő van, Yasmin anyuval úszik reggelente, háromnegyedkor kikapjuk a medencéből, gyors tusolás-hajmosás velem, aztán Karennel 7:40-ig megállás nélkül dolgozunk azon, hogy a kisasszony kész legyen, és az egyenruha minden része úgy álljon rajta, ahogy kell: az ing, a nyakkendő, a pulcsi, a zakó (mind ellátva a suli emblémájával), majd a szoknya (szigorúan szürke rakott), a zokni, neki a sín is tartozék, majd a cipő. Hajszárítás, copfozás vagy eltűzés, és kész is... ne tudjátok meg mit át nem élünk reggelente... Háromnegyedkor aztán kocsiba pattannak és indulás. Én maradok Sebastiannal, majd negyed-20 körül eldobom suliba, hazaérek, és kezdhetek takarítani... Általában 10 körül végzek, ha nem jönnek tv-s emberek, szőnyegesek, stb... innen megyek az irodába, majd onnan 3-kor Sebastianért suliba. Fél 4-re hazaérünk, aztán 5-10 perccel később anyuék is befutnak, Yasminnak bizonyos napokon van délután itthon fizioja (lesz, amikor a suliba megy a fizios). Ekkor vacsikészítés, folyamatos pakolás, mosás, néha vasalok ilyenkor is... ha Sebastiant teniszre kell vinni, akkor viszem, de nem mindig én leszek az, akinek kell, remélem... mert így is az a baj, hogy a fuvarozással csomó idő elmegy, és senki nem csinálja meg helyettem azokat a dolgokat ugyebár (és a ház is nagyobb lett!!!), amiket kell... Egy részem ezért nem akart vezetni (erről írtam is korábban szerintem), mert az „üres órákat” jelent, amikért nem fizet senki, csak a szabadidőmből vagy az irodai óráimból vesz el... de ezt a pár hónapot már kibírom így... és azt hiszem a vezetni akarás mindig is erősebb volt, úgyhogy összességében örülök, hogy végül így alakult :) De erről majd a későbbiekben. Tehát amint látjátok, minden nap háromnegyed 7-től este 10-ig szolgálatban vagyok, az irodai „forgósszéken” kívül nem ülök le... és amikor negyed 11-kor hazaérek, már nincs kedvem/energiám blogolni. Hétvégén pedig... várjunk csak, az mi is?? Oh, igen... a szombatokat az irodában töltöm... és a vasárnapok egy részét is. Tavaly április óta, amikor elkezdtem az irodában dolgozni, nem sok teljes hétvégém volt. Csak amikor Barcelonában meg otthon voltam, ja, meg tavaly október, amikor anyusék itt voltak. Ennyi... Most nem hogy teljes, de semmilyen hétvégém nincs. De ha a szezonnak vége, visszaveszek egy kicsit, ígérem. Csak most ki sem látszunk a munkából, valaki mindig szabin van... De az irodáról is majd később.

Jujj nem is tudom mivel kezdjem először. Megpróbálom sorra venni az eseményeket, mert egy-kettő azért megtörte az uncsi hétköznapokat :)

Az első azt hiszem augusztus utolsó szerdája volt, amikor is elbúcsúztattuk apu személyi asszisztensét – nem tudtak megegyezni az anyagiakban, így mondhatni közös megegyezéssel, félkeserű szájízzel megváltak egymástól... azért apu is ott volt a leaving do-n, igaz váltani kellett egymást – ő hazajött amikor én odaértem, mert akkor még nem emelgettük egyedül Yasminit... mondjuk most sem, ha nem muszáj... piszok nehéz... Semmi extra nem történt aznap egyébként, nevetgélés, iszogatás volt csak, még csak nem is tartott sokáig...

A következő esemény Leah lagzija volt (munkatárs)... aznap anyu maratoni távot sétált, úgyhogy apuval délelőtt osztoztunk a gyerekeken. Mondanom sem kell ki kapott többet belőlük :) 6-ra mentem át, mert apu vitte anyut és Sally-t a kiindulási ponthoz... Minden imám és reményem ellenére Yasmin negyed 7-kor már ébren volt (előtte nap fél 9-kor még 5 percért könyörgött...), így fél 8-ra már letusolva, felöltözve, kisminkelve készen állt a vásárlásra Camberley-ben, ahova  a változatosság kedvéért én vittem őt és az ikrek közül Lucy-t, akit útközben szedtem fel... szerencsémre emlékeztem hol laknak (egyszer már voltam arra), mert ha Yasminra hallgatok (aki milliószor volt már náluk), akkor talán még most is a környéken keringünk :))) Na de nem ez a lényeg... ledobtam őket, aztán lenyomtam pár órát az irodában, majd este Natalieval tiszteletünket tettük a lagzin. A lagzi alatt természetesen nem egy otthoni lagzit kell érteni, de Natalie szerint nem is egy átlag angol lagzit... Folyamatosan mondogatta, hogy ne gondoljam, hogy ilyen egy angol lagzi... borzasztó volt... kb. háromnegyed óráig voltunk ott, egy golfklubban volt, nagyon büdi volt, fizetni kellett a piáért, volt édességes-asztal nyalókákkal, gumicokrokkal, stb... bacon- és sausage-szendvicsek, valamint egy fotó-fülke. És a zene... talán az volt a legborzasztóbb. A legrosszabb diszkózene.. tudjátok, amit az emberi fül még éppen hogy elbír... de komolyan... Natalie aranyos volt, végig „mentegetőzött”, és más esküvőkről mesélt :))) De el kellett mennünk, a meghívott 10 emberből így is csak hárman jelentünk meg... Sarah sajna nem győzte kivárni, amíg odaérünk, megunta az egyedül álldogállást a bárnál :) Innen Natalie-val elmentünk hozzájuk, mert természetesen nem bírta a cipőt a lába (mindig mondom nekik, hogy mi a francért vesznek meg/fel olyan cípőket, amikben 5 percet sem bírnak ki???? mert olyan széééép... ja...) Tőle eltaxiztunk Camberley-be, iszogattunk egy kicsit egy pubban, aztán átballagtunk a Qué Pasaba, ahova befutott SJ (Sarah) néhány barátjával, Natalie pedig hazament... Saraht már máskor is láttam így, az én kis helyi pubomban is sokat találkoztunk anno... és hát, jól el tudja magát intézni, az bizonyos. A világát nem tudta most sem... Nekem ismét akadt egy-két udvarlóm... Kicsit mérges voltam, mert már éppen kezdtem volna magam jól érezni, táncikálni, amikor is villany fel, zene ki.... 2 óra volt. Hát igen, ez Anglia sajnos... Innen elsétáltunk Sarah lakására (SJ barátnője is Sarah)... egy csúnya, de annál értelmesebb sráccal dumálgattam útközben. Sarahnál is volt egy kis chit-chat, aztán hazataxiztunk, mindenki egyszerre... Hétfőn mondta az irodában, hogy mondták neki vasárnap a fiúk-lányok, hogy mennyire nagyon szimpi voltam nekik :) Sokra megyek vele :D

Múlt hét szombaton voltam Guildfordban. Van egy magyar lány, aki nemrég költözött ki, és nem ismer senkit errefelé. Törölték a vonatot, amivel mentem volna, így nem volt olyan sok időnk dumcsizni... Így is éjfél volt majdnem, amikor hazaértem... Másnap pedig irodáztam, mily meglepő :)

Más említésre méltó nem is történt szerintem, hacsak a pénteki adománygyűjtős coffee morningot nem sorolom ide. Anyuék ugyebár gyűjtenek a Footstepsnek (Yasmin oxfordi lengyel fiziosai), de minden pénz Yasmin kezelésére megy. Ennek keretében csinálják októberben a Himalája-túrát is... nagyon tartok attól a 11 naptól... természetesen pont szünet lesz a suliban, csak két nap lesz sulis nap... majd kiderül, hogy ez jó-e avagy rossz... apu már mondta, hogy mivel mindketten szervezettek vagyunk, és szeretjük tudni, hogy mikor mi történik (igen, ezzel azt mondja, hogy anyu egyáltalán nem az:), majd jó előre csinálunk egy tervet, napi bontásban, hogy mikor mi lesz... furcsa is lesz, ha tényleg így lesz, annyira hozzá vagyok már szokva, hogy minden nap meglepetés... a fentiekben leírt menetrend csak egy váz, nincs két egyforma nap, és sosem tudom reggel, hogy aznap éppen változik-e a program, lehet, hogy mégsem én viszem vagy hozom el a gyereket a suliból, lehet, hogy beesik egy sittelés estére, lehet, hogy valami miatt csak jóval később vagy egyáltalán nem tudok az irodába menni a délelőtti műszakra... szóval kíváncsian várom a tervet, amiből két vagy három napról már tudom, hogy akkor apunak programja van. Mondta múltkor, hogy egy-két sittelés tuti lesz... mindkét szombat persze, nehogy ki tudjam pihenni magam... abból az egyik egész nap, reggel 7-8-tól hajnalig... mondtam, hogy ezt már nem sittelésnek hívják :)))) Arra a napra Anna, Yasmin német fiziosa meghívott magához egy bonfire-buliba, gyerekestől vagy anélkül... Yasmin elkezdett könyörögni, hogy vigyem el őket, de eszem ágában sincs. Anna egy hajón lakik, Yasmin számára egy rémálom, Karen már sokat mesélt róla. Úgyhogy megköszöntem, de tutira nem megyünk... Anna amúgy a múltkor már mondta, hogy ha márciustól nem lenne hová mennem, költözzek hozzá egy pár hónapra, szívesen lát. Hát, nagyon kedves, de valahogy nem vonz a „hideg, szűkös hajó” – ezt ő mondta, a kutyák meg pláne nem... belőlük van a leginkább elegem itt :))) És hát nem egy tisztaság- és rendmániás nőről beszélünk :) De tényleg nagyon rendes volt tőle, hogy felajánlotta :D Húú, jól elkalandoztam a coffee morningról... Szóval itt Angliában az emberek nem adakoznak csak úgy a semmire... az adománygyűjtőnek valamit aktívkodnia kell – Karennek volt már a tavalyi ékszereladós partija, a Santa Cycle, egy-két szervezett részvételi díjas erdei séta, és a mostani coffee morning is egy ezek közül. Volt kávé, tea és süti, rengeteg süti. 5 font volt a „beugró”, jut eszembe, én nem is fizettem :) Csütörtök este sütögettünk Yasminnal (tíz évet öregedtem a két óra alatt, mostanában ugyanis túl sokat kellett vele sütnöm, már vagy ötször, csak az elmúlt két-három hétben...) Sebastian panaszkodik is, hogy Yasminnal mennyit foglalkozom, vele pedig nem dartsozok, kártyázok, vagy akármi... Így múltkor dartsoztunk... igaz nem tudtam, hogy egy játék ilyen sokáig is tarthat :) Végül úgy kellett el elmenekülnöm :D

No de maradjunk a coffee morningnál: péntek reggel kapkodva feltakarítottam, elpakoltam, eldobtam Sebet suliba, majd hazaérve hipp-hopp összedobtam kb. 30-40 isteni csokis-banános muffint. Egy maradt :) Mivel hónapokig nem volt jó a konyhai mérleg, már szinte zavaró lenne, ha tudnám, hogy miből mennyit rakok. Profi vagyok már:  „még egy kicsit ebből”, „még egy kanállal abból”, és tádám, kész is az isteni muffin :D Imádták. Jó kis délelőtt volt. Jöttek-mentek az emberek, beszélgettünk sokat, Sebastian két legjobb barátjának anyukájai is eljöttek, már sokadjára találkoztam velük, tök jófejek ők is. Igaz nem mindenki jelent meg, aki megígérte... volt egy katonanő viszont, aki már megfordult Irakban, Afganisztánban, stb... és most pasiknak tart tréningeket... nem semmi...

/Most már van egyébként mérleg, Matt kapott Pauline-tól a szülinapjára... ja, mert az is volt augusztus végén, tényleg, de már nem emlékszem, hogy mit csináltunk, szerintem semmit :) /

Hogy miért térek el mindig így a tárgytól, nem tudom :)))

Jaj, még egy esemény, és aztán rátérek Yasmini csípőjére, az irodára, és azt hiszem „a sorsommal” is tartozom még :) De először jöjjön Yasmini keddi szülinapja... teljes izgalomban volt már napokkal előtte, végül eljött a nagy nap. Amikor is Viki mit csinál? Na mit?? Hát persze, hogy elalszik. Eddig egyszer fordult elő, amikor fél 9-kor keltem, most végülis 7 helyett fél 8-kor mentem, ennyi volt :) De mivel a szülinapja volt, nem volt úszás, és az izgatottságtól amúgy is korábban kelt, így már kész volt, mire odaértem :D Azért vicces volt :) Egy cupcake-készítő készletet adtam neki receptkönyvvel, meg otthonról hoztam neki egy kis parfümöt, és hozzácsaptam egy bebe szájápolót is, mert imádta az enyémet. Anyuéktól tv-t, apróságokat és egy Abercrombie-pulcsit kapott, potom 65 fontért. Ez az egyetlen designer-cucca, amire hónapok óta vágyott, és annak ellenére, hogy megengedhetnék maguknak, nem érdeklik őket annyira a nagy márkák. Nem annyira, mint mondjuk Lisa lányait, akik meg vannak őrülve a Hollister, Abercrombie és Jack Wills cuccokért. Ez a nézet az egész családra jellemző amúgy, apu is ugyanúgy hordja a tesco-inget mint a Ted Baker-cuccokat. Nézzen ki jól, ennyi a lényeg. Mondjuk az tény, hogy tapintásra is egészen más ez a pulcsi, mint a 3 fontos primarkos – de Yasmini kedvenc boltja attól még a „primani” marad :) A vásárlás amúgy tegnap történt meg, együtt mentek Londonba Harlequins-meccsre (rugby) – az ország legjobb csapata... és mikor valami nagy ember meglátta Mattet, megkérdezte, hogy a gyerekeinek volna-e ugyan kedve bevinni a labdát a pályára, és előtte persze bemenni az öltözőbe, találkozni a srácokkal, stb. És Sebastian nem akarta... végül persze ő tolta be a labdát büszkén tartó Yasminit :) Komolyan, ezek a gyerekek fel sem fogják milyen szerencsések (Yasmin állapotától eltekintve persze)... mindig mondom nekik...

Ha még mindig az eseményeknél tartunk, a mai nappal zárnám. Yasmini szülinapja alkalmából elmentünk ebédelni a Virginia Waters-nél egy pubba. A kaja jó volt, nem is ez a lényeg – igaz vicces volt, mert mivel nem volt a csirke, amit választottam, anyu rábeszélt a roasted csirkére... én mondtam, hogy nem akarok egy fél csirkét... és basszus tényleg ott figyelt egy nyárson forgatott félbevágott csirke a tányéromon, aminek a harmadát sem ettem meg, csak a helyet foglalta. Nem baj, Holly-nak (nagymami kutyája) jó vacsorája volt ma :) Na de amikor kijöttünk a pubból... ez egy hotel is, és az egyik teremben, ami mellett elmentünk, bőrkabátokat árultak, amiből ki is volt akasztva néhány a teraszra, ami mellett elmentünk. Pauline és Karen, akik mindig mindenkivel poénkodnak, megkérdezték, hogy mennyiért adják őket. A pasi az első pillanattól kezdve tök arrogáns volt, rávágta, hogy 3000 font... mondtuk, hogy biztos viccel... erre mondja, hogy „Ugyan miért viccelnék már? Ha olcsót akarnak, menjenek a Marks & Spencerbe... Ezen a környéken meg kell fizetni a minőséget...”, stb... tök bunkó volt. Nagymami még próbált poénkodni, ahogy mindig, hogy akkor egy nagyon gazdag szerető kell neki, mert Bert elhagyná, ha ennyit költene kabátra, stb... De a pasi továbbra is paraszt volt... Akkor még nem tudtuk, hogy ez mind semmi. Benéztünk mi csajok, és mikor Yasmin bejött volna, a pasi beszólt neki, hogy a kerekesszékkel ki lehet fáradni, kb. ilyen stílusban... jó, ok, a földön is voltak kabátok, de bőven volt hely, hogy elférjen... mi ekkor már bent voltunk, így ebből kimaradtunk... amikor sétáltunk ki, a pasi odaszólt, hogy „menjünk is, mert amúgy is lebunkózott már”, Pauline kérdezi, hogy ki?? Hát az a pasi... mi mindhárman értetlenül néztünk, Pauline mondja, hogy nem tudja ki bunkózta le, de ekkor Matt már visszafele tartott, és egy csúnyábbat tátogott a pasinak. A „c”-betűs szót, ami a legeslegeslegsértőbb szó, amit angol embernek mondhatsz (még Grainne, apu személyi titkárnője tanította nekem...) Erre a pasi azt mondta, hogy „Lehet, hogy az vagyok, de legalább milliomos vagyok...És aki utoljára ezt mondta rám, úgy végezte, hogy a fiam rálőtt... olvassanak utána az újságban!” – így jöttünk el. Mint kiderült, miután Yasmint nem engedte be a pasi, elindult a kocsihoz, az apja kérdezte, hogy mi van, Yasmin elmondta, Matt pedig mondta, hogy ne foglalkozzon vele, csak bunkó. Én is ezt mondtam volna, és szerintem mindannyian... Csak a pasi ezt valószínűleg meghallotta... Na mindegy, gondolom nem azért árul földről kétes eredetű bőrkabátokat egy vasárnap délután, mert milliomos... Ennyi a mai sztori :) És ezért van most időm írni, mert 4-kor hazaértünk, és NEM MEGYEK SEHOVA! :)

Szegény Yasmini – mindig szembesülnie kell ilyen helyzetekkel. Ja, képzeljétek, múltkor ugyebár írtam arról, hogy a facebookon miket írogatott neki az egyik volt osztálytárs. Azóta többször is megtörtént, utoljára ilyeneket kapott, hogy : „szexelnék veled, de ... várjunk csak ... te egy retardált kerekesszékes vagy, aki nem tud szexelni...” és még sorolhatnám. Eddig válasz nélkül hagytak mindent, de erre apu visszaírt, hogy Yasmin apukája, és hogy biztos lehet benne, hogy ez nem marad majd titok a szülei előtt... Így is volt, egy este apu a kinyomtatott bizonyítékokkal bekopogtatott a kis zaklató ajtaján... két kissrác van, de az egyiknek a szülei is hasonló szinten vannak, mint a gyerek, úgyhogy nem sok értelme lett volna odamenni. A másik srác szülei viszont normálisak... anyukája volt csak otthon, nagyon-nagyon szégyellte magát... aztán este még telefonált az apa is, hogy bocsánatot kérjen... ennél többet nem tehetnek és nem is vártak Karenék... de ez borzasztó, szegény Yasmin. Nem sír az ilyenek miatt, de akkor is... legalábbis közvetlenül az ilyenek miatt nem sír, inkább helyesbítek... Mióta suli van, sokkal nehezebb vele újra... anyunak már nagyon fogy a türelme... Yasmin sokkal fáradtabb, újra megjelent a régi probléma, amivel a suli vége óta nem küzdöttünk... de most újra. Pedig 12 évesen, „középiskolásként” már macera ide vagy oda, ez nem mehetne így... Szerintem sokan tudjátok miről beszélek...

Egyébként elég jól helytáll a suliban. Jót tett neki a környezetváltozás, az új diáktársak, tanárok, és a gondolat, hogy már „nagy suliba” jár. Na meg már első nap megdicsérték, hogy milyen jólnevelt... Ezt a tulajdonágát itthon is villogtathatná egy kicsit gyakrabban, mondtam neki :) Pénteken már suli disco is volt, este 9-ig. De ha ránézek: a kortársaihoz képest is annyira kislány. Mindenki így gondolja. Belsőleg is... furcsa, hogy sok témában annyira tájékozott, annyira felnőtt tud lenni néha, máskor viszont... Na de most nem erről beszélünk. Tiszta izgatott, mert van már sulis e-mail címe, beiratkozott egy fotós-szakkörre, és néha ott fog maradni órák után házit csinálni. Ez a terv legalábbis... Ha nem lenne kerekesszékes, nem jutott volna be ebbe a suliba, a környék legeslegjobb állami sulija, Matt a csütörtöki mindent átfogó szülői (még órákat is adtak nekik) után azt mondta, hogy ez olyan, mint egy magánsuli... csak nem kerül évente 20 ezer fontba... Próbálnák Sebastiant is bejuttatni, de nem valószínű, hogy sikerül, mert nem ez az a suli, ahova lakhely szerint tartoznak, a testvérek pedig csak negyedikek a bekerülési listán...

Na már megint eltértem. Szóval Yasminnál tartottam. Augusztus 9-én volt a műtét ugyebár, és mostmár egész jól van. Még mindig fáj neki, de már nem fájdalomcsillapítóval alszik :) Még mindig gyenge... az úszás és a mindennapos fizio azonban sokat segít. Már rá rud állni a jó lábára, így egyszerűbb a WC-zés is például. Oh, majdnem elfelejtettem a szerdai sokkot... reggelente ugyebár anyu kiadja/kihúzom a medencéből, bele a tusolós székbe (aminek a lábtartója a műtét óta le volt szedve, hogy véletlenül se nehezedjen rá a rossz lábára). Mi tusolunk, anyu gyorsan elkészíti magát, és már csak akkor jön be, amikor mi már a szobában vagyunk. Mindig adunk neki 5 percet, most is így volt. Egyszercsak nagy kiabálás, berohanok... Yasmin a földön sír. Azt sem tudtam mit csináljak, kérdeztem, hogy történt??? Hülye kérdés volt, hetek óta mondjuk neki, hogy ne dőljön előre – a székben, az ágy szélén ülve, mindenhol mindig túlságosan előre dől, meggondolatlanul, hirtelen mozdul, sokszor már nem kevésen múlt, hogy nem történt baj... hát most történt. El se zártam a csapot, nem is gondolkodtam, kérte, hogy segítsem fel... ahogy megemeltem, gondoltam, hogy „Úristen, hagynom kellett volna, lehet, hogy ezzel még több bajt okozok.”, de akkor már késő volt. Mikor anyu bejött, már a székben ült újra. Elmondtam milyen helyzetben találtam rá, ami passzolt azzal, hogy Yasmin mondta, hogy nem esett a rossz oldalára... azért fájt neki... bár külsérelmi nyomok nem voltak... sírni pedig inkább az ijedtség miatt sírt. Én mondtam, hogy én is nyugodtabb lennék, ha azért megröntgeneznék. Így is lett, ezért borult a szerdai program is. Maradnom kellett a szőnyeges pasival. Ja, mert újabb (remélhetőleg egy időre az utolsó) változtatások történtek a házban: arrébbköltöztették a falat a gyerekek régi szobái között, így Sebastian is birtokba vehette új szobáját szerdán. Jupppi...

Na de vissza a szívrohamhoz... A röntgen alapján megállapították, hogy minden nagyon szép, a hatalmas csavarok (a hatalmas vágások alatt) nagyon szépen a helyükön vannak, de nem volt viszonyítási alapjuk, így elküldték Londonba a felvételeket, ott összehasonlították az övéikkel, és megnyugtató hírekkel szolgáltak: gyönyörűen gyógyul minden :))) Ez volt a heti sokk!!!

Yasminról tehát csak annyit mondhatok, hogy ugyanolyan, mint volt :) Többségében most nagyon szeret engem, de persze vannak napok/napszakok/órák, amikor mindenki ellene van és senki nem érti meg. Amikor például képes egy szerinte rossz narancs miatt fél órát hisztizni... a legnagyobb baj vele, hogy rákezd valamire és egyszerűen nem képes lezizzenni a témáról, bármilyen komoly vagy lényegtelen is legyen az, holott már senki nem foglalkozik vele... az elején még vicces is tud lenni, amikor mondja, hogy „apa, valami baj van ezzel a naranccsal” – apu: „Nem tán túl egészséges?” :) Hiszen Yasmini köztudottan a legválogatósabb emberi lény, és nem, nem a gyümölcsök és zöldségek a kedvencei :D Attól félek, hogy Sebastian is a nővérkéje nyomdokaiba lép, egyre több mindent nem eszik meg... bár ő sok salátát és egészséges kaját eszik, addig nincs baj :)

Hú, és akkor lépjünk a már régóta tologatott témára: rám :)

Még mielőtt hazamentem augusztusban, egyik este elmetünk vacsizni hármasban. Beszéltünk a március utáni időkről, de mindenekelőtt arról, hogy mi lesz szeptembertől. Anyu mondta, hogy mostmár mindenképpen biztosít a kocsijára, mert képtelenség lesz a két gyereket két helyre hordani, ugyanakkor... mondtam, hogy azzal én nem igazán lennék kisegítve, ha az ő kocsiját vezetném, hiszen nyilván nem használhatnám hétvégén, vagy amikor csak akarom. És mivel van pénzem, inkább vennék magamnak egyet. Ők pedig mondták, hogy mivel úgyis fizetnének biztosítást, kifizetik nekem, ami az én esetemben 740 font volt egy évre (+110 font azért, hogy fully comprehensive legyek, ne csak kötelező felelősség- meg lopás- és tűz-... az ismerősök közül senki sem fully compr, de én ezt akartam, így ezt az extrát én fizettem... ) Mivel ez már régen eldöntött, hogy csak márciusig maradok náluk a mostani rendszerben, abban állapodtunk meg, hogy ha március után akármilyen formában még segítek nekik (erről is beszéltünk már...), akkor nem fizetek vissza semennyit, ha igen, akkor az arányos részét visszaadom. Ez így fair mindenkivel szemben. Otthon nem sok időm volt nézelődni, és mikor visszajöttem, gyorsan besokalltam :) Minél többet keresgéltem, annál válogatósabb lettem. Míg eleinte mindegy lett volna, hogy milyen kiskocsi lesz, a végén már csak Nissan Micrát akartam, de azon belül sem volt már mindegy, hogy milyen... Végül augusztus utolsó hétfőjén elmentünk apuval megnézni egyet (ez volt a harmadik, amit megnéztünk), másnap pedig el is hoztuk életem első autóját: egy bézs színű cuki kis Micrát. 2003-as, ezért a pénzért vehettem volna újabbat is, de ez nagyon megtetszett. Elég jó állapotban van, tiszta. Hibái, amikkel tisztában voltunk a vásárláskor: hiányzik a kesztyűtartó ajtaja, de azt majd pótolom, van egy kis horpadás a vezetőoldali ajtón, és azért a 8 év alatt néhány karcolás is rákerült... Állítólag mostanában nem használták, és a pasi elég normálisnak tűnt, akitől vettük, és a lakása meg a családja is... két izzót cseréltettem ki rögtön meg fékolajat öntöttünk bele, azóta hogy lekopogjam minden rendben van a kicsikével :) Ami fura, hogy egyáltalán nem fura a másik oldalon vezetni!! Annyira megszoktam már a „rossz oldalt” és azért az automata váltó (ami amúgy nem volt feltétel:) is nagyban megkönnyíti a dolgomat, így tényleg csak a vezetésre kell koncentrálnom. Azt mondják jól megy :) Már mindenki megfordult a kocsiban, Yasmint azelőtt fuvaroztam, mielőtt anyu „letesztelt” volna, megbíznak bennem.

És hogy mi lesz márciustól? Abban állapodtunk meg apuval, hogy a szezont még kihúzom az irodában szeptember-októberig, aztán majd meglátjuk. Találnom kell majd albérletet, lakótársat, stb. Egy részem már nagyon várja, hogy március legyen. Annak ellenére, hogy tudom, hogy nem lesz ilyen „kényelmes” életem, sokkal nehezebb lesz, nem fogok tudni sokat félretenni... Kb. ugyanennyit fogok keresni, sőt valószínűleg jóval kevesebbet, mint most egy nagyon munkás hónapban, és most nem kell lakhatás és kaja miatt aggódnom – egyik sem olcsó itt kint. Mondjuk az is igaz, hogy azt a pénzt nem napi 15 óra munkával+hétvégékkel fogom megkeresni. És még ha lenne egy másodállásom heti néhány nap... majd meglátjuk. De már nagyon várom, hogy ne kelljen a kutyákat nap mint nap elviselnem (valamelyik nap is mondtam nekik, hogy az itt töltött évek csak megerősítik a véleményemet a lakásban tartott állatokról...), hogy legyen helyem és megkockáztatom, hogy a mostani 0-nál egy picivel több időm főzőcskézni. Tudom, hogy a saját pénzemből kell majd megvennem az alapanyagokat, és nemcsak kaját, hanem mindent, ami a megélhetéshez kell... Tudom, hogy nem lesz könnyű, de alig várom. Talán lesz rendes meleg vizem – bár az már lehet, hogy jövő héttől lesz. A vízmelegítőmről már sokat panaszkodtam szerintem, de az utóbbi időben nagyon idegesítővé vált: konkrétan van, hogy 10-15 percig kell folyamatosan nyitogatnom-zárogatnom a melegvizes csapot ahhoz, hogy bekapcsoljon... Bert is nézte, nincs megoldás... 6 éves, valószínűleg megszolgálta az idejét... vagy ezt hogy is mondjuk otthon?? Rendeltek újat... remélem jó lesz, mert már nagyon fogy a türelmem... Az sem lenne utolsó, ha úgy kelhetnék fel reggelente, hogy nagyjából tudom, hogy aznap mit csinálok... Sam az irodában mostmár ki is hagy engem a heti beosztásokból, mert egyszerűen sosem tudom, hogy mikor megyek... És igaz, hogy valamennyire hozzászoktam már, de néha azért nagyon frusztráló... Na ilyen remélhetőleg nem lesz jövőre :) Szeretném már másoké helyett a saját életemet élni...

Az iroda jó alap lehet ehhez. A néhány stresszes naptól eltekintve szeretek bent. Sam mondta is valamelyik nap, hogy „mihez kezdenék én nélküled???” – mondtam, hogy gondolom valaki más csinálná ugyanezt :) „Hát igen, de nem ilyen precízen és alaposan...” Hát ja, ezt mondjuk minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy a majd’ 40 fős flottából kb. 5 emberre ragaszthatjuk a „precíz” jelzőt, és abból én vagyok az egyik. És Sam szerint még így is én vagyok a leggyorsabb... Most nem megyek bele, mert órákig tudnék erről írni... most éppen fuldoklunk a munkában, mindenki idegbeteg bent, és még a szokásosnál is többet hibáznak... a héten megint mondtam Samnek, hogy k.ra elegem van, hogy akármelyik stádiumban kerül hozzám a booking, én vagyok, aki észreveszi, hogy ez meg az rosszul lett feltöltve a rendszerbe, rossz időpontra van a transzfer foglalva, stb... És amikor ki se látszol a papírhalmok közül, nem örülsz, hogy olyat kell csinálnod, amit másoknak már rég meg kellett VOLNA tenniük... Vicces, de sok mulasztás egyszerűen abból fakad, hogy az átlag angol nem tudja használni a „józan paraszti eszét”, jobban mondva nincs neki... nem is gondolnak arra, hogy ezt meg ezt kellene csinálni... Persze most nem arra gondolok, amikor Dylannek már századjára mondjuk meg, hogy igenis számít, hogy milyen járatszámot küld ki az utasnak és ad meg a transzfercégnek, mert nem minden Easyjet-járat EZY212 vagy EZY1212, ezek a kedvencei... néhány hete arra már figyel ugyan, hogy az elsőt jól írja, de rá kellett szólni, hogy attól még, hogy kiutazáskor EZY6748 a járatszám, nem törvényszerű, hogy hazafel az EZY6749-cel utaznak... grrrrr........ na mindegy, őt sosem fogja érdekelni, mert amíg egy hónapban többet keres mint az adminos lányok összesen, addig nem számít a sokszor párszáz fontos levonás – hiszen – bár akkor sem 100% mint tudjuk – de ha nem én csekkolom, töltöm fel a rendszerbe, vagy nem én küldöm az utazáshoz szükséges dokumentumokat, vagy az utas nem veszi észre (de ez nem gyakran van, mert ezek az angolok egyszerűen nem olvasnak el semmit!!!!!), akkor nem derül ki addig, amíg nem telefonálnak Korfuról a reptérről mondjuk, hogy hol a transzferem??

Szóval... mély levegő.... ezektől eltekintve jó bent, már a sales-esek is személyes családi sztorikat osztanak meg velem, az egyik srác mintha kicsit nyomulna, esténként: „oh, tudnál még ebben meg ebben segíteni Viki, haha, most találtam egy újabb ürügyet hogy átsétáljak ide hozzád” – de nem akar semmit szerintem, csak szeret velem beszélgetni :) Na és a jó öreg Craig... mindig megdob valami bókkal, bár néha inkább hallgatna :) Sales-es Sarah pedig még mindig a sárgabarackos-kekszes bocicsokit emlegeti :D

A konyha állapotán is mindig felhúzom magam bent, 4-en vagyunk, akik próbáljuk rendben tartani... tegnap lehet, hogy szereztem egy-két ellenséget... elég „jó kedvem” volt már az utóbbi napokban, mint mondtam, ezer a tennivaló... tegnap az egyik csaj, akit a legidegesítőbb hanggal és természettel áldott meg a sors (ahogy hallom, nem csak én találom gyilkosnak a lényét), szóval beszélgetni támadt kedve a konyhában, jobban mondva Stuartot szapulta, a következő pillanatban pedig „de amúgy nagyon kedves srác”, aztán újra „de nem tudom hogy állhattál le vele...”, stb... szóval miközben már próbáltam menekülni, kilöttyent egy kis leves a pultra, amit feltakarítottam volna. Erre ő megfog egy patyolattiszta konyharuhát, mit egyet, rögtön kettőt (a háromból!!!) és belenyomja a sűrű sütőtökkrémlevesembe... mondom mit csinálsz ember????? Hát segítek neked!! De mondom azt nem úgy szoktuk! – mi, emberek, akik nem álomvilágban nőttünk fel, ahol az ibizai nyaralás természetes dolog – akiket a szüleink életre neveltek, életképes felnőttekké, egy kis „common sense”-szel, ami a gyakorlatiasságot is magában foglalja... szerintem... no mindegy, a „nem úgy szoktuk”-nál megálltam természetesen. „Nem érdekes, csak konyharuha, majd ki lesz mosva!”  Anne normál hangerejéhez igazítva sajátomat valami ilyesmit mondtam, hogy „pontosan! ok, csináljuk csak angol módra, nem érdekel??? Hát engem igen! De úgy látszik itt én vagyok az egyetlen.” Nézett egyet, aztán elkezdett nyavalyogni, hogy milyen gusztustalan már és hogy nem is tudja, hogy miért kezdte el... mondom én sem, megcsináltam volna... anélkül, hogy két tök tiszta konyharuhát teljesen bemocskoltunk és –vizeztünk volna... Erre ő: „akkor ezeket most hazaviszed kimosni?” uuuuuuuuuuuuuuuu, utálom azt a csajt!!! Még jó, hogy csak heti két napot dolgozik. Szerintem mindenki megőrülne, ha többet lenne bent....

A konyha amúgy Todd szemét is szúrja, valamelyik este úgy berágott, hogy összetört egy bögrét, amikor a pulton vagdalkozott... Pár hete én is összetörtem egyet, de én véletlenül, csak önmagam voltam :)

Szóval jó a pöri az irodában, mint látjátok. Az emberek többségét azért persze kedvelem. Stuartra visszatérve (vele még azt hiszem tartozom) – továbbra is fenntartok mindent, amit róla mondtam: helyes, okos, kedves, értelmes, jó beszélgetőpartner, stb... De voltak hozott, tőlem független problémái, amikről az elejétől fogva tudtam, egy részem tartott is tőlük, de a kíváncsi felem győzedelmeskedett. És egy jó ideig ennek örültem is, igazából most sem bánom ezt a rövid románcot :) Csak egyszerűen nem akarom magam kitenni annak, amivel ez a kapcsolat bizonyos időszakokban járt volna, és ő sem várja el, hogy elviseljem, ami ezzel jár. Tudom, hogy ködös, de nem volna fair kitálalni, így ennyivel kell beérnetek. Azóta is sokat beszélünk, nem egyszer volt, hogy ugyanúgy elmentünk meginni valamit munka után, azzal a különbséggel, hogy két irányba indultunk a pubból... Ja, mert annak ellenére ám, hogy van kocsim, azért ha tehetem, biciklizek. Így, hogy nem muszáj-tekerésről van szó, még jól is esik :) Bár ez nem sokszor van... ha nem kell Sebastianért menni a suliba (egyszer volt ilyen), vagy ha nagyon jó idő van, és este sem szakad az eső. Mert azért azt bevallom, nagyon jó érzés 10-kor esőben, hidegben csak beülni a kocsiba, és bőrig ázás-fázás helyett 5 perc alatt szárazon hazaérni... Nem beszélve arról, hogy mostanában Pauline is mondta, hogy ő sosem szerette a gondolatot, hogy a világítás nélküli erdei részen is egyedül bicikliztem esténként.. az ő barátnője még azt is megvárja, hogy bemenjen az ajtón (nem csak a kapun!!), ha valahonnan este hazadobja. Erre Lisa mondja, hogy ő még vezetni is fél errefelé este, annyira félelmetes. És Pauilne-nak is a központi záron van az ujja, ha már nagyon este van. Hát, én itt bringáztam nap mint nap, nem volt választásom :D És meg se fordult a fejemben, hogy félnem kellene, amíg tavaly Nikiék nem kezdték el mondogatni, aztán Gabi, amikor itt volt, majd Hajni, aztán most Móni is, stb... – igazából mindenki, aki valaha itt járt nálam :)

Ja, képzeljétek, egy jó kis sztori, most jutott eszembe: még nem volt meg a kocsi egy szombaton, amikor reggel munkába menet megállítottak a rendőrök – biciklivel voltam :) Az ok: áthajtottam a piroson. Tudtam, és meg szoktam állni a legtöbb esetben – de ez egy kis útnál történt, ahol csak a gyerekek sulija miatt van zebra – és a nő már az út másik oldalán tartott régen, amikor én odaértem, és hát nem álltam már meg, gondoltam minek? :) Erre leintettek a rendőrök: egy farmer-angolt beszélő srác és egy csaj, akinek az akcentusáról nem tudok nyilatkozni, mer a csípőre tett kézzel álldogállás közben nem volt ideje kinyitni a száját... a pasi kérdezte, hogy ki vagyok, honnan, tudom-e hogy miért állított meg? „Hát, nem tudom Magyarországon mi a szokás, de mi itt meg szoktunk állni a pirosnál.” – ilyen stílusban, fölényeskedően beszélt... mondtam nyugodjon meg, otthon  is megállunk és én is meg szoktam, nem vagyok a magam ellensége, hogy behajtok egy kereszteződésbe, ahol kocsik mennek. De ez egy zebra, ahol álltom egy szombaton összesen 10 ember ha átkel... a suli miatt van csak ott :) Elmagyaráztam, hogy miért is nem álltam meg :D És a piros mellett mondtam, hogy biztos az sem tetszik neki, hogy zenét hallgatok, de azt mondta, hogy az nem érdekli, a saját hülyeségem, ha hangosan hallgatom... Mondom ok, de azért megnyugtattam, hogy nem vagyok olyan hülye, a hangerőt csak addig tekerem fel, hogy még halljam a forgalom zaját :) Végül azt mondta, hogy ez a kis szabálysértés 30 font lenne, de most elenged egy figyelmeztetéssel. Nagyon hálás voltam :) Egy hivatalos személlyel való találkozásra – főleg ilyen körülmények között – mindig is egy kicsit rémisztő élményként tekintettem... ehhez képest vissza kellett fognom magam, hogy ne nevessek az arcába. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni azt a fiút. Nem tudom, talán ha más lett volna a megjelenése vagy az akcentusa... de így... Megvolt tehát az első tapasztalatom a rendőrséggel, remélem az utolsó is egy időre :)

 

Ennyi volt a móka mára... remélem élveztétek, hosszú órák „munkája” van ebben a postban... szerintem még soha életemben nem írtam ennyit egyszerre, ezért légyszi nézzétek el a gépelési és fogalmazási hibákat :) Külön megkérném a családomat: elsősorban hugicámat és drága anyusomat, hogy ha találtok valamit, szóljatok, mert randomra beleolvastam egy részbe, ahol a naranccsal "narancsal"-nak volt írva... mintha nem tudnék helyesen írni, pedig de. Csupán kellemetlen véletlen, amikor a gépelési hiba szarvas helyesírási hibát szül... Szóval anyuskám, Orsika, számítok Rátok :) Anyus, a Domaszéki Hírmondó mellett lehetnél a blogom hivatalos korrektora is :P

Ígérem próbálok majd gyakrabban jelentkezni, mert nekem is jobb, ha kiírhatom magamból a dühöt, vagy csak egy jó sztorit :) és nyomaszt, ha ezt nem teszem, aztán csak halmozódik, és halmozódik az írnivaló. Végül összegyűlik egy akkora halom, amiből már nem tudsz érdemben válogatni, és akkor születnek az ilyen hosszú és zavaros bejegyzések, mint ez a mai.

 

 

Jók legyetek!! Ha addig nem jelentkeznék, gondoljatok rám október 22. és november 2. között – ekkor megy anyu Nepálba... Az erő legyen mindenkivel ott is és itthon is :))))

A hétvége hármasban – beteggondozás felsőfokon

2011.08.21. 11:09 - vikiaupair

Augusztus 20. – lélekben Veletek ünnepeltem :) Itt nincs megállás, nem tudom Karen hogy bírja... Péntek délután leléptek a fiúk, azóta hárman vagyunk.

A péntek úgy nézett ki amúgy, hogy 7-kor átmentem, Yasmini már ébren volt. Rendbeszedtem a házat, fürdőket takarítottam, behoztam magunkat a mosással, úgy-ahogy... apu hazaért, én pedig 11-től bementem dolgozni. Sütött a nap a nap nagy részében, így ez sokkal jobb első alkalom volt a biciklizéshez, mint a csütörtök... Röhögtek is, hogy az otthoni 100 fok után milyen „szép” időjárással ajándékozott meg az ég a – szerintük - hazatérésem  alkalmából – ezt még csütörtökre értették persze.

Nagyon örültek nekem :) Bár gondolom elsősorban a visszatérő plusz agynak és kezeknek :)) Azt mondják boldogabbnak tűnök... ennyi napsütéstől jóhogy az vagyok, és persze nyilván az is hozzájárul ehhez, hogy mindebben OTTHON volt részem majdnem két héten keresztül! Ja, és vittem be egy-két édességet, többek között egy tábla sárgabarackos-kekszes bocicsokit – nem akartam egyedül megenni... az egyik sales-es csaj már most megkért, hogy hozzak neki pár táblával legközelebb, mert ez a legeslegfinomabb csoki, amit valaha evett :D

5-re aztán hazatekertem (de jó is volt újra dombon biciklizni – olyan rossz, mert felfelé menet mostmár szinte „látom” magam előtt, ahogy minden egyes méterrel vastagodnak a lábaim, nem vicc!) Yasmini viszonylag jókedvében volt szerencsére, hiszen házon kívül volt egy órát, amíg nézte Sebastiant wakeboardozás közben kora délután...

Vacsiztunk, pakolásztunk Yasmin új szekrényében, szobájában – megkaptam egy kiselejtezett háromfiókos kisszekrényt, amit éjjeliszekrényként fogok használni :) Fél 9 körül jöhettem el kb...

Képzeljétek, a pénteki eseményekhez tartozik az is, hogy lefoglaltam a karácsonyi repjegyemet!! December 21-én, szerdán megyek újra haza és január 5-én, csütörtökön repülök vissza – 2 teljes hét :)) Anyu nem annyira boldog ettől, de 4-re és korábbra szinte kétszer annyi lett volna (egy ideje minden nap csekkoltam az árakat, olcsóbb ennél már nem lesz, max. nem sokkal előtte ki lehetne fogni egy-egy jó vételt, de erre nem alapozhatok:), így is háromnegyedéből megúsztam, mint a tavaly karácsonyit :D És hogy miért nem boldog: az egyik gyereknek már 19-től szünet van, a másiknak 21-től azt hiszem, és mindketten 3-án kezdenek... így a szünet teljes idejére egyedül hagyom, és ugyebár amúgy is én vagyok az első au-pair, aki hazament/-megy karácsonyra – előttem ilyen gondjuk nem volt. Sebaj, persze megérti, hogy nem akarok kétszer annyit fizetni, csak hogy 1-2 nappal korábban visszajöjjek... merthogy karácsonykor és szilveszerkor otthon akartam lenni :) Így négy nappal később megyek, mint tavaly, és tovább maradok három nappal... Azért jó lesz, hogy a szilveszteri buli után nem kell rögtön pakolnom és 2-án hajnalban repülőre szállnom, mint legutóbb. Ennyi :) Így pont visszaérek az irodába is, mire beindul az élet a november-decemberi csend után – Sammel is egyeztetnem kellett ugyanis. És az orvost még fel sem hívtam, aki eltávolítaná a kis fibrómámat – remélem 22-23-án meg tudja csinálni, így a varratszedésre is lenne idő. Ezért nem csinálta most, mikor otthon voltam...

 

Tegnap reggel is 7-re mentem, mint mindig, de csak fél 8 előtt kelt fel. Pakolni így is van mit, hogy a fiúk nem itthon csinálják a fesztivált, haha :) (merthogy fesztiválozni vannak – értitek, viki-poén:) Tusolás, folyamatos mozgolódás a kanapé, napozóágy, sima ágy, WC-s szék (sima székké alakítva is lehet), a tusolós kerekesszék és a sima, kölcsönbe kapott, szélesebb kerekesszék között... Választék van, és kell is neki, hogy folyamatosan váltogassa a testhelyzetét.

Fél 10 körül aztán bementünk a városba, Pauline is velünk tartott. Egy idő után itt szétváltunk. Már dél volt, mikor hazaértünk. Pont az eső előtt. Egész délután szakadt... úgy látszik egyik nap ilyen, a másik olyan, mert ma megint jó idő van :)

Fél 2-től volt egy kis szünetem 3 körülig, aztán nekiugrottam a nagy halom vasalnivalónak. El is voltam vele egy jó darabig, hiszen voltak megszakítások... Vacsiztunk, majd adománygyűjtős szórólapot szerkesztgettünk, aztán X-Factort néztünk. Fél 11 körül jöttem el, Yasmin is 10-ig fent volt...

Estére egyébként anyunak is elfogyott a türelme. Nekem határozottan jót tett a kis kikapcs otthon, egyedül a kutyák idegesítenek, de azok marhára... mondtam is anyunak, hogy egyáltalán nem hiányoztak a kis „dögök”. Komolyan nagyon zavaróak, főleg Thula, még mindig. Különösen mostanság, amikor amúgy is komoly tervezést igényel minden mozdulat... bár már megvannak a kidolgozott technikák a különböző esetekre... a kutyák viszont csomószor útban vannak, és néha nem sokon múlik, hogy nem ugranak rá Yasmin „rossz felére”. Nem beszélve arról, hogy rólam sem szállnak le... de ez a kisebbik gond, fizikailag nem eshet bajom, csak halálra idegesítenek, ennyi...

Ja, és hogy miért is kell türelem Yasminhoz? Eddig sem volt piskóta, azt tudjuk :) És anyu nem is emelte fel a hangját egészen tegnapig. És tegnap sem akkor, amikor bunkón szólt anyuhoz, ezeket a jobb esetben pillanatnyi kitöréseket mindketten sikeresen hárítjuk/nyeljük a „mély levegő – 10-ig számol”-kombóval, megtoldva egy mosollyal :) Viszont van, amit nem bírunk nézni: amikor teljesen kicsavarodva ül, a jó oldala felé húz, ez érthető... de meg kellene próbálnia egyenesen ülni... így sajnos magának kövezi az utat egy gerincműtéthez... és fáj is neki, mert húzódik a csípője, lába, de ugyebár éppen „elfoglalt”, és nem ér rá segíteni magán... ez csak egy, de sok ilyen van, amikor szegénykének saját érdekében kellene mozdulni, már amennyire tud, de nem teszi...

A néhány kis hangosabb közjáték ellenére jól szórakoztunk napközben... meggyűlt a bajunk például az egyik kerekesszék karfájával, énekeltünk, csinosítgattuk a szobáját, stb... ja, és kifejezték nemtetszésüket a csengőhangom hallatán :) Gondoltam, hogy nem lesznek oda a kis magyaros zenémért. Egyszer régen azt hiszem hugicám tette ki facebookra, már akkor beleszerettem, de macerás letölteni és gépről átteni cuccokat a telefonomra, ő pedig csak most küldte át, amikor otthon voltam:

 

 

 

Na, Nektek hogy tetszik?? :)

 

A ma reggel - megállapodtunk, hogy mivel ki tudja mikor ébred Yasmini, nincs értelme 7-re mennem. Majd hív anyu, ha idő van, kiugrok az ágyból, bele a köntösbe, és átballagok. Bár én felkeltem 7-kor, de még visszaaludtam, majd 8-kor ébredt a kisasszony. Nem bántam, mert mivel én hülye sokáig fent vagyok minden este, reggel eléggé küszködök az ébredéssel... a csábító „még öt perc”-et azzal hessegetem el, hogy „ha Karen nap mint nap fel tud kelni a nemalvásból Yasmin mellett, akkor nehogymár én ne bírjak...” – hiszen a legtöbb éjjel ő alszik vele... szerintem már két hete nem igazán aludt szegény... de már csak ma este lesz vele elvileg...

Yasmin szerint amúgy nagyon furcsán nézek ki pizsiben... leginkább mert sosem lát abban, főleg az ő házukban, egy vasárnap reggel :) Tegnap is ránkparancsolt, hogy nehogy szégyent hozzunk rá az öltözködésünkkel Camberley-ben :D Meg az anyjára, hogy ne legyen minden nap délig vagy akár tovább pizsiben :) Osztja ám ő, ki-mit-mikor-hogy csináljon...

Csak tusoltunk reggel, fél 10 fele már haza is jöttem, aztán fél óra múlva vissza... folyó ügyek... majd vissza magamhoz :) Ezért nem megyek sehova, mert bár most ott van Lisa a lányokkal; elképzelhető, hogy inkább engem akar, ha WC-re kell mennie. Bár szerintem Lisa elég közeli, talán „pihizhetek” egy kicsit :D Először megírtam ezt a bejegyzést, később szeretnék képeket feltenni, és a vasalót is áthoztam deszkástól – ne aggódj anyus, nincs a közelben függöny! :) Még egyszer bocsus, legalább mindig eszedbe jutok, ha ránézel ezután :D

Nem lesz könnyű menet...

2011.08.18. 22:44 - vikiaupair

 ...a következő néhány hét/hónap...

Yasmin ugyanis gyengébb, mint valaha. Nem túlzok. De előbb írok egy kicsit az otthon töltött majdnem két hétről, aztán evezek csak szomorúbb vizekre.

Tehát a repülőn hagytam abba az írást... ahol egyébként folyamatosan rugdosta a mögöttem ülő kisfiú az ülést - ha éppen nem, akkor a lehajtható kisasztalt verte ütemre... annak ellenére, hogy anyukáját többször is illedelmesen megkértem, hogy állítsa le a kölyköt... Mellettem pedig egy népes albán család két tinikorú nőtagja visítozott, és néha hozzám is szóltak... A BKV-ban és a MÁV-ban „sem csalódtam”, tehát élmény volt a hazaút...

Anyuskámék vártak rám Szegeden, fincsi kaláccsal fogadtak. Itt kezdődött meg kéthetes zabálásom...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A lányok a már megszokottnak számító (bár nem tudom miért kapok mindig:) tortával kopogtattak csütörtök este:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem írom le a napi programjaimat részletesen, mert uncsi volna, és már nem is emlékszem. Voltam temetésen, mindenféle orvosoknál, strandon, találkoztam rokonokkal, barátokkal, régen nem látott ismerősökkel, Orsikával nagyon sok időt töltöttem, de persze unokatesómék esküvője volt a fő program 13-án :) Annyira jó volt :) Ja, és az egyik legjobb a dolog a „holiday” alatt az időjárás volt: SOHA NEM VOLT RAJTAM PULCSI VAGY KARDIGÁN!!!!!! Még farmer sem!! Még éjjel sem, annyira nagyon jó idő volt!!! Hőség, forróság... ezek a fogalmak Európa ezen részén (Angliában úgy értem) ismeretlenek... Olyan vagyok, mint egy napelemes kerti lámpa: úgy érzem, hogy ez a két hét folyamatos napsütés teljesen feltöltött :)))) Így hátha vissza tudok állni Duracell-nyuszi-üzemmódra anélkül, hogy bekattannék :D

Néhány képet beteszek most, mert ki tudja mikor jutok oda, hogy feltöltsem őket... Mondjuk nincs olyan rengeteg kép, nem sokszor volt nálam a fényképező, vagy ha nálam is volt, nem vettem elő... most még az átlagosnál is jobban "nem-szeretem-ha-fényképeznek"-időket élek, na meg amúgy is mindig lusta vagyok másokat/bármit is fényképezni, a kettő együtt pedig nem jó páros...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Orsikával indulóban (van egy "hasonló" képünk úgy 18 évvel ezelőttről - suliba és oviba indulva:) 

 

 

 Első szombat este :)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Második szombat este - Orsikával és Anyuskámmal - én persze magyarázok

 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagynénémmel és Orsikával - gyönyörű helyen volt a lagzi - bár a tó itt nem látszik

 

A visszautam is hasonló volt: közvetlenül előttem ült három gyerek, szerintem úgy 3-7 évesek lehettek, anyuék mellettem. Kiabálás, potyogó játékok, ficánkolás... És mögöttem kettővel is kisgyerek... Nyilván most még könnyen jár a szám, hogy a szülők miért nem fegyelmezik meg azt a gyereket ha repülésre adják a fejüket... aztán majd meglátom, hogy nem is olyan egyszerű. Valószínűleg. Azt teljes mértékben megértem, hogy egy x hónapos babának nem tudja elmagyarázni anyu, hogy ne üvöltsön, mert nem „illik” – gondolom ő örülne a legjobban, ha nyugodtan utazna szegény bébi...  (babóca is volt kettő a gépen) DE! Egy 3-4 éves gyereknek például szerintem már tudnia kellene legalább egy kicsit viselkedni – még ha nem is érti miért kell csendesebben aktívkodni. Nem azt mondom, hogy ne játsszanak, és lakattal a szájukon, mozdulatlanul üljenek végig 2-2,5 órát ... de a volume nem mindegy, nagyon nem...

Sebaj, túléltem, épségben leszálltunk. A bőröndöm egyébként most is 22,8 kg volt :) Kérdeztem a nénit, mennyit engedne még, azt mondta, ő akár egy kilót is, de mindenkinek jobb, ha ilyen ügyesen pakol az ember, mint én, és 23 kg az a csomag, vagy alatta :) Kicsit egyébként késve indultunk, aztán Londonba érve hallottam és „láttam” a 17 fokot... így landolás után gyorsan a megváltozott időjárási körülményekhez igazítottam az öltözékemet :) A késés ellenére pont elértem a vonatomat, az állomáson pedig Bert és Pauline vártak rám – pont vacsiról tartottak hazafelé, útba estem :)

Ma reggel 7-kor aztán elindult a móka...

A ház állapota nem annyira vészes, mint gondoltam – Pauline vasalt egy keveset valamikor, és porszívózott is, és a műtét előtt még anyu is csinált egy-két dolgot. Azért persze meglátszik, hogy nem voltam itt, lesz mit behozni...

És akkor Yasmin... Arról még azt hiszem írtam anno, hogy van két orvos, akik közül valamelyik majd megműti valamikor. Hát ez a valamikor nem is olyan régen dőlt el, július közepén. Igen, az augusztus 9-i dátum... Nem csoda, hogy mindenki tök stresszes volt, az orvos titkárnője heteken keresztül hitegette Karent, aki már nagyon bepipult a végére. De kellett az augusztusi időpont, így nem tehetett mást – várt. Ettől függött például, hogy tuti mennek-e haza anyu szüleihez Dél-Afrikába februárban, függőben volt az augusztusra foglalt fizioja Oxfordban, stb... és rengeteg elintézni-, beszereznivaló van egy ilyen műtét előtt-után... nem szerencsés alig pár héttel előtte megtudni, hogy akkor lesz-e vagy nem... mégis így történt. Mindezek azonban eltörpülnek amellett, hogy milyen érzés lehetett ez szegény Yasmininak. Sokkal jobban félt ettől a műtéttől, mint a tavalyi USA-ban végzett SDR-től – ami valljuk be, ugyancsak nem egy sérvműtéttel felérő kis beavatkozás. (Azért példálozok a sérvvel, mert az nekem is volt, ötödikes koromban, szeptemberben, péntek 13-án, ami mellesleg Yasmini szülinapja, ez most jut eszembe:). Szóval egyetértek Yasminnal, egyiket sem választanám: kihagynám a gerincműtétet, ahol elvagdosnak pár ideget... és passzolnám a csípőműtétet is, ahol először eltörik a combcsontodat és kikapnak belőle egy darabot... Ja, azt elfelejtettem, hogy míg a tavalyi SDR az ő döntésük volt – csak hogy javítsák Yasmini esélyeit a függetlenségre, a mostani műtét kellett. Nem volt választásuk. Ha nem most, akkor tavasszal. Szegény mondogatta, hogy nem akarja, nem is fáj, stb... de állítólag 1-2 éven belül már maga az ülés is fájdalmat okozott volna neki... minél hamarabb, annál jobb. És így talán nem kell annyit kihagynia az új suliban...

Mindig elgondolkozom, hogy milyen piti dolgokon vagyunk képesek problémázni... és itt van ez a szerencsétlen kislány, aki most lesz 12, túl a jó ég tudja hanyadik műtéten, és még mennyi vár rá életében. Min keresztül nem megy nap mint nap gyerekként??? Már többet szenvedett, mint bármelyikünk egész életében... Küzd önmagával, velünk, a suliban, itthon, a fiziosokkal, a „barátokkal” – lelkileg és fizikailag többet tűr, mint Te vagy én. Elvisel mindent, ami jön, mást nem tehet. Nem csoda, hogy néha kiborul, eltörik a mécses, netán nem a megfelelő stílusban, hangnemben kér vagy szól az emberhez. Az utóbbi néhány hónapban ezek rendesen elszaporodtak... de ez is érthető. Mindent azért persze nem néznek/nézünk el neki most sem, de nagyon nehéz meghúzni a határt, higgyétek el!!

Tehát múlt hét kedden megműtötték, a kórházból hétfőn engedték ki. Mozdulni nem nagyon tud még, ülni már igen, de nem sokáig. Anyu vagy apu vele alszik, mert legkevesebb óránként más pozícióba kell helyezni, sehogy nem kényelmes szegénynek. Ma reggel volt az első olyan, hogy anyunak 6 körül sikerült úgy „beállítani”, hogy fél 9-ig aludt. Eddig sosem aludt egy óránál többet egy huzamban, és mindig legkésőbb fél 7–kor felkelt. A régi kerekesszékébe nem tud beleülni... kaptak kölcsön egy óriási kórházit, amibe ma ült bele először. A folyó és egyéb ügyeit egy „lyukas” kerekesszékben intézi mióta itthon van, vagy pelenkába – csak most kezdi újra érezni, hogy mikor kell... Az állítható, fa napozóágy a nappali közepére költözött ideiglenesen. Mivel naponta többször kell testhelyzetet változtatnia, ez is hasznos – más szögben ül/fekszik ezen, mint a kanapén, vagy mint a székben. De mint mondtam, magától nem tud mozdulni és nem is mozdulhat... mindenhez két ember kell!!! Anyu fogja a karjai alatt, én pedig a lábait – próbálom megtartani a „kényelmes szöget”, és nem 10 centivel feljebb emelni őket... Ma jó voltam :) De nagyon félek hozzányúlni. Érintés nélkül is mondja, hogy érzi a „szöget” a lábában – mert ugye az is van, valahogy össze kellett rakni az elört és megrövidített csontot...

Az én fájdalmam semmi az övéhez képest, de a hátammal vigyáznom kell. A tengerparti emelgetések óta fáj egy ponton, otthon sem sikerült kipihennem... most pedig azt hiszem extra nagy igénybevételnek lesz kitéve szegény... Tudom, láb hajlít, és hajolás helyett egyenes derékkal csinál mindent :) Eddig is erre törekedtem mindig :)

Szegény annyira nagyon gyenge. Én teljesen le vagyok döbbenve... Nem tudom hány hónap kell majd, hogy visszanyerje a régi erejét. Egy év is lehet. Én ennyire gyengének még nem láttam, az tuti... és most 6 hétig nem terhelheti a lábát. Addig mindenhova emeljük – egyelőre így áll a dolog... Tehát addig állandóan két embernek otthon kell lennie vele. Pauline-ék már nem bírják... Bert így is sokat segít, összerakták Yasmini szekrényét, asztalát Sebastiannal, mire kijött a kórházból. Sebastianról is ódákat lehetne zengeni, annyira jólelkű ez a kissrác. Ma is például csomót játszott Yasminnal, és gyerek létére ugyanolyan okosan kezeli Yasmin hangulatváltozásait, mint mi. Na de vissza a kétemberes „melóra”, ez itt a lényeg most – a munkaóráim szempontjából legalábbis. Mivel apu fesztiválozni megy a hétvégén Sebastiannal (szegénynek tavaly sem és idén sem volt igazi „holiday” – tudom, Yasminnak sem...) – szóval mivel a fiúk lelépnek 3 napra, egész hétvégén kellek, így a Qwerty-nek még nélkülöznie kell egy darabig. Bár úgy néz ki, hogy holnap be tudok menni kb. 11 és 4 között, mert anyunak lesz segítsége egy pár órára. De szombaton egész nap kellek (lehet, hogy bevisszük Yasmint Camberley-be, attól függ, hogy holnap hogy bírja a székben a vízparton, szeretné nézni a fiúkat wakeboardozás közben – apuék onnan egyenesen fesztiválozni mennek). Tehát szombat reggel 7 és este 9 között szolgálatban leszek valószínűleg, aztán vasárnap 7-től 10-ig, majd 2-től kb. estig megint – mert jön Lisa egy kicsit délelőtt. Ezek tehát a hétvégi „terveim”... Jövő héten pedig valószínűleg minden reggel 7-re jövök, mint ahogy eddig is, és kb. 1-2-ig ott leszek, aztán megyek irodázni... Eddig legalábbis így áll a dolog.

Tényleg nagyon ijesztő a gyengesége. A kedve szerencsére a nap nagy részében tűrhető volt, örült nekem nagyon. Ezerszer kellett odamennem megölelni, de annyira félek hozzányúlni!! Remélem időben el tudja kezdeni a sulit, senki nem tudja még, mi lesz néhány hét múlva... Apropó új suli... ugye mondtam mennyire örültünk, hogy megszabadultunk a régitől... ahol utoljára még bealakítottak a sportnappal... Yasmin – mint ahogy két éve is – járókerettel szerette volna (az itthoniak unszolására) megtenni a futóverseny távját, legyen az 60m vagy akár 100m. Az idei 100m volt – a suliban azonban nem akarták engedni. Először egyáltalán, aztán hogy majd akkor lerövidítik neki a távot, előrehozzák a célvonalat, stb... A jó ég tudja hányszor mentek be anyuék emiatt is, vitatkozni, hogy ugyan hagyják már, hogy egyszer az életben azt csinálhassa, amit a többiek. Végül így lett, de én lemaradtam róla, majdnem apu is, mert reggel az volt, hogy elmarad, aztán mégsem, ekkor lesz, akkor lesz, végül tök korán volt, így alig látta valaki... de Nektek itt egy kis video:

 

 

És ha van időtök/kedvetek, nézzetek rá Yasmin blogjára is: yasminsomers.wordpress.com/

Képzeljétek, lehet, hogy az új suli sem lesz jobb kirekesztés-szempontból... már most megy az értekezés a különböző kirándulásokról – mégsem tűnnek annyira el- és befogadónak, mint ahogy azt ígérték... de ez új sztori lesz...

A régi suli pedig még mindig „kísért”, illetve nem is a suli, hanem az egyik volt osztálytárs, akinek a haverja (szintén osztálytárs) múltkor már facebookon megalázta Yasmint... ma tehát egy másik díszpinty írt rá Yasminra chaten, csak annyit írok, hogy a retardált, f*cking, kerekesszék és hasonló szavak szerepeltek benne. Javasoltam, hogy mentsük el a képernyőt, így is lett, apu valószínűleg tájékoztatja majd a szülőket, mivel is tölti idejét a kicsifiú a szünidőben... kis paraszt.

Az a baj, hogy annyi minden van, amit még Yasminról írhatnék. Sztorizhatnék, vannak még a fentiekhez hasonló „finomságok”, írhatnék többet a mindennapokról, például hogy mennyire érzékeny lett a zajra, a hangoskodásra, stb... De szerintem nagyjából már látjátok, hogyan is zajlik az élet errefelé mostanában... azt pedig, hogy szegénykémben mi zajlik, csak ő tudhatja... szerintem még ő sem...

Húú, úgy látom magamra már nem jut idő (mint általában:), már késő van, és álmos vagyok. Ma pedig nem is mentem irodázni, gondoltam inkább még rápihenek az elkövetkezendő napokra-hetekre... bár ha nem szakadt volna EGÉSZ NAP az eső, talán bementem volna. Nem baj, így legalább pótoltam az elmaradásaim egy részét is. Képeket majd töltök fel, hátha lesz időm hétvégén, akár náluk. Azért nem fogok minden nap egész nap takarítani meg vasalni gondolom...

Hozzuk be azt a lemaradást! – III. felvonás

2011.08.05. 08:24 - vikiaupair

folyt. :)

Vacsi anyuékkal – július 28.

Úgy volt, hogy szombaton (23-án) megyünk szülinapozni, de anyu péntektől keddig szenvedett valami rejtélyes nyavalyától, aminek következtében minden átment rajta... Így maradt a csütörtök, amikor Pauline el tudta vállalni a gyerekeket. Egy kicsit sajnáltam, hogy mégsem szombaton mentünk... igazi hosszú este lett volna, iszogatás egy-két bárban, majd pedig asztalt foglaltak a földön-ülős kínaiban, ahol ők is még csak egyszer voltak. Így viszont, csütörtök lévén nem volt igazi late-night, de persze így is jó volt :) Ja, és nem Guildfordba, hanem egy közelebbi étterembe mentünk, ahol rajtam kívül mindketten jól beleválasztottak – az én csípős csirkém fincsi volt. Étterem után beugrottunk a kis helyi pubunkba még egy italra, majd miután megdöntöttük a világ, Yasmin, de főleg az én sorsomat, hazamentünk :D A sorsomról majd később :)

 

Guildford – július 31.

Semmi extra, csak szombat helyett vasárnap dolgoztam, és egy gyönyörű napsütéses napon elugrottam Guildfordba, be kellett még szereznem ugyanis egy-két dolgot. Annyira jó idő volt, de tényleg. És mivel már tudok egy nagyon rövid (ez azért relatív:) utat Farnborough North-hoz, innen mentem North Camp helyett. Csak ültem a vonaton, bámultam ki az ablakon a gyönyörű zöld mindenségre és mosolyogtam magamban... ilyenkor imádom Angliát!!!

A nap gyorsan eltelt, este aztán jó hosszú sittelés várt rám... fáradt is voltam másnap az irodában...

 

Szépen lassan elérkezünk az utolsó hetemhez :) Miután júliusban agyonra dolgoztam magam, az utolsó pár napot lazábbra vettem az irodában is. Ami azt jelenti, hogy vasárnap nem maradtam például 8-ig, hétfő este nem mentem be dolgozni, és kedd este sem mentem vissza, szerintem hónapok után először... Szerdán pedig nem dolgoztam, mert anyu közölte velem hétfőn, hogy „Viki, mondd meg Samnek, hogy szerdán nem dolgozol, megyünk a tengerpartra.” – ööö, OK :) Így történt, hogy tegnap Boscombe gyönyörű strandján süttettem a hasam – és a süttettem itt szó szerint értendő – még ha erről akkor nem is tudtam :) Mondjuk, hogy egy kicsit vörös vagyok... pedig nem volt olyan meleg, mint hétfőn meg kedden... ééééés, amin nagyon meglepődtem: a víz hőmérséklete. Persze nem volt meleg, egyáltalán... de sokan fürödtek és én is belemerészkedtem, na meg a gyerekek és anyu is (egyedül Lisa nem igazán, dehát ő túl „posh” ahhoz, hogy a hideg óceánban fürödjön:)) Bizonyíték is van ám! :)

Ééééés végül eljött a mai nap, irány haza!!! Kicsit fáradtan ébredtem 4-kor, mert egy óra környékén feküdtem le, és előző nap sem aludtam valami sokat. Egyébként mostanában ez gyakran előfordul, hogy korán felébredek, és sehogy sem tudok visszaaludni. Például mikor Hajnival Readingbe mentünk (dél felé), 10-re állítottam be az ébresztőmet... azon ritka vasárnapok egyike lehetett volna, amikor tudok sokáig aludni... nem, Vikinek 6-kor fel kell kelnie... De sima hétköznapokon is előfordult, hogy fél 4-kor keltem, vagy éppen fél 5-kor. Nem baj, mert egyszer kínomban már a tv-t is bekapcsoltam, így pont sikerült elcsípnem a „Born to be different” hajnali ismétlését :) (ez egy tv-műsor fogyatékos, vagy "csak" tartós, súlyos betegséggel élő gyerekekről, akik ma már 10-11 évesek, és születésüktől fogva filmezik őket).

Tehát a mai nap: szakadó esőre ébredtem... és rá kellett jönnöm, hogy a bőröm nem lett kevésbé piros... bizony... az angol nap is képes leégetni az embert. Másfél év után ezt is megértük. Annyira nem bánom, hámlani azért nem fogok, annyira nem durva... legalább lett egy kis színem, és nem kell szégyenszemre albinoként hazamennem augusztus elején... Merthogy a jó időben sem voltam soha napon... anyunak azért több ideje volt a hasát süttetni :)

Vissza a reggelhez: vonattal jöttem ismét, mint télen. Profi vagyok: a bőröndöm 22,8 kg volt :)) A kézipoggyászom viszont dög nehéz, ami nem éppen esett jól piroskás vállamnak, dehát ez van. Na meg tegnap meghúztam a hátam a strandon... Yasmint folyamatosan emelgetni kellett hajóból ki-be, bérelhető nagykerekes „beach-kerekesszékbe” be, onnan ki, át a másikba... homokba le, stb... na meg a vízben sétálni vele, tartani, amikor a sekély részen vízi játékkal támad kedve játszani, amin nem tud fennmaradni... mindeközben megküzdeni a néha-néha azért előbukkanó, frusztráció okozta rossz modorral... oh, de megint eltértem a tárgytól.

Nem tudom, hogy ez a Malév-járat indul-e valaha is időben... decemberben is hasonló volt a forgatókönyv... eredetileg 9-re volt kiírva, majd közölték, hogy fél 10, végül 10 után szálltunk fel... És csomó ideig semmi tájékoztatást nem kaptunk... Nem baj, szeretem fél 5-kor elhagyni a „bázist” és este 6-kor megérkezni a másikba :) Alig várom már, hogy MÁV-vonatra szállhassak. Komolyan, az összes angol vonatokra panaszkodó angolt „tanulmányútra” küldeném Magyarországra, próbálják ki mondjuk a Pest-Szeged vonalat egy péntek délután :D Szerintem fel sem szállnának ezekre a vagonokra :D

 

Jó lesz otthon, illetve mostmár írhatom, hogy itthon, már félúton vagyok valahol a levegőben :) A program sűrű, de ami biztos: egy-két orvos, kozmetikus, stb... egy temetés sajnos, és unokatesómék esküvője jövő hét szombaton :) Csak szorítsatok, hogy jó idő legyen végig, megérdemlem :D

Eddig tartott a laptopom, Yasmini csípője, új sulija és az én sorsom coming soon.... És majd még a hazaútról szóló beszámolót is kiegészítem :) Itthonról nem hiszem, hogy fogok tudni írni, busy-busy napok várnak rám...

Jók legyetek!!

Hozzuk be azt a lemaradást! – II. felvonás

2011.08.03. 08:17 - vikiaupair

Hihi, csak most vettem észre, hogy nem publikáltam az előző bejegyzést, pedig már pénteken megírtam :))) Szóval olvassátok el azt először légyszi :D

No, miután legutóbb így kiqwerty-ztem magam (annak aki nem tudná, az az utazási iroda neve), ma először megpróbálom sorra venni az utóbbi 2 hónap fontosabb eseményeit, már amire emlékszem:

 

Franciaország – június 13-17.

Hétfő hajnali indulás, izgalom, komp, tengeri-betegség, néhányan ki is adták magukból a reggelit... Nem mondom, hogy újra szívesen elmennék... piszkosul kimerültem. Furcsa módon pont azzal küszködtem, amitől egyáltalán nem tartottam: fizikailag fáradtam el nagyon... és azok, amiktől tartottam: Yasmin viselkedése, hogy jövök majd ki a tanárokkal... ezekkel semmi gond nem volt :)

Majdnem sírva fakadtam, amikor megláttam a szállást: az egész udvar aprókavicsos, tehát 5 napig retteghettem, nehogy egy élesebb kövecske kiszúrja a kerekesszék gumiját, arról nem is beszélve, hogy iszonyú nehéz volt tolni. Következő sokk: magas lépcsőfok magába az épületbe... volt egy rámpa ugyan, ami a fiúk szobáin és fürdőszobáján keresztül vezetett, a hosszúkás épület másik, távolabbi felében (=még több kavics), aminek alján nem tudom honnan visszamaradt betontömbök és földből kiálló megnevezhetetlen valamik nehezítették a bejutást, mert mindezek pont rossz alakzatban helyezkedtek ott el – csak 5 centi kellett volna, és „félelem” nélkül juthattunk volna túl ezen a ponton. Harmadik: Yasminék szobája – három másik lánnyal volt, egy icike-picike szobában, ahol nem igazán tudott manőverezni a székkel... Negyedik: tusoló (a mienket használta, hogy ne tartsa fel a többieket az övékében) – pont befért a tusolós szék, nem túlzok, ha egy centivel szélesebb, már nem tudom bepréselni – így is ki kellett dolgoznom egy technikát :) És kb. ennyi is volt a fürdőszoba, más be sem fért, be kellett emelnem Yasmint – ide is... víz kb. 10 másodpercig folyt, folyamatosan nyomogatni kellett a gombot, ami nekem nem volt gond, Yasminnak annál inkább.

Ez volt tehát a kezdet... Én a nem tól szimpi francia tanárnővel és egy másik nővel aludtam egy szobában... valaki horkolt, nem kicsit... Első  nap bemutatkozott a francia nő, aki jött velünk mindenhova... Ott is lakott velünk végig. A kaja egész jó volt, minden nap 8-kor reggeliztünk, aztán útra keltünk, ebédre baguette volt, gyümölcs, kis csomag chips... vacsira, 7-re vissza, és általában 10-ig nem aludtak a gyerekek... A tanárokkal a folyosón üldögéltünk, iszogattunk-eszegettünk minden este. Szigorúan csak a rendre figyeltünk! :) Egész jófejek voltak, különösen egy-kettő :D

És akkor hogy mit is csináltunk: Yasmini szegényem nem sokat... várak, kilátók, stb... annyira, de annyira sajnáltam. Nem szólt egy szót sem, mondogatta, hogy milyen jól érzi magát... de szerencsétlen szinte folyamatosan, a nap 24 órájában velem volt... WC-re kétszer vitte más az 5 nap alatt... Azért korábban nem erről volt szó... egyrészt nem örült ennek egyikünk sem, másrészt viszont a terep miatt másban nem bízott... mármint nem akarta, hogy más tolja, mindig volt egy útpadka, járdaszegély, lejtő, vagy csak sima, nagyon durva macskakő, esetleg a kettő kombinációja: nagyon durva, meredek macskaköves lejtő, csöpögő esővel, hogy csússzon is (de még milyen... még én is féltem, azt hittem sosem érünk le...) Így én mindig ott voltam, ő pedig ezért hálás volt – nem bunkózott. Nem tudom már, hogy melyik nap mi volt, de tengerparton például kétszer voltunk (első alkalommal mondjuk a nap sem sütött, egy nap volt csak jó idő... a homokos partra nem tudtunk lemenni), voltunk piacon (az utolsó napi tesco-szerűség mellett talán az egyetlen, amikor majdnem teljesen a többiekkel lehetett, de ez is két szinten volt, macskakővel), voltunk tropicarium-szerűségben, de itt is kimaradtunk a legnagyobb mókából, mert ő nem tudott felülni a „buszra”, a többi pedig mind „felmenős pöri” volt, ami egyenlő volt azzal, hogy a francia nővel és velem kellett beérnie...

Utolsó este diszkó volt, de a tánctér kb. fél méterrel volt az udvar szintje felett... a kedves buszsofőrök emelték fel székestől, szintúgy le... sajnáltam, mert az összes többi gyerek rohangált le-fel... szegénykém ezt nem tehette... Jajj, nagyon vicces, ahogy a 11 évesek lassúznak: 50 méterre egymástól kb, kimerevített karokkal és lábakon, billegve, egy sorban vagy 5 pár, mint a tornaórán. Édesek voltak :)

A sofőrök egyébként nagyon csíptek engem, az egyik még táncolni is felkért, haha :))) Reggelinél és vacsinál mindig mellém ültek és kedveseket mondtak, napközben is poénkodtak. A társaságra – beleértve a tanárokat is – tényleg nem lehetett panaszom. Az egyikük hazafelé meg is ajándékozott egy kis macis kulcstartóval emlékül. Volt, aki azt mondta, hogy igazán jó meny-alapanyag vagyok, a fiának pont jó lennék :D Még a szobatársamról is kiderült, hogy ki tud bújni a szigorú köntösből, és ember tud lenni :) Miután hazajöttünk írt sms-t, hogy nagyon köszön mindent, bla-bla-bla, meg aztán sms-ben hívott meg a francia estre július elején. Az igazgató egy kicsit sok volt, nem csak nekem... mivel ő másik épületben volt, minden este rajta pörögtek a tanárok a folyosón :) Érdekes egy figura, az biztos... ahogy próbált franciául beszélni, fontoskodni,... jajj, még most is röhögök. Ha látnátok, megértenétek, hogy miért lehetetlenség komolyan venni :) Ami számomra a legidegesítőbb volt, hogy naponta 20 milliószor megkérdezte tőlem, hogy rendben vagyok/vagyunk-e, megdicsért minden alkalommal, amikor egy padkán simán felhúztam/toltam Yasmint, vagy bármi olyan terepen épségben átjuttattam, ahol egy centinél nagyobb szintkülönbség volt, és persze nagyon köszönt mindent legalább 50-szer egy nap alatt... a végén már a többiek is ezt kérdezgették poénból, hogy jól vagyok-e :) Persze ez még mindig jobb, mintha egy bunkó tuskó lett volna, de azért jóból is megárt a sok... Utána anyuéknak, Pauline-nak is a francia estén is mondta, hogy mennyire jó volt, hogy ott voltam, milyen fantasztikusan kezeltem minden helyzetet, stb... ja, merne mást mondani :) Más választásom nem volt, mindent rám hagytak, annyira félte(tté)k... Páran a kevésbé jófejek közül mondták is, hogy biztos Karenék is halálra aggódják magukat... közöltem, hogy igen, nyilván aggódnak, de abszolút megbíznak bennem, pont. Na meg ami még kiakasztott néha, ugyanez a nő: esténként kérdezte, hogy hogy bírta Yasmin, hogy ide meg ide nem tudott felmenni, stb... és hogy „Mi mondtuk Mrs Somers-nek, hogy ez lesz.” – khm... mondtam, hogy igen, pontosan tudtuk, hogy lesznek helyek, ahova nem fog tudni el-/be-/fel-/átjutni, és senki nem panaszkodik, stb... Álljon már meg a menet! :)

Oh, és a gyerekek... hát nem hiszem, hogy életemben kaptam ennyi bókot, mint kb. 20 lánytól itt az öt nap alatt. Mindenem tetszett nekik: táskám, szoknyám, pénztárcám, sálam, szandálom, stb... és a „hogy csinálod, hogy korán reggel is ilyen szép vagy?” és „de csinos vagy már megint” és társai sem maradtak el. Jajj, imádtam őket!! :) Izzie, (másik Lisa kislánya, akik néha járnak hozzánk) is cuki volt végig, folyamatosan ölelgetett, és mások is mondták, hogy majd menjek el hozzájuk látogatóba, stb. Hát arra azért nem hiszem, hogy sor kerül majd. A fiúk közül is haverok lettünk egy-kettővel. És azóta az utcán is köszönnek, hogy „szia Viki!”, ha látnak – bárcsak én is tudnám a nevüket. De képtelenség lett volna ennyi nevet megjegyezni... Jaj, Balázs, a magyar kisfiú. Csupaszív gyerek, de nekem úgy tűnt, hogy még mindig küszködik a beilleszkedéssel, és még velem is félénk volt. Egyszer jött oda hozzám, amikor a képeslapot írta – magyarul is akadnak nehézségei szegénynek, egy szót kérdezett, hogy hogy kell helyesen leírni. Ő pont abban a korban van, amikor a magyar suliban megtanulná ezeket a dolgokat...ehelyett...

Yasmin egyébként nem mindig nézte jó szemmel a gyerekek „rajongását” felém, anyu mondta is, hogy szinte látja Yasmint, amint forrong, hogy „Ő az én Vikim!”. Hát, tényleg nagyobb fun voltam a gyerekek számára, mint a tanárok – rengetegen velem akartak jönni nézelődni a kompon is, ez volt ugyanis az egyetlen hely, ahol nem voltunk szigorúan csapatokra bontva.

Kicsit zavaros, mint mindig, de ez volt Franciaország... ami miatt kimaradtam az idei itthoni Ascot-partiból, de a következőre hivatalos vagyok, ha Angolföldön tartózkodom majd :)

 

Portobello market – július 2.

Jajj hát ez egy nagyon jó nap volt :) Gondoltam megérdemlek egy napot, amikor senkinek nem dolgozom, csak magamnak, és még a nap is sütött. Így tehát vonatra pattantam és meg sem álltam Waterloo-ig. Egy ilyen szép napon nem akartam metrózni, így gyalog közelítettem meg a célállomást a St James parkon és a Hyde parkon keresztül. Jó kis táv volt :)

Portobello... iszonyat hangulatos maga a városrész, hát még a piac, annak, aki szereti az ilyen mindent-kirakodós jellegű dolgokat. Rengetegen voltak mondjuk, dehát ez London... El is sikerült töltenem itt az egész napot... Gazdagabb lettem néhány ruhácskával meg egy pár csizmával... extra kedvezménnyel, a blokkon szereplő összegnél is kevesebbet fizettem végül, a fiú nagyon szerette volna a számomat, de legalábbis a teljes nevemet... facebook... gondolom begyűjt így egy pár kontaktot naponta, bár erősködött, hogy nem, hát persze :D

Visszafelé is sétáltam, végül többet, mint terveztem. A „még elsétálok a következő állomásig”-ból Oxford Street lett végül, de ott annyira nem volt türelmem a tömeghez, hogy miután egy-két boltba be- és azzal a lendülettel ki is sétáltam, inkább a busz mellett döntöttem, és Waterloo felé vettem az irányt. Na meg már késő is volt, 8 óra. Hosszú nap volt, de teljesen feltöltött... amire szükségem is volt, akkor még nem tudtam mire készülök magam ellen júliusban (gondolok itt a non-stop üzemmódra).

 

„French café” a suliban – július 7.

Hivatalos voltam a gyerekek sulijába a kis francia estre, mindenki jött, nagymamiék is. Volt bor-üdítő, sajtok, amiket a gyerekek szolgáltak fel – negyedórás turnusokban váltották egymást a kis pincérek. Az összes osztály napja volt ez egyébként – minden teremben meg lehetett tekinteni milyen projekteket alkottak a gyerkőcök idén. Yasminéknál ez kiegészült a francia élménybeszámolóval is, igaz, főként csak képek formájában. Ismerősként üdvözöltek a tanárok :) És amúgy tök jó, hogy azóta már ha az utcán találkozom velük, akkor is megállnak, beszélünk – munkába menet már volt erre példa néhányszor :)

Ez a nap egyébként egybeesett Coralie, a legelső francia au-pairjük és annak öccse érkezésével. Hétfőig voltak itt. Szombaton és vasárnap is dolgoztam ezen a hétvégén, de szombat este átjöttem egy kis bbq-ra és egy pár italra.

 

Szülinap – július 15.

Ez a hét abszolút bolondok háza volt. Egyik nap sem tudtam még reggel, hogy este mi lesz... sittelés, színdarab, stb?? Merthogy sulis színdarabok voltak szerda-csütörtök-pénteken... úgy volt, hogy mennem kell, aztán mégsem, aztán mégis, aztán mégsem. Végül mehettem volna, de inkább dolgozni mentem, merthogy Clare szabadságon volt egész héten, így extra sok munka volt bent.

Ami a szülinapomat illeti... az irodás muffinos napról már az előzőekben beszámoltam. Itthon pedig hetekkel előtte már kérdezgettek, hogy menjünk-e valahova, vagy csak itthon ünnepeljünk? Egyik felem ezt szerette volna, a másik azt, mert alig megyek valahova, viszont ha az idő szép, sokkal jobb csak itthon – mindenki ihat, a gyerekek nem nyavalyognak, stb... Végül abban állapodtunk meg, hogy –mivel Yasminnak azon a pénteken is fél 8-ig sulis előadása volt – itthon maradunk, és egyszer majd elmegyünk vacsizni apuval meg anyuval hármasban.

Az idő végül nem a legjobban alakult, de legalább nem esett és nem fagytunk halálra :) Kérésemre narancsos csirke volt a menü bio saját termesztésű zöldségekkel, merthogy azokat még mindig dicsérni kell :)))) Egy kicsit pazarolt is apu aznap – az első próbálkozás a kukában landolt (pár nappal korábban visszatöltöttem rántott husis olajat a flakonba, és ezek szerint visszatettem a szekrénybe – hupsz - apu pedig rálocsolta a zöldségekre – amitől még ugyanolyan jó lett volna, dehát...)

Ja, és hogy mit kaptam: egy Links London-os patkó-medált fekete kis díszítéssel Karenéktől, Pauline-éktól pedig egy hozzá illő ezüstláncot. Ja, és Pauline-tól kaptam egy héliumos lufit is – aminek örültem, mert még sosem kaptam szülinapi lufit :) A vacsinál aztán a kutya teljesen meghülyült, ugatta a lufit, apu pedig csak arrébb szerette volna „küldeni” egy kicsit... hát meg is ölte szegényt. Pauline-on kívül senki nem gondolta, hogy direkt volt – ő viszont tök mérges lett Mattre, és megígérte, hogy kapok egy másikat hétfőn :) „szegény lány, mondta, hogy még sosem volt szülinapi lufija, te pedig kipukkasztottad”... És hétfőn délután várt is egy újabb luficska rám a garázsban :D

Ja, a gyerekektől egy-egy nagyon szép karkötőt kaptam, a kutyáktól (igen ám:) pedig egy nagyon szép sálat és egy nyakláncot – a kedvenc boltomból :)

Az este nem nyúlt hosszúra, mindenki borzasztó fáradt volt, egy idő után a pezsit sem kívántam már, és mást sem. Oh, és Pauline profiterolt csinált, az volt a tortám, aminek sokkal jobban örültem, mintha egy Waitrose-ból felkapott mű csokitortát kaptam volna :) Számomra olyasmi volt, mint a képviselőfánk. Vagy lehet, hogy az ugyanaz? :)

 

Sarah-szülinap – július 16.

Szombati nap volt – munka után gyors készülődés, aztán Louanne jött értem egyik barátnőjével meg Natalieval. Guildfordba mentünk Sarah szülinapi összejövetelére. Ilyenkor mindig rájövök, hogy többet kellene eljárnom, de aztán meg arra, hogy sajnálok ennyi pénzt szórakozásra költeni... Guildfordból éjfél körül visszajöttünk Camberley-be (Louanne barátnője ismét, természetesen fizettünk neki valamennyit)... és végre elmentem a Que Pasaba :) Tök jó volt. Lehet nem lennék már szingli, ha többet járnék el. Még a lányok is mondtták, hogy mennyi pasival beszélgettem, na meg az ő barátaik közül is voltak, akik szerették volna, ha megyek velük tovább... de Subway helyett inkább taxiba szálltam és hazajöttem – potom 16 fontért... az estém összesen kb. 60-70 fontba fájt, úgy, hogy egy pár italt nem is én vettem magamnak... na ezért nem jó, hogy a világ végén lakom...

 

Yasmini showja – július 20.

Az egyik legunalmasabb szerda este, amiben a Somers famíliának mostanság része volt... Komolyan, Pauline a felénél már azt hitte, hogy vége van, és indult volna haza... csalódottan vette tudomásul, hogy csak szünet van :) 6-tól ott voltunk már, 7-kor kezdődött és negyed 11-kor lett vége. Szerintetek?? Több kisebb show-ból állt, mindegyik korcsoportnak megvolt a maga kis előadása... de némelyik annyira rossz volt és uncsi... majdnem elaludtunk, nem vicc :D Ja, és a kutyák egy kicsit átrendezték a házat, mire hazaértünk...

 

Qwerty night out – július 21.

Lásd az előző bejegyzést :)

 

Reading Hajnival – július 24.

Utolsó talink volt a költözés előtt. Mármint ő költözött... messze el a családdal szerdán... :( Így búcsúzóul elvonatoztunk Readingbe, kicsit shoppingoltunk, ettünk-ittunk :) Nagyon jó időnk volt szerencsére, jó kis nap volt :D Oh, és örök hálám neki!!: felfedezett egy kis bicikli-gyalogutat a Farnborough North-állomáshoz (ahonnan már csak egy köpésre van a TK Maxx és a Farnborough Main)... ami azt jelenti, hogy akármikor eddig North Campre sétáltam, sokkal közelebb lett volna Farnborough North (ugyanaz a vonal), csak senki nem tudta... Jó így másfél év után :) Bár jobb később, mint soha, tényleg ezer köszönet Hajninak!!

 

Huh, most be kell fejeznem, majd megpróbálok még írni a reptéren/repülőn/vonaton. Nem olvastam vissza, mint ahogy mostanában sosem szoktam, tehát bocsánat a gépelési és egyéb hibákért... Remélem azért valamennyire élvezetes. Bár ez most inkább mennyiség, mint minőség attól tartok...

Hozzuk be azt a lemaradást! - I. felvonás

2011.07.30. 23:41 - vikiaupair

Hello mindenki!!

Itt vagyok, élek és virulok. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt főleg egy, de lényegében három hónap, vagy akár az elmúlt egy év hajtása nem vett ki sokat belőlem, mert igenis elfáradtam... És már alig várom a jövő csütörtököt, amikor is majdnem két hétre hazarepülök! Juppiiiiii!!! Nem most volt már karácsony... mondjuk azt kétlem, hogy otthon sokat pihenek majd, dehát az legyen a legkevesebb :) Mindig mondom, hogy „igen, dehát most vagyok fiatal, most még bírom” – hát vagy én sem vagyok már olyan fiatal, haha :) vagy csak szimplán bárkinek sok lenne ez néha. Inkább az utóbbi. Szerintetek is, ugye? :)

„Nem volna gond”, ha nem lennék olyan lelkiismeretes, mint amilyen vagyok. Ha valamit csinálok, azt szeretném normálisan csinálni. Itthon is, és bent is. Mert ugye amellett, hogy qwerty-maratonokat tartok (tavaly ugyebár csak esténként és szombatonként irodáztam, különleges esetekben előfordult, hogy napközben is bementem)... tehát a rengeteg irodai óra mellett látom el ugyanazokat a házzal kapcsolatos teendőket, amiket tavaly több óra alatt – a mostani tempómhoz képest – igencsak kényelmesen végeztem. Mert az itthoniak „jószokásai” nem változtak, és anyu sem csinál semmivel sem többet, mint tavaly (azt azért meg kell vallani, hogy Yasmin napirendje mellett nem is tudna nagyon többet csinálni, esetleg többször kiteregethetne :) Ugyanúgy minden nap porszívózok mindenhol, heti kétszer takarítom az utált fürdőket, mind a négyet (na jó, csak egyet utálok), felmosok, port törölni még mindig utálok, ablakokkal-tükrökkel haverok vagyunk, és a vasalást sem bánom. A vasalás az, ami elvesztette fix napját :) Na meg a mosás... szegény mosógép hétfő esténként szerintem az életéért könyörög, de legalábbis egy kis szusszanásnyi szünetért :) Ekkor, az egyetlen qwerty-mentes napomon próbálok minél többet mosni ugyanis... meg minden másik nap is megy szegény persze, de akkor nem egész nap :)

A kutyák pedig... ha lehet, mostanában talán még idegesítőbbek, mint valaha voltak... és ezt nemcsak az utóbbi időben megfogyatkozott türelmem (bármi és bárki irányába) mondatja velem... anyunak is elege van már belőlük. Én sem szeretnék hajnali egykor kutyasz.rt takarítani a bejárati ajtónál, reggel hatkor pedig megismételni a procedúrát... és ez nem egyszer esett meg... és nem, nem Zulu a bűnös. Thula sose volt százas szerintem, én ennyire szeretetéhes, de emellett nyámnyila és életképtelen, ezekből kifolyólag halálosan idegesítő kutyát még nem láttam... és ha már Karen szerint is így van...

És persze mindemellett itt van nekem Yasmini, akinek egy külön kis fejezetet szentelek majd. Nehéz vele... új suli szeptembertől, folyamatos fizio, a csípőműtét körüli hetekig tartó bizonytalanság rányomta bélyegét a mindennapokra... mindenki ideges volt, Yasmin kezelhetetlen volt több hétig, senki nem tudott rá hatni. Teljesen kifordult magából... ha kinyitotta a száját, vagy megsértett valakit, vagy hülyeségeket kérdezett. Mondták is neki, hogy ha semmi értelmes mondanivalója nincs, akkor inkább maradjon csendben. Folyamatosan sírt, bár inkább nyavalygásnak, vinnyogásnak nevezném... minden baj volt... miért xy-nal van ma fiziom?, miért ez a kaja?, nem akarok ide menni!, miért ez?, miért nem az?, MINDEN baj volt, mindenkibe belekötött, teljesen elhagyta magát fizikailag is... Sebastian mondta is neki, hogy vegye már észre, hogy mindenki életét tönkreteszi, beleértve az enyémet is. Egyem a szívét :) Pedig ő az, aki még akkor is segített neki, amikor anyu már elfordult – és engem is „elfordított”- tőle... Ez már kisangyalomnak is sok volt... És az akkor uralkodó hangulat sem segített abban, hogy kevésbé legyek stresszes... tényleg minden reggel kapkodok negyed 8-tól, hogy Yasmint elrendezzem, és legkésőbb 10-re végezzek, hogy aztán beérjek az irodába... ahol általában azért jó napom van... aztán rohanás haza, majd vissza, vagy pedig sittelés – bár ebből viszonylag kevés volt mostanában. Fél 11-kor hazaesek, és vége a napnak. Másnap a fél hetes ébresztővel pedig kezdődik minden elölről. Nem egy hét volt, amikor szombat-vasárnap is dolgoztam bent. Kicsit keményebbnek képzeltem magam, mint amilyen vagyok. Karen nem bánná, ha bizonyos dolgok máskor lennének elvégezve, tudom, hogy neki mindegy. Magam miatt fontos, hogy végezzek mindennel mielőtt munkába megyek, szeretem letudni a takarítás nagyobb részét délelőtt, ezzel tavaly is így voltam, csak akkor nem volt „időkorlát”, és nem mellesleg a ház is kisebb volt... Tehát az is a „gond” , hogy egyre kevésbé szeretek itthon munkálkodni, más wc-it takarítani, stb... inkább irodáznék. Szeretném már a saját életemet élni, egy kicsit több függetlenséggel, egy kicsit talán kevésbé a világ végén, távolabb az erdőtől éldegélve :).... egy pár negatívumtól eltekintve viszont még mindig aranyéletem van, amit valószínűleg visszasírok majd március után, akárhol is folytatódnak kalandjaim :)

Úúú, csak úgy kavarognak a gondolatok a fejemben... Mostmár megpróbálom nem sokszor szóba hozni, hogy milyen sokat dolgoztam, dehát mindig ide lyukadok ki. Részben ezért is vagyok olyan türelmetlen mostanában, és idegesítenek még jobban az általában is idegesítő dolgok, körülmények. De egyszerűen nem tudok megállni. Egyik vasárnap este is, amikor sitteltem, 9 után kezdtem el fürdőket takarítani, majd lefolyót meg mosogatót vízkőoldózni, konyhaszekrényekben pakolászni... 11-kor, amikor hazaértek, még nagyban a lejárt kajákat dobáltam ki a szekrényből... Akkor is nézhettem volna egy filmet, de nem... nem megy... Akár blogot írni is leülhettem volna :)

Nehéz, mert olyan komplex ez az egész, nem lenne szabad csak egy-egy rosszabb elemet kiragadnom az angliai létemből... Hiszen még mindig extra-szuper-jófej velem itt mindenki, és jó, hogy az irodában is teljes értékű munkaerőnek számítok már, saját feladatokkal, felelősséggel... és az is kiderült már, hogy én sem vagyok tévedhetetlen :D Az egyik olyan hétvégémet követően, (amikor már zsinórban előző vasárnap óta minden nap bent voltam), pénteken 12 óráztam, szombaton is egész nap bent ültem, vasárnap 9 óráztam majd lenyomtam a már fent említett sitteléses-takarítós combot, hétfőn aztán egész nap robotoltam itthon, este fél 6-kor ültem le először, majd 7-től visszatekertem az irodába... na azt nem kellett volna... ekkor néztem el egy dátumot... persze alapvetően nem az én felelősségem és hibám, hogy Jamie rosszul foglalt, de azért mégis észre kellett volna vennem, mint ahogy napi legalább két ilyet kiszúrok a rosszul foglalt nevek és egyéb pontatlanságok milliói mellett. Kay anno hetente siklott el ilyen dolgok felett, és a másik csekkolós csaj is rendre nem vesz észre nagy dolgokat, de ez engem nem vigasztal. Hálásak is, amikor kiszúrom a hibáikat... Jamie az egyik egyébként, aki rendre rosszul foglalja vagy a repülőt vagy a hotelt... valószínűleg ezért is mondta, mint ahogy Sam is és apu is, hogy egy percig se aggódjak, többszázfontos levonásoktól mentettem már meg rengetegszer mások mellett őt is, és amúgy is én vagyok az, aki a legkevesebbet hibázik... bla-bla-bla. Az utóbbi mondjuk igaz, de csak azért, mert én vagyok az egyetlen precíz emberke az adminon, de erről már volt szó. Azért észrevehettem volna – én így gondolom, dehát ez már így van. A többiek hálája és kedves szavai kárpótolnak, pedig ők nem is tudják mi volt, csak páran, akiknek „eldicsekedtem vele” dicsérő szavaikra válaszolva :) Többen mondják, hogy szeretik, ha én csekkolom az övéiket (Clare-rel ketten csináljuk a nagy napokat), mert lényegesen több hiba kerül felszínre... Sztori vége, mert már uncsi.

Még mindig iroda, de van egy viccesebb sztorim: nevezetesen az elpárolgott szürke kardigánom története. Történt egy keddi esős napon (mily meglepő... az időjárás még mindig negatív hangulatbefolyásoló tényező... no nyár...) tehát fél 3-kor végeztem első körben aznap, és mivel esett, otthagytam a szemüvegemet és a kardigánomat a széken, mert nem akartam, hogy elázzon, vízálló kabát ide vagy oda... Tehát otthagytam, és ebben a mai napig olyan biztos vagyok, mint abban, hogy Németh Viktóriának hívnak és ’87. július 15-én születtem – ami hacsak az egész világ nem egy hazugság körölüttem születésemtől fogva, eléggé biztosnak mondható. Ezután történt az, hogy fél 6-kor visszamentem, és a kardigánomnak csupán hűlt helyét találtam. Volt ott még egy-két lány, ők nem látták... Hm. Akkor még gondoltam, hogy valaki fázott (légkondi...), felkapta, és véletlenül hazament benne. Szerdán újra kérdezősködtem, de senki nem tudott róla semmit. Nem hiszem, hogy valaki „ellopta”, de eltűnt, az tény... Miért kellene valakinek egy egyszerű, régi, szürke biciklizős kardigán, amibe beleizzadtam?? Ekkor még mindenki azt gondolta, hogy zizi vagyok, hazavittem, vagy elhagytam útközben, mert a derekamra kötöttem (ebből látszik, hogy a nagyrészük ötéves korában biciklizett utoljára...), stb... Aztán még azon a héten küldtem egy kör e-mailt, aminek a lényege az volt, hogy akárki is vette kölcsön (ha valaki kölcsönvette) a kardigánomat kedden fél 3 és fél 6 között... visszakaphatnám-e? És hogy igen, szétszórt vagyok néha, de nem, ezúttal nem ez a helyzet, és nem vittem haza... Szerintem ekkor hitték el, hogy tényleg bent hagytam. Ezután egymástól függetlenül mondta egy-két ember, hogy szerintük egy bizonyos valaki volt... és valóban ez tűnik e rejtély egyetlen – ha nem is ésszerű – de a legkevésbé hihetetlen megoldásának. Az adminos lányok „kávéfőzője”, az idősebb, 60 éves, dadogós, csupaszív, ártalmatlan, de köztudottan egy kicsit perverz hajlamokkal rendelkező pasi... aki ha már kisüt a nap, a tengerpartról és a lányokról beszél, és akinek minden áldott nap van valami megjegyzése a lábaimra, az arcomra, a hajamra, vagy csak úgy a kinézetemre vonatkozóan (mostanában a semmiből felbukkanva meg is érint, mióta a konyha bejárata mellé, a lányok közé költöztetett Sam...), én vagyok a kedvence ott bent, én vagyok a legszebb, a legsportosabb testű (haha :))), milyen szép vagyok, látszik, hogy sokat bicikizek, és még sorolhatnám... Persze, persze, mindig jólesik az embernek a szép szó, de ez már kicsit azért sok. Az ominózus kardigán-eset után kb. két hétig nem is nagyon szólt hozzám és nem csinált nekem kávét... hát nem tudom. Nyilván nem vádolom meg, de tényleg gyanús... mivel ez egy online utazási iroda, nem igazán járnak be idegenek, és a három óra leforgása alatt takarítók sem voltak bent. Mindenesetre múlt hétvégén beszereztem a H&M-ből egy ugyanolyat, egyszerűen mert hiányzott :) Azért ha eszembe jut, még most is bosszant egy kicsit... nem az érték, nem volt drága, nem volt különleges... Hanem hogy hova a fenébe tűnt?? Valószínűleg annak a pár emberkének van igaza, akik azt mondták bent: „There’s a stalker here...”

A jó oldala annak, hogy sok időt töltök bent, hogy mostmár senki nem kezel a „foreign girl”-ként. Robbal, a vicces fiúval egy kicsit nehezebb volt erre a szintre eljutni, de már ott vagyunk :) Normális párbeszédeink vannak, még többet érdeklődnek, mint eddig. Van egy srác, aki ha mindketten dolgozunk este, és cigizni megy, mindig hív beszélgetni :) Nem, nem cuki, és nem nyomul, de jó fej. Sok kedvencem van már a sales-esek között. Jamie jókedvre-derítő baráti ölelései, stb... megbeszéltük, hogy fura egy távolságtartó nép ez az angol... A szülinapom is tök jó volt. Előző nap este sütöttem itthon jó néhány muffint (almásat meg csokis-banánosat), és vittem. Szerintem tényleg ízlett nekik. És kaptam egy „Save water – Drink champagne” feliratú lapot – nem is tudom miért... amibe szinte mindenki írt, tök jól esett, még ha ez náluk a szülinap kötelező kelléke is... Rajtam kívül valószínűleg senki nem tartja meg az ilyeneket, csak én fogom, mint ahogy minden ilyesmit megtartottam világ életemben... Tehát jó kis nap volt, ez a lényeg.

És július 21-én volt még egy jó napunk.

 

Epsomban van egy állítólag elég híres, világszínvonalú lóverseny. Illetve egy egész szezon természetesen, nem csak egy nap :) Tehát erre mentünk egy csütörtöki napon – csak mert megérdemeljük. Az irodától vitt bennünket egy kisbusz, ahol már iszogattunk egy kicsit... Volt nagy koncert is, a jelenlegi angol listavezető fiú nyálbanda, a The Wanted lépett fel. Sam ismert valakit, aki beengedett bennünket a fiúk VIP-szobájába a koncert előtt, így találkoztunk és beszélhettünk velük. Valószínűleg én voltam a legkevésbé izgatott. Egy cuki srác van a bandában, de ő nem volt túl barátságos senkivel, el is vonult egy kicsit – a csopiképen azért melléálltam és mondtam is neki, hogy néha biztos nagyon elege van már ebből. Bizonygatta, hogy nem, tényleg nem :) Mondtam nekem tuti az lenne :D

Vicces volt, hogy akármikor bármelyikük közel ment a korláthoz (hatalmas erkély is volt a szobához), lentről lányok százai kezdtek őrült sikoltozásba... Végül a thai-kinézetű sráccal a guinness-pólóban beszélgettem, főleg a mutató- és középső ujjak által formált V-jel jelentéséről... már meg nem mondom honnan jött ez... arra emlékszem, hogy a kérdésére válaszolva mondtam, hogy hiszen az a nevem, na meg győzelem, haha :) Ezért kb. 5 percre meg is jegyezte a nevemet és hogy Magyarországról jöttem, mert mikor kivonultunk a szobából, elköszönt Vikitől Magyarországról. A többiekre nem is emlékszem, összesen öten vannak... Na de nem is ez volt az este nagy eseménye, hanem hogy életemben először fogadtam. Fogalmam nem volt mit csinálok, Sarah „rángatott el”, így tettem 2-2 fontot egy-egy lóra, akik közül az egyik nyert, így nyertem 10 font valamennyit. Bár nézni nem néztük, mert éppen paniniért álltunk/ültünk sorba Sammel meg Louanne-nal, amikor befutott Silencio vagy hogy hívták a kis drágát :) Csak a hangosban hallottuk, hogy hangszínt váltott a közvetítő pasi, Louanne kérdezte a lovaim neveit, de én csak azt tudtam, hogy a 3-asra és 9-esre tettem, mi másra :) Vicces volt, aztán már rohantam is a pénzemért :D Nem sok, nem is az számít, hanem maga a tény, hogy szerencsém volt!!! Így kell több pénzzel zárni egy jó hangulatú estét, mint amennyivel nyitottad :) Ezután kezdődött a koncert azt hiszem, majd 11 körül indultunk haza. Az irodától aztán Gemma dobott haza. Jó kis este volt, mindenki nagyon jól érezte magát :)

Ja, és az is jó érzés, hogy amíg tavaly még igazából senkit nem érdekelt, hogy Viki hazamegy két hétre (mondjuk akkor tél volt...), addig most már egy hete „komoly” szervezkedés folyik, hogy ki mit csináljon, mert Viki nem lesz két hétig... Ami – tekintve, hogy az utóbbi négy hétben többet dolgoztam, mint bármelyik full time-os lány – elég nagy érvágás most Samnek. Apu mondta is, hogy a legújabb pay-slipemre pillantva elgondolkozott, hogy mikor is váltam részmunkaidősből teljessé? A baj csak az, hogy így is, hogy heti átlag több, mint 40 órát dolgoztam június vége óta, mivel órabér-alapon kapom a fizetésem, az így is kb. csak a két-harmada – három-negyede annak, amit a full time-os lányok kapnak – jelen esetben kevesebb óráért... dehát ez van, majd elválik, hogy leszek-e full time-os márciustól...

Hú, ma ez szinte qwerty-bejegyzésre korlátozódott, de ígérem lesz folytatás. Most megyek aludni. Hosszú pár nap áll előttem, és ma is fél 4 óta ébren vagyok... nem tudtam aludni. De ez egy újabb történet lenne. Légyszi valaki jelezze, ha még olvastok :)))

Ja, és tettem fel képeket picasara ma reggel... insomnia... : picasaweb.google.com/nemethviki13/PortobelloMarket24QwertyNightOutEpsomban

Can't stop...

2011.07.17. 21:35 - vikiaupair

Sziasztok!!

Tudom, tudom... ennyire talán még sosem vesztem el... és most is csak bejelentkezem, hátha néhányan már aggódtok értem :) A mai cím jelenlegi életformámat tükrözi, majd meglátjátok miért :)

Semmi különleges nem történik, csupán reggel 7-től folyamatosan csinálok valamit este fél 11-ig (minden "szabad" estémen visszabiciklizek az irodába), vagy ha éppen sittelek, akkor akár még tovább is... és a sitteléseim sem a nyugalmas blogírásról, netezgetésről szólnak a gyerekek ágyba dugása után: ilyenkor is takarítok, vasalok, stb... hiszen mindig van mit csinálni. Hosszú idő után ez az első nap, amikor nem nyomogattam a qwerty kapukódját... furcsa is, már olyan, mintha oda is hazamennék... Todd lett a férjem, ő is ott lakik már :D (akinek a feleségét amúgy tényleg Vicky-nek hívják:) Így nem csoda, hogy két és fél hét alatt 130 óránál tartok úgy, hogy itthon is minden csillog-villog... és nem, nem azért, mert anyunak sokkal több ideje és kedve van takarítani és pakolászni. Nyugi, nem kényszerít senki :) Bár múlt héten nagyon kellettem, szabin volt a másik csekkolós lány... a szülinapomat is "megünnepeltük", bent is, félig itthon is, a második kör anyuval és apuval jön hamarosan, amikor Pauline el tudja vállalni a gyerkőcöket egy estére.

Nagyon sűrű a program mostanában: sulis francia est, Coralie (a legelső au-pairjük) látogatása, sulis színdarabok - ezek voltak a közelmúlt eseményei, Yasmin sima színdarabja jövő szerdán, majd csütörtökön az adminos és pénzügyes lányokkal megyünk Epsomba. A "night out" apu és Sam ajándéka az aftersales gyöngyeinek :)

A franciaországi beszámolóval még továbbra is adós maradok azt hiszem, ahogy Yasmin, illetve anyu kálváriájával is az orvossal... a héten végre eldőlt, hogy augusztus 9-én műtik a csípőjét. Mióta megszűnt a nagy bizonytalanság, a hangulat is jobb egy kicsit... de ez egy hosszú sztori, másik nap... tegnap megejtettem az éves bulizásomat, és kicsikét fáradt vagyok.

Hogy mikor lesz a következő bejegyzés? Sajnos nem ígérhetek semmit... talán a repülőn tudok majd írni hazafelé, az augusztus 4. :) Sokszor majdnem elkezdtem írni késő este, de aztán mindig jött, hogy "Úristen, hol kezdjem??? Annyi mindenről szeretnék írni, annyi minden történt..." - és inkább el sem kezdtem. Nem akarom és nem is fogom abbahagyni a blogot... próbálok majd jelentkezni... szerintem már hozzászoktatok a "gyakorisághoz"... már ha van még valaki, aki olvas :D

Búcsúzóul egy kis muzsika. Rögtön beugrott a címről, amúgy életem első és egyelőre utolsó sítábora jut róla eszembe mindig :) Tizedik, ságvári, de jó is volt... abba már kevésbé örömteli belegondolni, hogy mindennek már 8,5 éve...

Rövid helyzetjelentés

2011.06.19. 22:32 - vikiaupair

Csak hogy tudjátok, hogy nem vesztem el :)

Franciaország tűrhető volt... kemény 5 nap volt, az tuti. A gyerekek imádtak, a tanárokkal is jól kijöttem, de erről majd később.

11 után értünk a suli elé, kicsit még iszogattunk meg dumálgattunk anyuékkal, aztán negyed 1 felé jöttem haza... ágyba 2 előtt kerültem. Szombat reggel aztán 8-kor ébresztő volt, majd délben célba vettük Walest... jó kis estét követően reggel hazavonatoztunk, majd 3-tól dolgozni mentünk... én 8-ig maradtam, hulla vagyok, szerintem a végkimerülés szélén állok... Na jó, ez túlzás, de nagyon fáradt vagyok :) Úgyhogy megyek is aludni, csak gondoltam bejelentkezem :)

Hétfőn irány Bretagne!

2011.06.11. 02:07 - vikiaupair

Valószínűleg most ez az utolsó bejegyzésem a nagy út előtt. Vasárnap este még lehet, hogy írok, de szerintem inkább aludni fogok :)

A keddi sulis megbeszélés teljesen felesleges volt – a mi jelenlétünk legalábbis. Egyetlen haszna, hogy láttuk a széket, amiben majd tusolni fog... Mivel 2 gyereknek mogyoróallergiája van (ezért nem is vihet senki semmilyen „mogyiszármazékot”, nekem is ki kellett próbálnom hogyan is kell alkalmazni az EpiPent (adrenalin-injekció) allergiás reakció, rosszabb esetben roham esetén... méghozzá apu lábába döftem, persze tű nélkül :) Aztán kérte a masszírozást is, minthogy az is hozzátartozik :) Na de a viccet félretéve, tényleg nem sok dolgot beszéltünk meg... Ott volt minden tanár, aki jön (a pap is jön... a megbeszélésre is Bibliával a kezében jött be). A főszervező franciatanár bemutatott mindenkinek, aki még nem ismert. Kérdezte, hogy hogyan kell helyesen ejteni a vezetéknevemet? „Jó, akkor ugye Miss Némethnek hívnak majd a gyerekek.” Mondtam, hogy ugyan hadd hívjanak már Vikinek, ha nem gond :) „Hát, nem is tudom... ha ez egyszerűbb, akkor jó, legyen...” Pffff... Még jó, hogy egyszerűbb!!! Nem akarom, hogy Miss Némethnek hívjanak. Na meg Vikivel nagyobb az esély a „jóarc haverkodásra” :)

Ez volt az egyik majdnem sokk. A másik teljes sokk: „Igen, a te szobád Yasmin szobája mellett lesz. Közel leszÜNK... ja, mert közös szobánk lesz, remélem nem probléma.” Hát ha már így mondja, de, probléma, de sajnos ezt nem én választom meg. De ez a nő, lehet, hogy korábban is írtam róla: annyira szigorúnak néz ki, akármikor találkoztunk, mindig borzasztó kimért volt... Karen szerint nem akartak a fiatal tanárnővel egy szobába tenni engem, nehogy elszabaduljon a pokol :) Hát jó, de basszus ő?? Komolyan a legrosszabb, itthon jól ki is pörögtek, azóta is kapom... és fogom is... Yasmin szerint horkol és lábgombája van, csak egy-kettő a kedves dolgokból, amikből valószínűleg semmi nem igaz. Remélem.

Na meg... minden „felnőttnek” van/lesz egy A4-es, spirálozott könyvecskéje az útról. Csoportbeosztásokkal, térképekkel, és EpiPen-használati infoktól kezdve mindenfélével. Pontosan még én sem tudom, mert nem hozhattam el, nehogy megmutassam Karenéknek. Biztos rögtön nekiestünk volna itthon, ahogy hazaérünk... merthogy elvileg úgy, ahogy Yasmin spec igényei miatt volt benne egy külön Yasmin-oldal, úgy más gyerekekről is van benne egy-két dolog. Például az allergiás gyerekekről, akiknek így hétfőig nem tudom a neveiket. Valószínűleg azután sem fogom megjegyezni mondjuk. Na de a lényeg nem is, hanem hogy mindenkinek kiosztották a sajátját, névvel ellátva: „Vicki”... legalább nem y-nal írták, már az is valami. És mivel Yasmin oldala volt a lényeg, anyu is akart egyet, és odanyúlt az asztal közepén lévő stóchoz, hogy elvegyen egyet. Hát nehogy azt higgyétek, hogy lehetett. Megkapta lefénymásolva az oldalt, de nem adták a kezébe a „piros mindentudót”, még úgy sem, hogy valaki kinyitotta volna neki ott... a Yasmin-oldal másik felére a meghatalmazó levél van nyomtatva, amiben anyu rámruház minden szülői felelősséget :) Na de már megint eltértem: tehát kedves alvótársam elhúzta anyu elől a stócot... ismét nem tudom mit gondoltak... talán hogy ott 10 ember jelenlétében anyu elkezd bőszen lapozgatni, hogy minél több infot szerezzen más gyerekekről??? Vicces volt... Hú, és ez még csak egy része a kirándulás számomra nevetséges oldalának... a döntések egy része, a szigor bizonyos fokig indokolt, de akkor is mindent – és ez most nem a legjobb szó, mert aggódni kell – de szerintem „túlaggódnak”. Nem anyuék, a suli. És nem csak Yasmin, hanem egy átlagos gyerek esetében is. Valamit tehát azért mégis megtudtunk, de ezért nem kellett volna hármunknak beáradni, az tuti. Kijöttünk, egymásra néztünk, és miután eltátogtam, hogy „Miért éppen Mrs. XY-nal kell egy szobában aludnom?????” megkérdeztem, hogy ugyan miért is kellett nekünk ma itt megjelennünk?? Ők is ugyanezt kérdezték.

Yasmini már nagyon-nagyon be van sózva... erről beszélt egész héten. Remélem a viselkedéssel, modorral nem lesz gond. Jó pár hete, talán hónapokkal ezelőtt, egyszer beszélgettünk arról, hogy miért beszél néha szinte rabszolgaként az anyjával meg velem, ha a barátaival van... azt mondta, hogy nagyon sajnálja, tudja, hogy nem kellene, de annyira szégyelli, elkeseríti az a tény, hogy neki mindahhoz segítség kell, amit a korabeli lányok már rég egyedül intéznek. Tehát így próbálja kompenzálni a szégyenérzetet, amit teljes mértékben meg lehet érteni azt hiszem... remélem, hogy ezzel nem lesz gond. Velem már hihetetlen régóta nagyon-nagyon normális... anyu a héten kapott szegény, nem is keveset. Én mondtam Yasminnak, hogy én az anyja helyében már rég felpofoztam volna... szegény Karen... ezt már annyiszor részleteztem, hogy mennyi mindent tesz Yasminért. Jó, ok, nem tökéletes háziasszony... khm, khm :)  ... de nem is kell neki annak lenni, megteheti, hogy a gyerekeire koncentrálja minden energiáját, és meg is teszi. Főleg a héten nem jött jól, hogy Yasmin is hisztis volt... én csak a szerdai sitteléskor kaptam egy kicsit belőle, Sebastian szerint már harmadszor, Yasmin szerint másodszor ordítottam, mióta itt vagyok. Vitatkoztak... Sebastian is ki volt akadva szegény, sosem szokott eddig elmenni, de most egy-két dolgot azért ő is Yasmin fejéhez vágott... Hú, hosszú este volt... Annyira sajnáltam mindkettőt...

Ja, a héten mindenki beteg volt, mint már említettem. Még mindig nem vagyunk százasak. Csütörtök reggelre szinte az összes víz elszivárgott a kerti tóból, még jó, hogy nem hamarabb történt, így megúszták a halak, haha :))) Megúszták, értitek, pedig nem is direkt volt :) Na jó, annyira nem vicces, tudom, viki-poén... Szóval ma ezt csinálták a fiúk egész álló nap!!! Szerintem 10 körül mentek be, Sebastian is!! Ezeken kívül történt az, hogy apu gondosan nevelgetett, frissen kiültetett palántáit teljesen tönkretette egy nyuszika valamelyik nap... nem kicsit volt ideges. Merthogy mostmár csomó minden terem a kertben: krumpli, ubi, hagyma, saláta, stb... még articsóka is van... Természetesen minden a világ legjobbja, akármi is legyen. Én csak dicsérek és nevetek :))) Anyu valamelyik nap mondta is apunak, hogy „Nem veszed észre, hogy csak szívat?” – mármint én aput. Meg is érdemli... igaz annyira még egyikünk sem vetette bele magát a kis versenyünkbe (én szerintem nehezebb vagyok, mint egy hete)... de azért ettünk salikat a héten... megy is a piszkálgatás meg beszólogatás... „a tiedet extra olajjal és sajttal csináltam”, na meg ma is kiszedett nekem egy háromszor akkora darabot a lasagneból, mint magának, és anyu is bevásárolt nekem kajából :)) „Tisztességtelen” játszma ez így, kérem :)

Még nagyon sok dologról szerettem volna írni, de aludnom kellene, egy óra van... Most egész jól érzem magam egyébként, csak hogy magamról is írjak egy picikét :) A hangulat itthon mindig jó (kivéve ha Yasmin nem intézi máshogy), Pauline-nal is olyan jókat beszélgetek (bármiről, jókat nevetünk, szeretnék én így kinézni és gondolkodni, viselkedni 75 évesen... vagy legalábbis élni...), a kocsiban is tegnap :))))

Yasmin ma sikongatva búcsúzott el tőlem este, táncolni is akart velem... alig várja a hétfőt (5:10-re megyek csak át, mert negyed 6 helyett csak félre megyünk a sulihoz, és szerencsére nem kell asszisztálnom a hajnali tusihoz), azt mondta, most valóra válik az álma. 10-es skálán 11-esre értékeli most az életét... csodaszámba megy...

Ennyi tehát, és a részletektől még „megkíméltelek” Benneteket. Bár ez nem is igazán kímélet, annyira jókat nevetnétek, ha legalább annyi mindent leírnék, mint tavaly... mivel most már még közvetlenebb a viszonyunk, még hihetetlenebb dolgokat mondunk egymásnak, annyira bírom őket :)))

Gondoljatok rám azért a jövő héten!! Karen gondolt: megajándékozott egy doboz fejfájáscsillapítóval - ami kifejezetten ilyen esetekre való :) Yasmini boldog lesz, ez a lényeg! Én nem izgulok, de annyira azért nincs kedvem menni... mondjuk Franciaországba nem hiszem, hogy amúgy elmennék... annyi más hely van, ami jobban érdekel. Így legalább itt is járok :)

"Death warmed up"

2011.06.06. 22:24 - vikiaupair

A mai röpke szösszenet címéül szolgáló megjegyzés Yasmini száját hagyta el, amikor délután meglátott engem... Ugyanis finoman szólva sz.rul érzem magam, és állítólag úgy is nézek ki. Mindenki beteg amúgy, a gyerekek a legkevésbé, apu a leginkább... A ház attól persze még nem takarította ki magát, mindenki végezte a dolgát...

Úgyhogy ma nem is írok sokat, csak annyit, hogy a lengyel szupermunkások holnap teljesen befejezik Yasmini fürdőjét (extra-funkciós WC meg minden). De már ma is lehetett használni. Sőt, a WC-t már a hétvégén is. Yasmini azt akarta, hogy reggel rögtön próbáljam ki, amint odaértem (tényleg mindent csinál, női tisztítástól a simáig, öblítés, szárítás, stb...) De valahogy nem vágytam rá, úgyhogy ez még várat magára.

A legfontosabb téma most Franciaország... és a jövő hét hétfő közeledtével ez csak még inkább így lesz. Reggel negyed 6-ra kell a sulihoz érni, de mivel előtte itthon még tusolunk és egyebek, hogy felébredjen (előtte este koncertre mennek)... hát, nem kell dorbézolnom vasárnap este. Ma már el kellett hoznom a bőröndöt is, amit vinni fogok... Ők ma már pakoltak. Majd ha lesz időm, leírom, hogy micsoda dolgok vannak tiltólistán, félig-meddig értelmetlenül, indokolatlanul. De szerintem a holnapi megbeszélés is vicces lesz :)

Majd beszámolok róla :)

süti beállítások módosítása